szerkeszti: 
Szilágyi Aladár
Világszám
Koltai-bemutató Szatmárnémetiben
Erdélyi Riport, 2005-01-06
Az észak-partiumi megyeszékhely magyarsága okkal-joggal tekinti a saját filmjének Koltai Róbert legújabb alkotását. Hiszen a Világszám külső felvételeinek egyik színterét Szatmár utcái, a statisztéria jelentős részét Szatmár lakosai adták. A forgatás idejére megbolydult a város, a bemutató pedig jelentős „összpolgári” eseménnyé emelkedett. Lapunk munkatársa, Szilágyi Aladár az egyszeri eseményen túlmutató, reménykeltő jeleket vélt felfedezni ottani forgolódása alkalmával.
A riporter feleslegesen aggódott a menetrendre fittyet-füttyöt hányó, vicinális tempóval közlekedő személyvonat kései érkezése miatt: a szakszervezeti művelődési ház nagyterméből este hét óra után tíz perccel még a délutáni előadás nézői özönlöttek ki. Ugyanis a 600 ülőhelyes, pótszékestül, állóhelyestül 750 embert befogadó teremben a rendkívüli érdeklődés miatt két bemutatót kellett tartani. Tehát a legszerényebb számítások szerint is legalább 1500 ember tekintette meg azon a decemberi napon a Világszámot.
Az est háziasszonyi tisztségét elvállaló Székely Csilla, a szatmárnémeti születésű, Békéscsabán színészkedő leányzó, aki a film itteni forgatása körül is sokat tüsténkedett, bevallja: a rendezvény szervezői nem számítottak ilyen mértékű jelenlétigényre, s bizony százszámra akadnak kívül rekedtek is, akiknek már nem jutott hely odabent. Csilla néhány keresetlen szóval üdvözli az esti bemutató közönségét, majd a faltól falig érő vetítővásznon megjelennek a Koltai-mű első szekvenciái. A riport műfajától idegen a filmkritika, ezért e sorok szerzője érdemi méltatás helyett csupán az események krónikásaként jegyzi fel, hogy a cirkusz és a színház világát megjelenítő alkotás – melynek cselekménye évtizedes ugrásokat jelző snittek, némi történelmi-családtörténeti vázlat lepergése után 1956 környékén sűrűsödik napi történéssé – egy bohóclétre hivatott-ítélt, küllemében és vérmérsékletében is merőben különböző, de egymást kiegészítő és egymástól elszakíthatatlan kétpetéjű ikerpár, Dodó és Naftalin tragikomédiája. Az előbbit, az okos, higgadt és merész Dodót, Gáspár Sándor alakítja, az utóbbi, a csetlő-botló, szerencsétlenkedő, de csupa szív kisebbik testvér szerepét Koltai „természetesen” saját magára osztotta ki. Jelentősebb szerep jutott még a bohócapát alakító Bodrogi Gyulának s a csavargólányt, Pipitért megjelenítő ifjú színésznőnek, Tóth Orsolyának.
Menzel, az epizodista
A filmvetítés befejeztével, az első tapsvihar elülte után Koltai Róbertet szólítják a színpadra; a rendező-főszereplő a maga rendjén Lőrincz Ágnest, a szatmárnémeti magyar társulat vezetőjét kéreti maga mellé, utóbbi pedig a filmben epizódszerepeket játszó kollégáit invitálja a mozivászon előterébe. Koltai a szatmári magyar és román társulat művészei mellett három helybelinek: Bódi Gábor vállalkozónak, Ilyés Gyula polgármesternek és Székely Csilla „mindenesnek” köszöni meg a „társproduceri” közreműködést. A magyarországi stáb tagjai közül D. Koltai Gábor producert, Márton Balázs operatőrt, majd a film egyik mellékszereplőjét, méghozzá a színházigazgatót megjelenítő… Jirzi Menzelt mutatja be a közönségnek. A Gábor meg a Balázs „gyerek” is nagy tapsot kap, de az Oscar-díjas cseh filmest szűnni nem akaró vastaps és ováció fogadja, beszédes jeléül annak, hogy a szatmáriak nagyon is tisztában vannak azzal, kit tisztelhetnek a prágai vendégben. Későbbi beszélgetéseink során az is kiderül, miként is akadhatott fenn a világhírű, világjáró művész egy epizódszerep erejéig a magyar filmrendező hálójában.
