szerkeszti: 
Soó Éva
Már a pletykát is unni lehet
Velencei terecske a magyar színházban
Szabadság, 2005-02-12
Alig félig telt ház elôtt mutatták be Carlo Goldoni Velencei terecske című népi komédiáját a kolozsvári Állami Magyar Színház közönségének január 28-án este. Az idei évad második nagyszínpadi elôadása nem tanít, nem is gondolkodtat el, inkább csak nevettetni próbál könnyed, utcai humorával, nyelvezetével.
Az elôadás idôtlen térben játszódik, az ezerhétszázas években íródott darab sem klasszikus, sem pedig modern „külsôt" nem kapott Mona Chirilã rendezôtôl. Ez láthatóan a díszlet — azaz inkább annak hiánya — egyszerűségében nyilvánul meg, de a képkivágások és beszédtöredékek is ugyanabban a hangulatban ismétlôdnek. A jelenetek mintegy párhuzamosan történnek, ha pedig valaki megpróbálja idôben is haladó történetként felfogni ôket, azt fedezheti fel, hogy a velencei téren semmi sem változik. A szereplôk nem fejlôdnek és nem is alakulnak át, a közöttük létezô viszony sem szenved el nagyobb ingadozásokat az érzelmi skálán, beszédtémájuk pedig már-már unalmasan ugyanaz — a férjhez adás és -menés a lehetô legegyszerűbb, legnépiesebb pletyka formájában — minden jelenetben. Az elsô ilyen kép szó nélkül megmutatja a végkicsengést, a második (amelynek az eleje kissé hosszúnak tűnik) pedig teljesen felfedi a darab cselekményét — megismerkedtünk minden szereplôvel, azok szerepével a színpadon, és a nézô akár az elôadás végét is teljesen megfejtheti. A végsô segítséget ehhez az elsô felvonás közepére „bevarrt" pillanatban kapja meg — az idegen lovag és a legtöbbet pletykált Gasparina közötti szótlan, de testbeszéddel és fényhatásokkal igencsak sikeresen megmutatott szerelem —, amely képvillanás a darab és a produkció legszebb, legôszintébb jelenetének hat.
Az elôadás igazi teljesítménye (amelyre a díszlet és jelmez különösebb jelenléte hiányában nagyobb hangsúly kerül) a kivétel nélküli kiforrott színészi alakításokban rejlik. A köznyelvi poénok és a jellemszínházra vonatkozó karakteresedés számomra ezúttal donna Catte Panchianában (Bács Miklós) és Anzolettóban (Salat Lehel) érte el magaslatát. Találó, mondhatni Goldonihoz hű fogás volt a darab két nôi szerepének férfire ruházása (Bács Miklós, Catte Panchiana és Dimény Áron, a fánksütô Orsola). Ugyanakkor inkább zavaró, mint jelzésértékű (az olasz temperamentum, heves vérmérséklet kifejezésére) a képjeleneteket összekötô zene idônként mértéktelen hangossága.
A Velencei terecske alkalmával újfent bebizonyosodott, hogy a kolozsvári teátrum utóbbi néhány éves repertoárját tekintve az intézmény nemcsak a színházi megnyilvánulás klasszikusabb formáit kedvelô közönséget szoktatta el magától, hanem az érdeklôdôk is beletörôdtek, hogy bemutatókra sem járhatnak (stúdióelôadás premierjére gyakorlatilag lehetetlen jegyet vásárolni). De nemcsak a közönség részvételi alulmaradásán látszik a nagyszínpadi élmény feledése, hanem a fiatalabb színészek (különösen nôk) hangerejének halkságán is.
Összesítve, Carlo Goldoni Velencei terecskéje Mona Chirilã színpadi változatában könnyű, de különösebb színházi élmény nyújtása nélkül lezajló elôadás, amelyet posztmodernre jellemzô szaggatottsága kiemel a klasszikus darabok sorából.
