HAMLET

Velin Andrea

Eltáncolt kertek

fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 9. szám, 2007-12-09

Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál

A színház definíciója sokunkban sokféleképpen él. Ha egy polcról futtában leemeljük három különböző szerző szakkönyvét, bizonyára ellentétes véleményekkel találkozunk. Hogy mit kell nyújtania egy színpadi produkciónak, milyen kritériumoknak kell megfelelnie, mitől színház még és mikor már nem? Veszélyes vizeken evezünk.
Nos, akkor spékeljük meg a történetet azzal, hogy ezeket a kérdéseket áttesszük a táncszínház műfajára. A zavar egyre nagyobb, mert ez színház és egyben tánc is. Valljuk be, ha színházról beszélünk, mindannyian kényszeresen egy sűrített történetet várunk, ha meg táncról, akkor ott tolong emlékeink között egy kecses balerina, akit egész este emelgetnek, és szépen le tud menni spárgába. Ja, és azok a spiccek!
Veszélyes skatulyák. Nincs mit kezdenünk velük egy olyan előadás értelmezésekor, amely kortárs táncot klasszikus balettel elegyít, XVII. századi zene mellé géppuskaropogást tesz, és négy olyan táncost vonultat fel (remek táncosokat), akik fizikumukban messze nem idézik ama bizonyos klasszikus képet. Mindemellett itt ül a nyakunkon az a fránya multimedialitás, amitől mindannyian rettegünk. Hogyan kerül a vetített kép, egy kisfilm vagy egy miniatűr vetítővászon a színpadi produkcióba? Miért kell a klasszikus zenére rámixelni? Mit kezdünk ezzel? Izgünk-mozgunk, és már alig várjuk a szünetet, hogy angolosan leléphessünk, persze miután kihőzöngtük magunkat a ruhatárnál, hogy „Ez minden, csak nem színház, arról meg ne is beszéljünk, hogy tánc lenne. Művészet ez, kérem?” Bizony-bizony, volt ilyen. Több nézőtéri sor is kikérte magának.
Kérem alássan, itt nincs más, mit tenni, csak ülni a nézőtéren, és elmerülni a látványban. Szoktatni a szemünket a képekhez. Vizualitás. Nem sokkal több. Nincs történet, nincs túl sok kapaszkodó, leginkább saját magunkra hagyatkozhatunk. Zene és ritmus. Mozdulat és érzelem. Kép és gondolatcsíra. A címek mögött megsejthető érzelmek, asszociációkat elindító tárgyak. Vallomások a hangról, az abroszról, az esernyőkről és a szerelemről. Fragmentumok az életről, az életből.
Három jól elkülöníthető rész, amelyek furcsa módon mégis egységet alkotnak, olyan kapcsolódási pontokon, mint a hangeffektek, vagy a szakralitás problamatikája. Folyamatosan végigkövethetjük a zenék mögül beszűrődő nagyvárosi lét zajait, a helikopter-, motorkerékpár- és autózajt, a mentő szirénáját, az emberi hangok kavalkádját, és az istenire utaló jeleket: a kolostori miliőt idéző kontratenor énekhangot, a filmben megjelenő ’Krisztus levétele a keresztről’ idézetet, illetve a világi élet kontra zárdalétet, A zene hangjai c. film Maria-figurájának megjelenítésével az utolsó részben.
Határozott képekben megkomponált koreográfia élőben, filmen, majd ismét élőben.
Az első képsor a hangra épít. Alfred Dellar „eunuch”-hangját a lantzene ellenpontozza. A már említett vallási vonal és a trubadúrok világa. A szent hang és a szent szerelem. Egy-egy dal végén természeti hangokkal pihenteti fülünket a rendező (békabrekegés, madárszárny-suhogás, galambburukkolás, tücsökcirpelés), és ez sajátos dinamikát ad a kompozíciónak.
A kezdőkép ritmusát viszi így tovább, feszíti a végletekig a koreográfus. Egy nő áll a színpad közepén, kezében kalitka, benne egy hatalmas tojás, és mint a keljfeljancsi bábu, előre-hátra billegve tikk-takkol. Mese? Álom? Elvarázsolt erdő?
Egymás mellé rakott víziók, álom, hipnózis, kert-emlék, ahol kortárs és klasszikus táncelemek, mozdulatsorok és erőteljes színházi képek váltják egymást. ’Test és tér’-viszony, ’test és tárgy’-viszony.
A hatalmas fekete kosaras-szoknyától szabadulni akaró bábu az érzékiségre vágyó nő. Kimerevített szoknyája alól néha kikandikál a vérvörös flamenkó szoknya, a tűz, az érzékiség jelképe. Mozgásában is megfeledkezik néha a marionett-attitűdről, és érzelmektől lüktető táncossá válik. Majd ismét visszaesik a ruha fogságába, a szélmalomharc kezdődik elölről.
Az első rész látványvilága álomszerű: babaház, kopasz, kék fák, hosszú létra, hatalmas tojás a kalitkában. A repetitív mozdulatsorok szintén a fikciós jelleget hangsúlyozzák.
A második rész könnyedebb és harsányabb hangvételű, levegősebb. Ezt az egységesen kortárstánc-elemekből építkező koreográfia, valamint a zene stílusváltása idézi elő. Ebben, Az abrosz kertje c. részben az abrosz néha szoknyaként funkcionál, máskor vörös színre vált a terítő, és tógaként föd be egy élő római szobrot.
A kisfilm csoportképpel indít. Fiatal baráti társaság, egy boltív alatt elhelyezett ágyon, egymás nyakában csüngnek, vasalódeszka, hosszú létra, lárma veszi körül őket.
A koreográfia ihletője három boltív. Triptichon. Modern szárnyasoltár. XXI. századi Krisztus-történet: levétel a létráról. A többször felidézett golgotai történet mellett humoros, dinamikus mozgássorból álló koreográfiát látunk.
A harmadik részben képpé sűrített gondolatok áradnak a nézőre. A vízió-jelenetek a két ’etalon’ dada alakjának megidézésével indulnak: Marry Poppins áll előttünk és Maria, A zene hangjai-ból. Ebben a részben különösen erős a vizualitás. A hatalmas vetítővásznon Marry Poppins esernyői, a kezdőképben csodálatos tintafelhők, majd a második világháború szörnyűségeit felelevenítő fotogram-montázsok láthatók. A látvány plaszticitása a táncban és a jelmezekben is kifejeződik. Ez esetben konkrét utalásokkal is szembenállunk, így a korábbiaknál értelmezhetőbbnek találjuk ezt a tánc-kép-zene kollázst.
Zenére, hangra, képre komponált koreográfia. Mozdulatra, zenére írt képsorok. Álom-műalkotás.