A Világszám alkotója – szerencsés időbeli konstelláció! – jókora születésnapi tortát kap a figyelmes házigazdáktól, s miközben (burleszkbe illő jelenet) többször hiába próbál telefonkapcsolatot teremteni a film távol levő dramaturgja és zeneszerzője, Dés László és a bemutató közönsége között, a születésnapi ajándék jókora csokoládéfoltot hagy elegáns zakóján. A soron kívüli bohócprodukciót Koltai egy számára felejthetetlen szatmárnémeti emlék felidézésével zárja: A forgatás egyik éjszakai felvételét a hirtelen jött, szűnni nem akaró zápor miatt félbe kellett szakítani. A fél napja hűségesen kitartó négyszáz fős statisztéria a közeli színházba menekült, s ott üldögélve várta az eső elmúltát. Az időjárás bekergette publikum egyszeriből spontán versmondásra „provokálta” a teátrum színpadán ügyködő filmrendezőt, s a rendezői loholást félbeszakító Koltai Róbertből előbújt az előadóművész: éjjel két órakor félórányi léleküdítő műsort rögtönzött jutalmul a költészetre megszomjazott közönségnek.
Jirzi Menzel is szót kap. Bevallja, hogy mindig is tetszett neki, ha telt ház előtt mutattak be egy filmet, de a szatmáriak érdeklődése minden várakozást felülmúl. Megkockáztatja, hogy közte és fiatalabb magyar pályatársa között bizonyos rokonlelkűség áll fent, talán ezért is vállalta el a Világszám egyik epizódszerepét. „Robi megérdemli a nagy sikert, irigylem is a Világszám fogadtatásáért, de boldog vagyok, hogy éppen ráértem a forgatás idején, és egy kis szerepet eljátszhattam a filmjében.”
Odalent a Poesisben
A forró hangulatú filmbemutató fáradalmait a vendégek és a vendéglátók Szatmárnémeti nemrégiben megnyílt, de máris nagy népszerűségnek örvendő művészkávéházában sietnek kipihenni. A Poesis névre keresztelt „intézmény” egy frissiben renovált, szecessziós voltában teljesen visszaékesített épület alagsorában működik. Gazdája, a nagyobbik példányszámú román napilap vállalkozó kedvű főszerkesztője szívesen bocsátotta „Világszámék” rendelkezésére kávéháza termeit. Elmondása szerint megtiszteltetés számukra, hogy a maguk módján bekapcsolódhattak egy ilyen jelentős kulturális esemény szervezésébe, s hogy híres-neves művészeket láthatnak vendégül a Poesisben. Nem így viszonyult a rendezvényhez a konkurens román napilap tulajdonosa. A főszerkesztői székből Szatmár megyei prefektussá kiemelt férfiú – úgymond, a törvényesség őreként – nem átallotta lapjában arról cikkeztetni, hogy miféle „magyarkodás” zajlik le a művelődési házban december 15-én, s riporterkémeit a helyszínre küldve, azok referálása alapján üzenetet juttatott el a „konspirálóknak”, melyben felháborodását fejezte ki amiatt, hogy… a frissiben elkészült és bemutatott Koltai-filmet nem látták el román feliratozással. Õuraságát, aki minden bizonnyal megérezte: utolsó napjait tengeti kormánymegbízotti tisztségében, nem hatotta meg, hogy a helybeli román társulat művészei is szerepet kaptak a Világszámban, s az sem, hogy egy Oscar-díjas filmrendező is megtisztelte jelenlétével a szatmárnémeti eseményt.
