HAMLET

Szilágyi Emese

„A rendező nem veszi észre, mikor kell szünet, mert belül pörög, mindenki energiája áramlik le hozzá a színpadról...”

interjú Bodó Viktorral

Példány, 2004-01-17

Miért a Boldogtalanokat választottad?
Székely Gábor, a tanárom tartott egy kurzust a Boldogtalanokból, ott elemeztük, aztán egy fél évvel később meg kellett rendeznem belőle egy részletet, és munka közben megszerettem. Tudtam, hogy valamikor meg fogom majd csinálni, és ez a marosvásárhelyi munka alkalmasnak bizonyult erre.

Sikerült-e azt kihozni bel le, mint amit az elején elképzeltél róla?
Amit eleinte gondol az ember, az soha nem sikerül. Sokat építek a csoportmunkára. Most még nem tudom. Azt érzem, hogy valami izgalmas dolgot kapargatunk. Füst Milánt a végtelenségig lehetne boncolgatni. Ezeknek a mondatoknak több értelme van, ha újból megcsinálnám, másképp fognék hozzá. Az anyag nincs annyira a kezünkben, küzdünk vele, de helyenként legyűr minket. Nyilván szólok azoknál a pontoknál, ahol hiányosság van. Az idő is befog minket, meg az, hogy nem ismerjük annyira egymást, más színházi körülmények, más iskola. Az itteni lélektani realizmus kicsit poros utánérzése keveredik valamilyen költőiséggel, melyet a darab sűrítettsége kér, és amit szeretnénk az irreális és a szürreális felé elvinni. Az élet pont ilyen, de nem hárompercenként történnek az emberben törések.

Nem félsz itthagyni az előadást?
Ez lesz az első ilyen munkám, ahol nem leszek ott az előadásokon, de nagyon bízom a színészekben, és mindenkiben, aki benne dolgozik, hogy tartani fogják kell önfegyelemmel és szigorral.

Mesélj, kérlek, a Jött egy busz cím filmedről!
Megkerestem egy producert azzal az ötlettel, hogy fogjunk egy buszvonalat, a 78-as éjjelit Budapesten, ami a város összes kerületén átmegy, a legszegényebb kerületektől egészen a leggazdagabbig. Egy frekventált, szociológiai vonalat jár be. Jancsó vezette a műhelymunkát, mindenkinek kellett választania egy megállót, és azt megcsinálni. Én a Blaha Lujza teret akartam, de ott leállítani a forgalmat óriási költségvetés lett volna, így végül egy közeli, barátságos kis teret választottam. Üldögéltem ott egy hétig, és megfigyeltem egy őrült fickót, aki ott járkált föl-alá, innen született az ötlet. Több szemszögből próbáltam szemlélni a történetet, több irányt kerestem, és azt, hogy ne föltétlenül sorsokról szóljon, hanem összefüggésekről és véletlenről.

Hogyan jutsz el a dráma elolvasásától a kész forgatókönyvig?
Az első, ami megvan, hogy mit akarok mondani, vagy a darabon keresztül mi mit akarunk mondani, az összes többi másodrendű. Nagyon fontos az, hogy hogyan nézzen ki, de ez már a mondanivalóból adódik, hogy annak a jellegéhez milyen atmoszféra illik, milyen figurák segítsék azt meg, ha nem egy kész műről van szó. Kell egy határozott kép, hogy ne csak művészkedjünk. Persze az elején csak azzal foglalkozom, hogyan kerüljön ez színpadra, és csak később azzal, hogy az is jöjjön le, amit mondani akarok. Hogy ne a küzdelemről szóljon, és most is ezen vagyok. Valamikor egyszer en egy poén fogott meg. A Motelben például a dramaturgiai pofátlanságok érdekeltek, az, hogy meddig lehet húzni a nézők idegrendszerét, meddig lehet átvágni őket.

És vették az akadályokat?
Az ilyen típusú kísérletek mindig megosztják a közönséget. Ilyenkor reszketve nézi az ember, hogy mindenki érti-e őt, de hát ez soha nem
fog megtörténni. Arra törekszem, hogy minél többen értsenek. Próbálok egyszerűen fogalmazni, de nem akarok alámenni, és szórakoztató
színházat csinálni. És attól sem kell rettegni, ha föláll a fél ház és kimegy. Nem mindig jön össze, a mi munkánk sem jön mindig össze.

