HAMLET

Nagy Botond

A sötétben mindenki ott van

Népújság, 2004-01-24

A magyar drámairodalom egyik legnagyobb alakja, a legendás- borongós Füst Milán drámáját tűzte nemrég műsorra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Nem voltak túl népszerűek a Füst-darabok megírásuk idején sem, a nehéz, az emberi lélek legmélyebb bugyraiban kutakodó Boldogtalanok pedig az író egyik legsúlyosabb műve. Kíváncsian vártuk, hogyan lesz képes megbirkózni az elôadás a közönséggel, közönség az elôadással.
A Bodó Viktor rendezte Boldogtalanok azonban formailag merôben elüt a Füst-műtôl, annyira, hogy akár adaptációnak is nevezhetnénk. Bodó és dramaturgja (király Kinga Júlia) átgyúrandó anyagként kezelték a szöveget, az eredetileg négy- öt órás drámából egy és egy negyed óra lett, részeket, teljes jeleneteket hagytak ki, új szereplôket hoztak be, és a Füst Milán-i alapon létrehoztak egy olyan kistermi elôadást, amelyre ritkán akad példa a vásárhelyi színjátszás történetében. Üres térben zajlik a játék és üres térben ül a nézô, szinte beleolvadva abba a nagy ürességbe, amely mégis megnyitja a kapukat Füst Milán világa felé.
A sötét játéktérben csupán néhány kellék található. Dívány, mosdótál, két szék a háttérben, matrac a földön, és a folyosóra nyitott ajtó: kintrôl állandóan beszűrôdik a fény. Hátborzongató hörgés-sikollyal indul az elôadás, Húber Vilmos (Zayzon Zsolt) tüdôbeteg kisgyerekének (Darabont Mikold) sikolyával. Húberné, Vilmos anyja (Farkas Ibolya) elsô jelenésével kezdôdik a pillanatnyi lazítást nem hagyó, több síkon zajló játék, egy ritka-súlyos világ színpadi kivetülése.
Mindenki jelen van. Az elôtérben elhelyezett dívány ad az elôadás legtöbb jelenetének otthont, a háttérben majd' végig ott ül Sirma, a lakástulajdonos hentes (Ördög Miklós Levente) és inasa (László Csaba), látjuk a matracon fekvô, haldokló gyereket és néma dajkáját (Nagy Dorottya). Ebben a lakásban tengeti életét Húber Vilmos (a darab szerint papi nyomdász), nôjével, Rózával, a lakás bérlôjével (Tompa Klára), és friss szerelmével, Vilmával (Lôrincz Rita, f.h.). Néha pedig be-becsöppen az anya, a kokott nôvér, Rózsi (B. Fülöp Erzsébet), a régi barát, dr. Beck (Sebestyén Aba) és felesége, Lujza (Berekméri Katalin), valamint egy titokzatos alak, aki, lévén állandóan részeg, Húberrel rendszeresen összeverekedik (Korpos András, f.h.).
Bodó Viktor és színészei percnyi lazítást nem hagynak. Elôadásuk ritmikátlan, de ez a ritmikátlanság szándékos és jót tesz a produkciónak. A hosszú szüneteket, kínos csendeket faltörô hevességű jelenetek követik, és miközben komikusan groteszkké válik a produkció, úgy bontakozik ki fokról fokra a visszafordíthatatlan tragédia. A háttérben ülô, Rózába szerelmes Sirma arckifejezése, mimikája, segédje állandó ugrálása határozottan komikus, az ivászat-, buli-, és kártyajelenet szintén az, míg a szöveg igen nehéz és szomorú. Mégsem üt el egymástól a kettô, egy tömbbôl faragott, minden centiméterében bejátszott világot látunk a színpadon. A síkok lassan egymásba olvadnak, az enyhén megváltoztatott végkifejlet groteszksége (Vilma nem lelövi magát, hanem a falnak rohan, úgy hal meg) sem katarzist, sem együttérzést nem vált ki a nézôben, ezáltal még súlyosabbá teszi a produkciót. A hármas halál (Húber
"szerelme", gyereke és anyja) utáni Sirma-replika ("Hogy minden az én házamban történik! Megyek és levágom a villanyt!") épp groteszk humora folytán, az utolsó percben sem hagyja feloldódni az események töménységét. A sötét falak, mint e szennyes, mégis vonzó világ határai fontos szerepet töltenek be, többen megpróbálnak kitörni közülük, Róza összetöri az arcát, Húbert és titokzatos barátját visszavetik, egyedül Vilma az, aki kitörési kísérletébe belehal. A nyitott ajtón pedig senki sem távozik, aki ki is megy rajta, biztosan visszajön. Ebbôl a világból nincs menekvés, aki egyszer megízlelte ezt a sajátos nyomort, menthetetlenül függôvé válik.
A színészi alakítások pedig pontosan tükrözik ezt a félállati világot. Rajtuk keresztül zuhan be a nézô ebbe a visszataszító lyukba és szemléli ezen Istentôl elhagyott figurák önmagukkal és egymással való küszködését.
Farkas Ibolya komédiás, enyhén lökött vénasszonya, Tompa Klára betegesen féltékeny, de lépni mégsem tudó Rózája és Zayzon Zsolt kemény, nem megalkuvó, ebbe a színpadi mocsárba süppedt, változtathatalan Húber Vilmosa hiteles szereplôi e különleges világnak. Alakításuk meggyôzô, groteszkségében szép és megrázó, átgondolt színpadi munka. Ez az átgondoltság azonban csak érzôdik, de nem szembetűnô, és ez jót tesz a színpadi káosznak. Amely szintén átgondoltságról tanúskodik. Ördög Miklós Levente Sirmája, a buta, kissé irigy hentes, a zakója belsô zsebébôl kilógó késsel, mint egy Wilhelm Busch-i figura, ül a háttérben, mimikája, kirohanásai jól ellenpontozzák hol komoly, hol hülye szövegét, szervesen beleillik az elôadás képi és hangulati világába. Csakúgy, mint B. Fülöp Erzsébet, aki ugyan néha túljátssza magát, Rózája azonban többé válik, mint szánnivaló-komikus kokott: a hisztis, anyaszomorító vénlány prototípusává. Sebestyén Aba megalázkodó, finom dr. Beckje is részesedik a húberi világ áldásaiból, hirtelen kitörése, ordítozása éppoly komikus, mint elgondolkodtató, a segíteni akaró selyemfiú gyűrött zakójú, elhagyott emberré válik. Lôrincz Rita Vilmája ártatlanságának szürkeségében lesz az elôadás egyik kulcsfigurája, tisztasága azonban hamar beszennyezôdik, darabbeli naivitása is elpárolog - halála éppen ezért nem megrázó, annak módja görcsös és visszataszító, az emberáldozat jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint az eredeti műben.
Rossz alakítást egyet sem látunk, a produkció, ritmikátlansága ellenére végig feszes, pergô, magába szívja a nézôt, aki részesedik a mocsokból, az utálkozásból, ez pedig nem katarzist okoz, hanem csodálattal vegyes utálatot, az érzelmi érintettség talán egy katarzisnál is mélyebb pontját. És, minden változtatás ellenére, ebben Füst Milán-i a produkció: a szöveg nehézségét, visszataszító voltát (nem trágárkodásról van szó) hatásosan vitte színpadra a sötét, üres tér, a halálsikolyok gyakorisága, a szereplôk kezdôdô ôrülete; a bulik és halálesetek, a hiteles alakítások olyan produkciót eredményeztek, amilyen a dráma maga: sötétet, súlyosat, megrázót, undorítót, és nagyszerűt.

Boldogtalanok