A prefektusi közjáték nem tudta kedvét szegni a megjelenteknek. A sokosztatú, termei közt néhány lépcsőnyi szintkülönbséggel kiépített pincetér legbelső-legalsó termében folyamatosan vetítették-kommentálták a Világszám werkjét, beavatva az érdeklődőket a filmkészítés titkaiba. Egy táncteremnek beillő helyiség hosszában ízlésesen megkomponált svédasztal kínálta változatos ínyencségeit, melléje meg a felsőbb traktus benyílóinak alkalmatosságai köré kisebb asztaltársaságok telepedtek le, időnként átülésekkel tarkítva a kezdetben spontánul kialakult ülésrendet. Sűrűn villogtak a fotóriporterek vakui, a vacsora befejeztével a szatmáriak közül sokan fényképezkedtek Koltaival, Menzellel s a helybeli notabilitásokkal. Az Erdélyi Riport helyszíni tudósítójának is ekkor nyílt alkalma arra, hogy hol egyik, hol másik asztalhoz telepedve beszélgessen az esemény fontosabb szereplőivel, s kihasználva a lehetőséget, Szatmár, a „filmváros” életének legutóbbi fejleményeiről is érdeklődjék.
Egy barátság története
Bár a sok riporteri nyaggatózás-faggatózás már szemlátomást kimerítette Jirzi Menzelt, a mester nem feledve a filmbemutató után tett ígéretét, hajlandó volt rövid külön interjút adni lapunknak. Mivel köztünk „nem talált a szó”, Menzel, a cseh művész jobbára csak németül beszélt, jómagam meg nem, előbb bűvös-bájos ifjú neje, Olenka, majd Szabó G. László felvidéki újságíró kolléga töltötte be a tolmács szerepét.
– Nemrégiben Esterházy Péter azt nyilatkozta, hogy „irigyli” a cseheket, ugyanis szerinte a térség országaihoz képest mindenben előrébb vannak az avantgárd művészetek terén. Mi a véleménye Önnek erről a megállapításról?
– Nem, nem így van, nem osztom Esterházy nézeteit. Ellenkezőleg, én úgy gondolom, hogy általánosságban véve a magyarok sokkal többet tesznek a kultúráért, mint a csehek. Nálunk mindent elkövetnek az illetékesek avégett, hogy hülyére vegyék, megbolondítsák az embereket.
– A művészi teljesítmények szempontjából önök mégis csak jól állnak, nemde?
– Nem veszem észre, hogy annyira jók volnánk. Úgy vélem, hogy nekünk cseheknek bőven van mit tanulnunk kultúrateremtés terén önöktől magyaroktól.
– Kedves mester, filmrendezőként milyen tervek foglalkoztatják mostanában?
– Bohumil Hrabal egyik kisregényét, az Õfelsége komédiását viszem filmre. Régi vágyam ez, már több mint tíz esztendeje foglalkoztat. Immár nyolc éve elkészítettem a forgatókönyvet, most újraírom a történetet. Ha minden jól sikerül, 2005 őszén elkezdem a forgatást. Boldog vagyok, hogy ismét filmezhetek.
– Mivel magyarázza a több mint egy évtizedes kimaradást a film világából?
– Kérem, én elsősorban színházi ember vagyok. Nem is rendelkezem filmes szakképesítéssel.
– Ahhoz képest elég „tűrhetően” csinálja, s erre felejthetetlen alkotásai mellett az Oscar-díj is kellő bizonyíték…
– Annak idején szerettem volna filmrendezőnek tanulni, de amikor felvételiztem, szünetelt az ilyen jellegű képzés. A színház a mai napig nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Az elmúlt tíz év alatt Európa számos országában rendeztem. 2004-ben a budapesti Új Színházban dolgoztam, most pedig három hónapig a József Attila Színházé leszek. Az előbbi munkámért, Michael Frayn Még egyszer hátulról című bohózatának színreviteléért megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjét, tehát becsülnek Magyarországon… A József Attilában Eckburn Hogy szeret a másik című komédiáját rendezem, amelyet annak idején már bemutatott a Magyar Színpad, Keresztül-kasul címmel.
