szerkeszti: 
Sebők Borbála
Kísértetjárás
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-18
Furcsa kísértetjárással indul a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Sirály előadása. A szereplők úgy bolyonganak a várszínpad csupasz terében, mintha egy kastély eltévedt szellemei lennének. Ám ahogy egy kicsit előrébb haladnak az események, egy realista előadásban találjuk magunkat. Mindenki csupa átélés, heves érzelem, indulat. Szenvedélyek, tragikus sorsok gabalyodnak egymásba. Az érzelmektől túlfűtött események a térben külön hangsúlyt kapnak. A magányos, elkeseredett szereplőket a rendező a színpad bal hátsó sarkában lévő csigalépcsőre küldi, a hangsúlyos megérkezések pedig rendszerint a színpad közepéből induló a nézőteret kettéválasztó pallón keresztül történnek.
A Sorin Militaru által rendezett előadásban a realitásra épülő színjátszás folyamatosan olyan humoros és groteszk elemekkel ellenpontozódik, mint Medvegyenko (Szabó Jenő) magánszámai: például a Mennyből az angyal igencsak fals elhegedülése, vagy Jakov, az inas (Szűcs Gellért) intermezzói, akinek szerepe ebben az előadásban sokszorosára duzzadt a Csehov által megírtnál. Vicces jelenléteivel, jelen nem léteivel – hiszen a színpadon van, tárgyakat rendezget, monológokat hallgat, ám a többi szereplő mintha meg se látná – ő is egyfajta kísértet. Egyszerre díszletmunkása az előadásnak és a Trepljov (Ráduly Csaba) által rendezett a darabon belüli előadásnak is.
Az előadást az olyan szürreális, stilizált elemek is színesítik, mint az égből aláhulló és a földbe fúródó piros virágok, vagy a vagyonát féltő Arkagyina széttépett nyakláncából ezerfelé guruló gyöngyök, amik után a színésznő kétségbeesett mohósággal kapkod.
A legtöbb figyelem a Mása–Trepljov–Nyina szerelmi háromszögre esik. Ez legszebben a lottójáték jelenetében bomlik ki, amely párhuzamosan folyik a színen Treopljov és Nyina végső tragikus találkozásával. A háttérben zajló játék főszereplőjévé Mása válik, aki extázisba esett jósnőként borba mártogatva a kezét hirdeti ki, sőt mondja meg előre a kidobott számokat. Mágikus szertartást idéz, miközben folyamatosan reagál a színpad előterében, tehát egy másik térben történő eseményekre, amik reménytelen szerelme, Trepljov és Nyina között zajlanak. Kimerevedő kép, ahogy karját a távoli Trepljov felé nyújtja: görcsös, bortól vörös ujjai kifacsart pózban merednek a fiú felé. Míg a másik oldalon a Nyina tébolyát és szenvedéseit finoman és visszafogottan játszó Szalma Hajnalka karjával segítségkérően vagy éppen bocsánatért, feloldozásért esedezve szintén Trepljov felé nyúl. A két nő azonos gesztusa megrajzolja az előadás központját jelző háromszöget.
Az előadás egyik jellegzetessége, hogy fontos szerep jut benne a színeknek. A fekete, kapucnis ruhába öltöztetett, az életét gyászoló Mása (László Kata), aki vörös hajával és éles, sivító kacajával leginkább egy boszorkány képzetét kelti, fehér kendővel takarja el arcát megpróbálva nem tudomást venni Medvegyenko unalmas filozofálgatása és idegesítő szerelmi vallomásai elől. A szereplők ruhája, ahogy az előadás hangulata is, egyre sötétedik. Nyina fehérből szürkébe, Arkagyina szürkéből feketébe öltözik, és az örökifjú Trigorin (Posta Ervin), a híres író is feketére cseréli vakító fehér nyári öltönyét. Csak Trepljov és Mása őrzik végig öltözetük komor sötétjét előre jelezve balsorsukat. Bár ez a balsors talán nem is olyan egyértelmű, Trepljov esetében legalábbis. A Csehov-darab végén a fiú főbe lövi magát, nem marad kétség, szerzői utasítás, hogy elhangzik a dörrenés. Az előadás azonban másik utat választ. Halálát Nyinával való idilli egymásra találásban valósítja meg, kézen fogva nagyon lassan sétálnak végig a pallón, míg a többiekre, a színpadon, termékeny és felszabadító eső zúdul. A kérdés csak az, hogy mégis miért.