Mennyiben segít téged a színészként szerzett tapasztalatod a rendez i munkádban?
Elvégeztem a színit, eközben jöttek a filmek (Kalózok, Rosszfiúk, Jadviga párnájának a főszerepét játszta – a szerk.) Sok ügyetlenül megfogalmazott instrukciót hallottam a forgatásokon, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt jól elmondani. Nehéz egy pontos mondatban a jó irány felé terelni a színészt, ha közben ő is keresgél. Zárójelben: ez a keresgélés is hiányzik innen, az a bizonytalanság, ami már azután van, hogy az ember egyébként el tudja mondani, hogy mi felé akarja vinni. Utána szét lehet szedni a próbákat, és ebben az összevisszaságban a jó irányokat megtalálni. Ha új formát keresünk, az egy gyötredelmesebb, hosszabb, bizonytalanabb munka. Nem sokan viselik el a bizonytalanságot, és innen kezdve válhat a színház iparrá: ha utasítás van, és nem irányadó, jó mondat. És persze, másik álláspont a másik oldalon állni.

Úgy tudom, most már nem játszol többet.
Nincs semmiféle hiányérzetem. Sokat dolgoztam, nagy feladatokat zsinórban, és egyrészt csömöröm lett, másrészt kiderült, hogy a színész
exhibicionizmusa nincs meg bennem. Időnként rettegtem az előadások előtt, meg a forgatások szüneteiben. Nem volt időm semmire, nem jártam színházba, moziba, nem utazhattam, így most nem lehetnék itt. Nem akartam ebbe a csőbe kerülni.

Miért nem lesz a harmadévesekkel vizsgád?
Itt egy nagyon durva képzéshiány van. A próbálkozás mindenképpen megvan, de ez kevés. A diákokból ugyanúgy hiányzik a vér, mint azokból az emberekből, akiket okolnak. A panaszkodás egyik emberről áttelepül a másikra, és könnyű pofázni, panaszkodni, másokra mutogatni vagy utálni egymást. Egy ideig lehet csinálni, meg kikocsmázni az energiát magunkból, de ez nyilvánvalóan nem vezet sehova.
Azért jöttem, hogy foglalkozzam az osztállyal, és ezt meg is tettem, de mit érünk el azzal, hogy bemutatjuk ezeket az improvizációkat vizsgaképpen? Az improvizáció technikáját soha életükben nem tanulták, amit én át tudtam adni nekik ennyi idő alatt, az kevés. Az, hogy most nem lesz vizsga, az nem valakinek a hibája, hanem a tények eredménye, hogy erre csak ennyi időm volt, hiszen a színházban főpróbaidőszakom van. Azt hiszem, ezt az időt nem úgy használták fel, ahogy kellett volna. Mi óra után nem hazamentünk, hanem ami elhangzott az órán, azt elemeztük, az alapján próbáltunk meg tovább dolgozni.
Van itt egy elpunnyadás, azt várják, hogy valaki felrázza őket. És amikor helyzet van, akkor az a helyzet van úgy kitalálva, hogy az se legyen jó. Sokszor elkeserítettem őket, de azt érzem, hogy itt meg van állva az egész színházi légkör, és ezen a fiatalok tudnak változtatni. Hogyha ugyanazt fogják csinálni, mint előttük, és ugyanazt a sört isszák ugyanabból a korsóból, akkor ki mit vár. Hamarabb van a káröröm, mint az öröm, és ez borzasztó, ezen változtatni kellene. Ez egészen nyilvánvaló titok, erről mindenki tud, de szeretnek másokon csámcsogni, senki nem meri magának kimondani, hogy azért vagyok én rossz, mert nem dolgoztam eleget. Ezt leszámítva megszerettem ezt a helyet, nagyon megszerettem az embereket, az osztályt, és akarok még itt dolgozni.

Bodó Viktor

Boldogtalanok