– Milyen motivációi lehetnek annak, hogy egy világhírű filmrendező epizódszerepet vállaljon egy kollégája filmjében, személyes szimpátiával magyarázható, avagy egyszerűen így hozták a csillagok?
– Nem a csillagok sugallták, hanem közös barátunk, Szabó G. László javasolta, de erről inkább őt kell megkérdeznie…
Szabó G. László:
– Valóban így történt, engem már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ezt a két embert egyszer össze kellene hozni. Jirzi Menzellel körülbelül húszéves barátságot ápolok, Robival, gondolom, nem kevesebbet. Mindkettőjüket nagyon szeretem, s mivel Koltai is nagyon szereti a Mestert, feltettem neki a kérdést: Hogyha ennyire kedveled, akkor miért nem dolgozol vele? Úgy gondolom, hogy két ilyen embernek, mint ők, találkoznia kell… Nagyon boldog vagyok, hogy ez az egymásra találás megtörtént.
A színész szabadsága
A Menzellel egy asztaltársaságban tanyázó Koltai fél füllel hallhatta, mit nyilatkozik jeles barátja az Erdélyi Riportnak, s bár a kimerültségben vetekedett partnerével, amikor átültem melléje a riportermagnómmal, s odakészítettem a fényképezőgépem is, mosolyogva jegyezte meg:
– Gondolom, tolmács nélkül is szót tudunk érteni egymással…
– Megpróbálhatunk egy nyelven beszélni – válaszoltam. – Egy ilyen sokoldalú művész, mint Koltai Róbert (ez most csak ténymegállapítás, nem bók) egyáltalán miként gazdálkodik az idővel?
– Ez a legnehezebb, az idő beosztása. Olyankor, amikor az ember filmet csinál, nagyon összesűrűsödik minden. Olyankor gyorsabban is repül, valósággal száguld az idő. S egy-egy forgatás legalább három évet „elrabol” az életemből.
– Hogyan született meg ennek a filmnek az ötlete?
– Minden más filmem esetében sokkal könnyebben válaszolhatnék erre a kérdésre. Ez viszont nagyon kacifántos volt. Dés László barátom, akivel a Csocsót együtt csináltuk, két év elteltével összehozott Horváth Péter íróval. Ez volt az alap, de a film cselekménye nem volt készen kapott dolog, hanem azt hónapokon, éveken át együtt csiszoltuk, alakítgattuk, úgyhogy amit Horváth Péter elibénk tárt, az nagyon erős gondolat volt az 56-os forradalomról, de még köszönő viszonyban is alig van azzal, amivé a film lett. A közönség szempontjából teljesen mindegy, hogy ki mit talált ki, ki mit adott hozzá az alaptörténethez, hogy lett egy sánta vidéki kellékesről szóló történet hőséből egy kétpetéjű bohóc-ikerpár. Az a lényeg, hogy ezt, amit ma láttunk a moziban, el lehet-e fogadni. Most már csak ez az érdekes. Szatmárnémeti volt a hatodik város, ahol a filmmel megjelentünk, Nyíregyházán kezdtük, ott is támogattak minket a film elkészítésében, aztán Debrecen, Pécs következett, majd Budapest és Szeged. Tegnap a Tisza-parti városban óriási sikert arattunk, egy hagyományos, nagy, igazi moziban mutattuk be a Világszámot, nem egy olyan szörnyű multiplexben, amely elnyomja a nézők reagálásait. Minden beképzeltség nélkül bebizonyosodott számunkra, hogy érdemes volt azt a rengeteg munkát elvégezni, azt az öldöklő harcot megvívni, melyet Dés László dramaturggal és Horváth Péter forgatókönyvíróval folytattunk. Ha már nem csinálnék több filmet, úgy érzem, a Világszám méltó befejezése lenne a filmes karrieremnek. De még nem akarok búcsúzkodni a film világától. Egy film megvalósítása nagyon nehéz, két-három év az életből, s újabb két-három évnek kell eltelnie ahhoz, hogy új filmbe kezdjek.
