HAMLET

Nánay István

Négy nap a negyvenkettőből

Benyomások a kolozsvári színházról

UP Fest Magazin, 2008-12-00

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

A jó sors úgy hozta, hogy négy napot tölthettem Kolozsváron. Délelőtt-délután órát tartottam a magyar teatrológus hallgatóknak, este színházban ültem. Előzetesen érdeklődve tanulmányoztam az Európai Színházi Unió Fesztiváljának programját, bejelöltem az érdekesnek tűnő darabokat, de végül úgy alakult, hogy november 4-e és 8-a között egyetlen nemzetközi produkciót sem láthattam, ugyanis az egymást követő napokon a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásai mentek. Ráadásul a négyből hármat láttam már a színház magyarországi vendégszereplésein.

Ilyenkor az ember azzal vigasztalja magát, hogy a vendégjátékokon csak ritkán születik meg ugyanaz az élmény, mint ott, ahova a produkció készült, így már csak az összevetés kedvéért is tanulságos lehet az újranézés. Ez különösen igaznak tetszett a Ványa bácsi esetében, hiszen tudvalevően a rendező, Andrei Şerban kifejezetten a sétatéri teátrum adottságaira komponálta a művet, ám a budapesti Nemzeti Színház beosztása, szerkezete, térformái sok tekintetben eltérnek a kolozsvári épületétől, tehát biztosra vehettem, hogy itt egészen más előadást kapok, mint amivel már találkoztam. Az külön szerencse, hogy amikor Pesten láttam, az első, Kolozsváron pedig a második szereposztásban játszották a darabot, ettől a rendezés valóban más arcát mutatta.

Az egyes előadások mindegyike önmagában is értékes erős produktum, de igazából az összhatás lepett meg és nyűgözött le. Az már Budapesten is nyilvánvalónak tetszett, hogy Silviu Purcărete színre állításában a Gianni Schicchi ízig-vérig színház. Ezt nemcsak az operával csaknem azonos hosszúságú előjáték hangvétele és stílusa jelzi, hanem a pontos és magas fokú összjáték, a pompásan megformált karakterek sokasága, a koreografált és az improvizált elemek egymásra épülése is. A két fél nem esik ketté, a rendező az elsőben is ugyanazt a belső struktúrát, szellemiséget teremti meg, mint amit a másodikban a Puccini-zene sugall.

Igen tanulságos, ahogy Csehov két igen különböző rendezői felfogásban megszólal. Tompa Gábor hosszú rákészülődés után vállalkozott a nagy orosz drámaíróval való megmérettetésre. Választása talán azért esett épp a Három nővérre, mert ennek szerepeit társulatában csaknem ideálisan ki lehetett osztani. A XX. század nagy rendező-egyéniségei után nagyon nehéz Csehovot színpadra vinni, mivel értelmezésük, megoldásaik akaratlanul is beégnek színházi emlékezetünkbe. Tompa néhány ponton finoman utal e közös tudásra, máshol erős képi vagy zenei effektekkel igyekszik kiemelni a számára fontos pillanatokat, de alapvetően a színészi játék kidolgozására koncentrál. Míg a Gianni Schicchiben a közösségi játék dominál, s ebből emelkedik ki néhány nagy alakítás, itt a sok remek karakterből áll össze az egységes játékstílust képviselő társulat.

Azért külön hálás vagyok, hogy Tompa visszahívott néhány olyan fantasztikus színészt, aki a nyolcvanas években ilyen-olyan okból kitelepülni kényszerült. Őket, meg kor- és pályatársaikat még akkor ismertem és szerettem meg, amikor színházuk vezető művészei s Harag György színházának alapemberei voltak. Legtöbbjükkel Magyarországon is tartottam a kapcsolatot, barátságban is vagyok velük, s tudom, akármilyen sikeresek voltak, lelkük mélyén erdélyi és kolozsvári színészek maradtak. Így hát örömmel és meghatottan néztem a színpadon Barkó Györgyöt, Kakuts Ágnest vagy Dengyel Ivánt, s mivel most a III. Richárdot nem láthattam, csak elképzelni tudtam, mit érezhet Keresztes Sándor Buckingham szerepében, miközben emlékeimben felmerül az a felejthetetlen Hamlet-előadás, amelyben ő is, Héjja Sándorék és Barkóék is búcsúztak közönségüktől.

