HAMLET

Nánay István

Emlékezzünk!

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-25

Amikor a vasútállomásról a mikrobusz behozott a művelődési házhoz, a sofőr első kérdése ez volt: „Hallotta, hogy meghalt Nagy Dezső?” Azóta is többször került szóba a kolozsvári színész neve, még a közértben is, ahol reggelente vásárolok, az eladók arról faggattak: emlékszem-e rá?
Nemcsak színésztársai, hanem a nézők is szerették a Czintos József (Cini) – Hunyadi László (Hunyász) – Nagy Dezső buffó-hármas legszerényebb, visszahúzódó, sőt, zárkózott tagját, aki Hunyász után szintén eltávozott közülünk. Sokszor lépett fel Kisvárdán színházával, de a nyári produkciókban is. Nehezen engedte közel magához a magamfajta, a színház határterületein mozgó embert. Jó pár éve annak, hogy a Horváth Z. Gergely rendezte New-Buda című Békés Pál-darab próbái és forgatása közben beszélgetni kezdtünk, s kiderült: sok mindenben értünk egyet. A színház dolgaiban éppen úgy, mint a világéban. Utoljára néhány esztendeje egy Kolozsvár és Vásárhely közötti, végtelennek tűnő buszutazáson lehettem vele együtt, amikor Harag György és Tompa Miklós sírjának koszorúzására igyekeztünk. Kedves szerepeiről esett szó; közülük nekem a legemlékezetesebb Az álszentek összeesküvésének Boutonja volt – senki sem tudta olyan megrázóan elmondani Molière inasának félelmét kifejező monológját, mint ő. De arról is panaszkodott, hogy fölös energiái vannak, hiszen színháza alig foglalkoztatja. Emésztette magát, gyakran pótcselekvésekbe menekült. Mégsem vállalta el a sepsiszentgyörgyiek hívását: Pálffy Tibor Don Quijotéja mellett legyen Sancho Panza. Most már soha nem játszhatja el ezt a vérbeli buffószerepet.
S ebben a fiatalos kavargásban, az előadások és programok egymásba csúszó és mosódó folyamában nemcsak Nagy Dezsőre emlékezem, hanem Pásthy Mátyásra is, aki az Újvidéki Színház egyik alapító tagjának számított. Csendes, szorgos, megbízható színész volt, akit nagyon szeretett Harag György: híres Csehov-trilógiájának mindegyik darabjában, illetve az Édes Annában és a Buszmegállóban, tehát valamennyi újvidéki rendezésében fontos szerepet adott neki. A leggroteszkebb Tyelegint tőle láttam.
S nincs közöttünk B. Angi Gabi sem, a legszomorúbb szemű bohóc, aki a Scapin furfangjaiban női Chaplinként botladozott, a Kazimir és Karoline Elzájaként elragadó és tragikus kokott volt, és az Ilja prófétában – már nagyon betegen, alig látón – vezette a szerepe szerint vak apját, Nemes Leventét. Életem egyik legfájdalmasabb színházi pillanatát kaptam tőle.
Megtörve a napról napra fokozódó általános vidámságot és jókedvet három alázatos színészegyéniség emlékének adózom.