– Ahhoz, hogy a műben valamiféle koncepcióbeli, stiláris egység kialakuljon, a rendezőnek meg kell-e tanítania a színészeit új dolgokra?
– A szereposztásnál sok minden eldől. A rendezőt nem úgy kell elképzelni, mint egy tanító bácsit, aki tanítgatja a színészeket, hanem úgy, mint aki pici impulzusokat ad. Az igazi színészek rátalálnak a megoldásra.
– Azért is kérdeztem ezt, hogy megtudjam: Koltai Róbert mennyi szabadságot ad a színészeknek az alkotásban.
– Az én szabadságom az, hogy én osztom ki a szerepeket. Olyanoknak adom, akiknek való a szerep, akiknek nem kell litániákat mondani, hogy beletaláljanak, hogy telitalálat legyen, amit csinálnak. Ez az igazi rendező-színész viszony, nem a ránehezedő rendező típus az ideális, aki agyonmagyarázza a dolgokat, hanem az, aki eleve úgy találja ki a szituációkat, a jelenetek igazságát, a csendeket, az alkotás dinamikáját, hogy az igazi színész szabadnak érezze magát, valósággal lubickoljon az adott helyzetben.
– A közönség tapsán túl volt-e már valami visszajelzés a kritika részéről a Világszámra vonatkozóan?
– Igen, s bár nagyon jókat írtak, mégis szomorú, hogy a szakma még nem látta a kész filmet. Még akkor nem volt kész a kísérőzene, úgy írtak róla. Zene nélkül ez a film csak félkarú óriás, pedig benne a húr minden pengetése fontos. Még akkor nem volt hallható az a muzsika, amit utólag Dés László zeneszerzőként tett hozzá, a szív húrján játszva.
– Koltai Róbert, a színész mit fog legközelebb „elkövetni”?
– Nincs legközelebb, hiszen most is csak tíz nap szabadságot kaptam, mert a székesfehérvári színház Budapesten a Tháliában játssza László Miklós Illatszertár című nagyszerű darabját, s abban enyém a főszerep.
– Térjünk vissza Szatmárnémetibe. Miként lett éppen ez a város a forgatások egyik helyszíne?
– Fölléptem itt a színházban, és Bódi Attila barátom, a Bódi Villa gazdája megkérdezte: mi lenne, ha itt forgatnánk a készülő Világszám külső jeleneteit. Rögtön fölvettem a kapcsolatot a színháziakkal, s nagy örömömre hajlandók voltak a programjukat úgy összeállítani – ez Magyarországon képtelenség lett volna, hiszen ott a színházak semmilyen film kedvéért nem állnak le –, hogy közreműködjenek. Itt pedig nemcsak leálltak, hanem mindkét társulat, a magyar mellett a román is részt vett a forgatásban. Igazi, testvéries, jó munka folyt.
Ezek a szatmáriak
Jómagamnak a hajnali vonatindulásig bőven maradt időm, s a derék szatmáriak is igyekeztek a Poesis asztalai mellett eltöltött óráimat hasznossá tenni. Előbb Székely Csillát, a már emlegetett „mindenes üdvöskét” faggattam ki, majd vonatindulásig a város RMDSZ-es polgármesterével, Ilyés Gyulával beszélgettem.
– Színművészetit végeztem, tavaly vettek fel a békéscsabai Jókai Színházba – meséli Csilla. – Az újságírásba is belekóstoltam, azonkívül nagyon sok mindent szervezek. Imádok szervezni! Színházi eseményeket, kulturális rendezvényeket, filmforgatást, bármit.