S a másik Csehov! A Ványa bácsi. Egy szó nem marad ki a szövegből, amelyet Serban mélyen és alaposan ismer, tehát bátran és eredeti módon értelmezheti. Eredetisége nem elsősorban abban érhető tetten, hogy hol a nézőtéren, hol a színpad különböző szegleteiben játszatja a felvonásokat, miközben a nézőnek is változtatnia kell pozícióját. A szöveg leglényegének kibontásából a megszokott Csehov-interpretálásokhoz képest gyökeresen más, érzékibb és elkeserítőbb, komikusabb és kilátástalanabb képet rajzol a szereplőkről, a közöttük lévő viszonyokról s kilátásaikról. Nála nem találhatók meg a pszichológiai realizmus évszázados kliséi, de még az akrobatikus bohócjátékot idéző részletek is lélektanilag megalapozott szituációt képeznek le. Lebontja a negyedik falat, a szereplők a nézők között is játszanak, szólnak hozzájuk, fájdalmuk, kétségbeesésük tanúinak tekintik őket. A színészeknek nem naturalista-realista közegben és díszletek között kell játszaniuk, hanem a színház egészét kell birtokba venniük, ez nemcsak kivételes fizikai állóképességet és felkészültséget feltételez, hanem olyan koncentrált jelenlétet és játékstílust, amely minden helyzetben képes hitelesíteni a viszonyokat, az állapotokat és a szituációkat.

A három férfi főszerepet kivéve – Ványa, Asztrov, Szerebjakov –a többi figurát a rendező kettőzi. A két szereposztás, mindenekelőtt a Jelenát és Szonyát játszó színésznők eltérő alkata és színészi habitusa miatt számos árnyalatban eltér egymástól. Kézdi Imola rafinált szépasszonya mellett Pethő Anikó kislányos Szonyát játszik, míg Györgyjakab Enikő fiús, amerikai módon affektáló fiatalka Jelenájával egyidős, sőt, talán még idősebb is Péter Hilda enyhén infantilisra rajzolt, de szeretetre éhes leánya. A többiek összevetéséből kitűnik, hogy a második szereposztás jóval groteszkebb, derbebb, mint az első.

Tompa Gábortól még egy előadást láthattam, a Kertész Imre írása alapján készült Hosszú pénteket. Visky András két verzióban írta meg a témát: egy és tíz hangra. Amikor a produkciót először láttam Budapesten, nem tudtam szabadulni a Kulka János hangján megszólaló egyszemélyes változat hatása alól, ezért zavart Tompa erős effektekkel dolgozó, sok ponton Tadeusz Kantor látásmódjával rokon, teátrális feldolgozása. Most viszont mintha egy másik előadást láttam volna. Dimény Áron a fél évvel ezelőtti, kissé plakát-ízű deklamálásával szemben ezúttal érett, sokhangú és sokszínű, árnyalt alakítást nyújt a főszerepben, ettől helyükre kerülnek azok az elemek is, amelyek korábban túl erősnek tűntek. Ebben is lefegyverző az intenzív, koncentrált, együttes színészi teljesítmény. Mindenki külön egyéniség, ugyanakkor egy közösség elidegeníthetetlen és pótolhatatlan része. Ha közülük egy vész, az egész létére döntő kihatással van. Ettől oly tragikus a komikus-groteszk mozzanatokban is bővelkedő előadás, amelynek érvényességét tovább tágítja a produkció kétpólusú zenei világa is.

A négy nap legnagyobb felfedezése az, hogy milyen jó és egységes a kolozsvári társulat. Erre akkor is rájön, ráérez a néző, ha csupán egy előadást néz meg, de ha egymás után négyet, akkor ez a felfedezés töményen hat. A legtöbb színész különböző karakterekben mutatkozott meg, így kiderült, hogy a társulatok olyan nélkülözhetetlen kisemberei, mint például Orbán Attila vagy Sinkó Ferenc, milyen alázatosan és precízen dolgoznak. A sorozat-előadások során egyértelművé válik, milyen erős a színház női gárdája, meg a más színházaknál keresve keresett, negyvenes éveikben járó férfi színészek kis kara. Kevesen tudnak annyit a színészetről, mint Bogdán Zsolt, Bíró József vagy Hatházi András, a nők közül pedig Kézdi Imola meg Péter Hilda. S ígéretesek a pályájuk legelején tartó fiatalok is.

A látott négy előadást, illetve a társulat általános művészi állapotát látva, érthető, hogy ez a társulat képviseli a magyar nyelvű színházakat az Európai Színházi Unióban, s e maguk rendezte fesztiválon.