HAMLET

Gabnai Katalin

Lehetek kecskebéka?

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-26

A címadó kérdés B. Fülöp Erzsébet szájából hangzott el az osztálytalálkozót lezáró búcsú-improvizáción. Megkapván a rendezői igenlést, hopp, már le is huppant, s nézte, mit kezdenek a többiek a furfangos feladattal. Jó ösztöne biztos fedezékbe vitte, de nem ez a jég hátán is megélni segítő reflex volt a legérdekesebb, hanem az az odaadás, amellyel játékba lépett. S így tette ezt minden jelenlévő. Marosvásárhely neveltjei visszaidézték a tizennégy évvel ezelőtti kezdést, a tíz évvel ezelőtti diplomaosztást, az együtt töltött éveket, s megengedték, hogy közben nézzük őket. Megnyitották résnyire az ajtót, s beengedtek bennünket az első találkozások, sikerek és bakik, színpadi sebesülések és lángoló függönyök feledhetetlen, lázas világába.
Nehéz megszervezni és megrendezni az ilyen találkozókat. A megszervezéshez kellett egy-két háttérember, például Darvay Nagy Adrienne, aki tudja, mit ér mindannyiunk számára, s milyen erőt adó alkalom egy ilyen találkozás. A valóra váltáshoz kellett a kisvárdai fesztivál kitárt karja is. A megrendezéshez azonban kellett a főemlékező, Kovács Levente által visszakeresett videofelvételek sora, meg az ő szertartást vezető, finom eleganciája. Kellett, hogy a videobejátszások kényszerű technikai másodpercei alatt is legyen, és jó ütemben érkezzék valami kellemes zene (egy jó hangtechnikus csodákra képes: nem más ült a hangpult mögött, mint Balázs Attila, maga is az osztály tagja). Kellett, hogy a színészek úgy vegyék át egymástól a szót, mintha „könyvből olvasnák”, s kellett, hogy mi, be nem avatottak, tátott szájjal figyeljük őket, s azon csodálkozzunk, hogy lehet az, hogy ott, köröttük annyival sűrűbb a levegő!
Jó lehetett az a négy év, bár minden bizonnyal nehéz is volt. A vendégtanárok közül Nánay István mesélte el a csapat egyik szép lányával való villanó első találkozás, majd egyik legerősebb férfiújával való, utolsó „hosszú-beszélgetés” történetét. Aki látja, vagy épp átélte, miként gyóntatja kisvárdai hajnalokon a Tanár úr a friss tehetségeket, hogyan nosztalgiázik a középnemzedék tagjaival, morog vagy hallgat dühödten, torkát köszörülve, el tudja képzelni, mit adhatott magából a színházi világ tábori lelkésze ennek az osztálynak is. Meg másik osztályoknak is.
A helybeli tanárokat két erős ember képviselte: az egész iskolát vezető dékán, Kovács Levente, aki laza zakóban is olyan, mintha frakkba öltözötten állna ott, és Farkas Ibolya, akit a minap a marosvásárhelyi Boldogtalanok nagyszerű özvegy Húbernéjeként láthattunk a Várszínpadon. Tarr László tanár úr, aki ennek az osztálynak volt a vezetője, ma már nyugdíjas, visszavonult, ide sem tudott eljönni. Kovács Leventének már akkor a kisujjában volt a színésznevelés, mikor ezt az osztályt felvételiztette, de Farkas Ibolya tanársága első évét élte meg ezzel az osztállyal. Mint meséli, a fiúk látatlanban megtagadták, majd megismerték, s már el soha nem engedték.
Boldog idők emléke jelent meg a délutánban. Találkozzunk – ha ez lehetséges – tíz év múlva ugyanitt, egy reménnyel is teljesebb világban.