szerkeszti: 
Csákány Csilla
Kalandokkal teli országos bemutató a Kolozsvári Magyar Operában
Szabadság, 2008-11-07
Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulóját újabb előadással ünnepelte Kolozsvár. A Mátyás-tematikájú rockopera után egy sokunk számára idegen szerző ismeretlen művét mutatta be a Kolozsvári Magyar Opera társulata október 28-án.
A Verdi kortársaként számon tartott olasz zeneszerző Ciro Pinsuti Mattia Corvino operájának bemutatása Rózsa Ferencnek, egy magyarországi karmesternek köszönhető. Kalandokkal teli folyamat eredményeként került az opera partitúrája Kolozsvárra, a történet főszereplőjének szülővárosába. Az opera színrevitelének folyamata sem szűkölködött a kihívásokban. A hiteles interpretáció érdekében Rózsa Ferenc a partitúra kéziratát vette alapul és nem a zongorakivonathoz folyamodott, amint azt a 2001-ben Budapesten bemutatott koncert-jellegű verzió szerzői tették.
Csakhogy ez sem oldotta meg a hitelesség problematikáját, ugyanis – amint arra a mester is felhívta figyelmemet – a kézirat tele van hibákkal.
Talán jogos rákérdeznünk, hogy akkor melyik a hitelességet biztosító elsődleges forrás? A zongorakivonatot összehasonlíthatjuk egy szövegfordítással (ha irodalmi analógiával élünk), ami nem forrás, hanem eszköz, mint a műfogsor vagy a szemüveg, amely hozzásegít, hogy bizonyos korlátok között elérjünk valamit, amire egyébként nem lennénk képesek.
Jelen esetben egy – valószínű – kopista hibás másolata is csak másodlagos forrásnak bizonyul, hiszen senki nem tudja, hogy a kopista nem csonkította-e meg a partitúrát. Elsődleges forrásnak tekinthetjük ellenben a partitúrát, ha egy vitathatatlan szaktekintély által kritikailag alátámasztott verzió is elkészül. Rózsa Ferenc felvállalta ezt a feladatot, átelemezve a partitúrát, javított változatát hozta a műnek, ezért tekinthetjük a bemutatót egy kiadott, remélhetőleg akkorra már hibátlan partitúra-verzió előfutárának.
Pinsuti olyan korban élt, amikor tömegével születtek az operák. Verdi kortársaként nem lehetett könnyű népszerűségre szert tenni. Ráadásul Verdit a Risorgimento mozgalma is elősegítette: a Viva Verdi!-t tüntetőleg kiabáló közönség nemcsak Verdit ünnepelte, hanem az egyesült Itáliát is, ugyanis a V.E.R.D.I. akrosztikon a Vittorio Emanuele Re d’Italia-t is jelenti. Pinsuti ha biztos akart lenni az opera sikerében, akkor bizony a romantikus operákra jellemző „előfeltételeknek” kellett eleget tegyen.
És ezt meg is tette, hiszen alkotásában kusza történetbe ágyazott romantikus eseménysort tudunk végigkövetni.
Az operát könnyen emlékezetbe véshető melódiák, nagylélegzetű áriák színezik, tömegeket felvonultató indulók, hatásos finálék foglalják keretbe.
Fölfigyelhettünk a mű során több operaszerzeményből ismert részletre, ezek néha kollázsszerűen „beillesztve” jelentkeztek (pl. Erkel, Magyar Himnusz), olykor csak harmóniailag vagy ritmikailag felcsillanó elemekként jelennek meg a zenei szövetben.
Tudjuk, hogy egy komoly munkának – legyen művészi vagy tudományos jellegű – elméletileg soha nem volna szabad egy másik műből idéznie. Kivéve a legizgalmasabb eseteket.
A zenetudomány beszél citátumokról, utalásokról, szerzők csoportja által használt stílusjegyekről, melyekből gyakran az elméletírók irányzatot kerekítenek. A zenei idézetek használata – jobbik esetben – a szerző egy másik alkotó művének ironikus megközelítéseként is értelmezhető. Erre az esetre mondanék egy példát. Legyen zeneértő valaki vagy nem, elég valószínűnek tartom, hogy ismeri a Kilencedik szimfóniát körülölelő legendát. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a cím hallatán mindenki Beethovenre gondol.