– Hogy kezdődött a Koltai–Székely-munkakapcsolat?
– Ezelőtt két évvel Budapesten főiskolásként találkoztam vele, éppen a Kálvin téri Vörösmarty moziba vitte be a nagynénjét, ahol a Csocsó című filmjének az „előadás-temetését” tartották, azaz utolsó alkalommal játszották. Bemutatkoztam, s a mappáját rögtön a kezembe nyomta, azzal, hogy várjam meg. Néhány perc múlva kijött, s elkezdtünk beszélgetni, mintha évek óta ismertük volna egymást. Aztán többször összefutottunk, s felvetettem: mi lenne, ha a sokfelé bemutatott önálló estjét elhozná Szatmárnémetibe is. Végül kötélnek állt, s nagyon nagy sikere volt. Olyan élménnyel lett gazdagabb, amit addig nem tapasztalt: a diákok órák hosszat rohamozták autogramért, az idősebbek az utcán felismerték, megállították, s egy néni még kezet is csókolt neki. Amikor felvetődött, hogy milyen filmet forgat, Bódi Attila „felajánlotta” neki Szatmárnémetit. Bódiék mellett más támogatók is jelentkeztek a városból. Amikor végül a stáb megjelent nálunk, nekem a színészi feladaton túl főleg háziasszonyként gyűlt meg a „fonnivalóm”: szerveznem kellett a forgatás mindennapjait! Utólag kiderült, hogy több mint ötszáz szatmári vett részt valamilyen formában a forgatásban. Irányítanom kellett, hogy hova menjenek próbálni, hol legyen a belépésük, mit hogyan csináljanak, mikor kapjanak teát, mikor uzsonnát. Volt öt fiatal munkatársam, összekötőm, derekasan kivették a részüket a munkából ők is. A családom is nagyon sokat segített, nekik valósággal felborult az életük, hiszen stábirodát rendeztem be odahaza. Nem csoda, hogy most a meghívók nagyon hamar elfogytak, hiszen mindenki szerette volna látni a „mi filmünket”, a Világszámot.
– Nekem annyi közöm volt a filmhez – idézi fel a történteket Ilyés Gyula polgármester –, hogy amikor Bódi Attila barátom felvetette az ötletet, akkor felmerültek azok az adminisztratív és műszaki problémák, amelyeket a forgatás érdekében városgazdaként meg kellett oldanunk. A jóváhagyáson túl sok apró részlete volt az egésznek, az utcalezárástól a régi épületek feliratainak, reklámjainak a leszereléséig. Mindannyiunk számára nagy élmény volt, hiszen amikor a filmezés zajlott, különleges hangulat lett úrrá a városon. Késő éjszakáig több száz statiszta nyüzsgött fel s alá, megannyi fodrász, szabász ügyködött. A forgatásnak volt még egy érdekes hozadéka. Koltaiék kérésére a helyszínül szolgáló utcákat meg kellett tisztítanunk az utóbbi évtizedek „szennyétől”, 1956-os hangulatúvá kellett varázsolnunk. Intézkedtem, hogy a korhoz nem illő feliratok, reklámtáblák, szerelékek, amelyek elcsúfították az összképet, eltűnjenek. Jómagam és polgártársaim akkor döbbentünk rá, hogy voltaképpen az eredeti utcaképet állítottuk vissza, a patinás, szecessziós épületeink viszszanyerték eredeti szépségüket. Ebből a felismerésből született meg a belváros rehabilitációjának az ötlete. Egy cég már vállalta is, hogy elkezdi ezt a munkát, leszereli a vicik-vacak feliratokat, vasakat, lebontja az omladozó vakolatot, és jövő nyáron hozzálát a műemlék jellegű épületeink felújításához. Méghozzá úgy, hogy visszalopjunk valamit a régi városkép hangulatából, abból a régi polgári életből, amelyből mindnyájan szeretnénk valamit átmenteni ebbe a mai világba.