Schubert „kilencedike” után Schumann és Brahms csak négy szimfóniát írt, később Bruckner és Mahler egyenesen ódzkodott ettől a számtól.
A 20. század derekán Sosztakovics frappáns humorú megközelítésben rajzolja meg az akár „anti-szimfóniának” is minősíthető „kilencediket”. Haydn-tól tanult formaelemek, régi időket idéző keringő-paródia, spanyol fandango, karneválhangulat jellemzi a művet. Harmónia- és dallamvilágában Sosztakovics felidézi a „nagy elődöket”, találunk utalást szinte mindenik „nagy kilencedikre”. Feladatát Sosztakovics ironikusan közelíti meg, szinte hallani zenében megfogalmazott véleményét: »nem azt teszem, amit elvár tőlem a zenetörténet«.
Ez a zenetörténeti kanyar az idézetek helytállóságát hivatott alátámasztani, csakhogy jelen esetben Pinsuti az idézeteket úgy használja, hogy nem akar velük rámutatni semmire. Sőt, talán azt szeretné, hogy ezeket ne is halljuk. Ezt kommentálhatjuk, rámutathatunk kapcsolatokra, stílusforrásokra, ellentmondásokra.
Mindenesetre jó volna, ha el tudnánk fogadni azt, hogy ez az innen-onnan „idézgetés” nem feltétlenül von le a mű értékéből. Ezt mindenki döntse el maga.
Az viszont tény, hogy Pinsuti operája tudomásunk szerint az egyetlen, Mátyást a főszerepben mozgató alkotás ebben a műfajban, ezért tudnunk kell róla, ismernünk kell a művet.
Énekeseink rendszerint egyetlen kritikust fogadnak el, a közönség kritikáját. Ha a taps intenzitásából ítélünk, akkor bizony be kell látnunk, hogy ezennel Daróczi Tamás alakítása szerény kvótát tett ki az opera előadásbeli minőség-skáláján.
A címszerepet alakító tenor széles vibrátója, énekének mérsékelt dinamikája magyarázhatja a hallgatóság visszafogott tapsát, tény mellyel ez esetben egyetértek.
Wladimiro figuráját Fülöp Márton személyiséggé gyúrta, szerepének íve van, gonoszság, szenvedély és tisztesség között vívódó Wladimiroja valósággá válik, igaz, mintha Pinsuti is segítene ebben.
Kele Brigitta alakítása Osviena szerepében most is elbűvölt. Hangi kvalitásai, interpretációs készsége kincs a kolozsvári operaház számára, remélhetőleg ennek megfelelően bánnak vele a jövőben is.
Giorgio, a lengyel követ szerepében Szilágyi János jól alakított. Szerepet formált, nagy átéléssel, prófétai hevülettel. Ezt annál inkább tehette, mivel hangszínében eleve van valami felkavaróan drámai. Sándor Árpád (Larcivescovo) szólamát magabiztosan, de mintha nem túl sok élvezettel formálta volna meg.
A rendezés – Demény Attila – a mű drámai koncentrációjára összpontosít. A szereplőket látványos tablókba, néhol komor alapszínekbe, olykor pezsgő szín- és látvány-kavalkádba helyezi. A tömeg emlékképszerű kiragadása jó ötletnek bizonyult (II. felvonás – finálé): mintha viaszbábok serege állna egy történelmi panoptikum kiállítóterében.
A gondosan megformált színpadi képeket Szakács Ágnes jelmezei nemesítették. A szép színkombinációkon, letisztult formaelemeken túlmenően a jelmezek textíliáinak mintázata tette egyedivé a kosztümöket.
A zenekari összjáték, melyről a legutóbbi Purcell–Rameau kettősbemutató után szép emlékeim maradtak, ezúttal is rendet teremtett a kissé kusza történésbe, folytonos drámai vonallá fejlesztve a zenei mondanivalót. A partitúra csiszolatlanságai, valamint a karmesteri indikációk olykori bizonytalanságai nem okoztak gondot a muzsikusoknak.
Zárógondolat helyett: egyelőre csak reményünket fejezzük ki, hogy a Kolozsvári Magyar Opera évadjának végére helyrebillen a mérleg, amit az előadott zenei kuriózumok, valamint a mesterművek egyensúlya teremtene.
