szerkeszti: 
Jászay Tamás
POSZT-impressziók
Irodalmi Jelen, 2005-08-00
Legyen szó bármilyen fesztiválról vagy találkozóról, a mindenkori beszámolókban egy közös elemet szinte biztosan találunk: a recenzens kötelezőnek érzi a(z általában) hosszú hónapok, igényesebb változatban évek kemény munkájával összeállított program – őt személyében sértő – hiányosságainak felsorolását, a válogató(k) személyének alkalmatlanságáról meg a szakmai hozzáértés hiányairól szóló szellemdús pletykálást. Így aztán a néhány flekkes cikk végére kiderül, hogy annak szerzője nagyságrendekkel jobb munkát végzett volna, ha annak idején őt kérik fel a szervezők, de nyugalom, semmi sincs veszve, akár jövőre szívesen megmutatja a világnak, mi fán terem a valódi színház. Ezzel a haladó hagyománnyal nem csak a „mi lett volna, ha” kérdésfeltevés értelmetlensége miatt szakítok, de azért is, mert a Karsai György klasszika-filológus, a CEU és a Pécsi Tudományegyetem professzora által összeállított idei válogatáson nemigen lehet fogást találni. Ezzel korántsem állítom azt, hogy a találkozó mind a tizenhat előadását egyforma élvezettel néztem volna végig (egyre nem is akartam bejutni, egyről pedig idő előtt rémülten menekültem), s azt sem, hogy én is ezeket a produkciókat hoztam volna Pécsre. Azt viszont készséggel elhiszem a válogatónak, hogy a 2004/2005-ös évad bizonyos szempontból leginkább figyelemre méltó előadásait gyűjtötte egy csokorba. Másképp: ma igenis ilyen a magyar színház. Sajnos. És szerencsére.
Rövid statisztika a tizenhat „kiválasztottról” a részletek előtt: a három meghívott határon túli előadásból kettő Sepsiszentgyörgyről jött, az egyik a sok problémát felvető, de izgalmas képi megoldásokat felvonultató Jóembert keresünk! (r.: Bocsárdi László), a másik a Médeia. A határon túli palettát Vidnyánszky Attila Tóték-értelmezése tette teljessé. Két-két előadással szerepelt Novák Eszter és Zsótér Sándor. Előbbitől A negyedik kapu című klezmerdarab, mely valójában színpadra nehézkesen adaptálható anekdotafüzér, az általam látott előadáson jótékony unalomba fulladt. A szintén Novák rendezte Barta Lajos-darab, a Szerelem sem végig következetesen építkező, de Varga Zoltán briliáns játéka miatt nehezen feledhető előadás (ugyanez a helyzet a Radnóti Színház Stefano da Luca rendezte Pirandello-előadásával, a IV. Henrikkel. A rendező itt veszélyes hazardírozásba bocsátkozott: mindent „egy lapra”, a kitűnő formában lévő Szervét Tiborra tett fel, s a többi szereplőről megfeledkezett). Karsai Zsótér-rajongása közismert tény: a kecskeméti Adrienne mellett a Bárkában tavaly évad végén bemutatott Stuart Mária érkezett Pécsre. A kettős főszerepet (Máriát és Erzsébetet) egy személyben alakító Spolarics Andrea kisebb figyelmet kapott a megérdemeltnél (tudjuk ezt be más, valóban kiemelkedő női alakításoknak). A fővárosi Katona József Színház „szokás szerint” két előadással érkezett: Zsámbéki Gábor korszakos jelentőségű Médeiája mellett a színháznál második évadát töltő Bodó Viktor egyéni hangvételű Kafka-parafrázisa, a Ledarálnakeltűntem jelent meg a szemlén. A tavalyi bemutató óta megkopott a Krétakör Színház Feketeország című, (akkor) aktuális (politikai, társadalmi) történéseket kommentáló darabja (Schilling Árpád munkája). Pintér Béla és társulata A sütemények királynőjével érkezett. A kaposváriak kiállította, A maratonfutók tiszteletkört futnak című, jórészt hagyományos eszközökkel dolgozó komédia (r.: Keszég László) nagyszerű pillanatokat kínált, különösen a 24 és 150 év közötti férfikart sikerült meglelkesíteni. Nagy bátorság volt a válogató részéről idehozni a Krétakör tavalyi Sirája (sic!) után Mácsai Pál Örkény Színház-beli társulatépítő munkáját, a Sirályt, s az valóban csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Karsai György alighanem kárpótolni akarta Kulka Jánost, amikor a Nemzetiből kimozdíthatatlan III. Richárd helyett a Budapesti Kamaraszínház Kiss Csaba rendezte Anna Karenináját hívta Pécsre. Mivel a nyíregyházi teátrum Hajszál híján című előadását nem néztem végig, azt nem lenne illő kommentálni.
*
Két, gyökeresen ellentétes Médeia-feldolgozást láthatott a pécsi közönség. Kivételes produkciókról van szó – nem csak azért, mert azon kevés előadás közé tartoztak, melyekre még akár a helyszínen is lehetett jegyet váltani. Költői a kérdés, de talán elgondolkodtató a jövőre nézve: a közönség nem lenne olyan fogékony egy darab különböző feldolgozásaira, mint a szűk szakma? Vagy az ókori téma hatna idegenül itt és most? Pedig Zsámbéki Gábor Médeiáját nem oszlopcsarnokban, hanem kősivatagban, egy autóroncs és egy kiszáradt kerti csap között félúton mozgatja. A történet maiságát nem(csak) a színpadkép jelzi: Rakovszky Zsuzsa takarékos, gondos fordítása a darab 21. századi nézőnek szóló kivonata egyben – a fölös(nek vélt) mitológiai utalásokat lehántották a szövegről, hogy csakis a minden kor számára megmagyarázhatatlan indulat, a gyermekgyilkosság elkövetése álljon a középpontban pőrén és a lehető legkegyetlenebbül. És persze a megbántott, sőt megalázott, porba tiport női önérzet és méltóság: Máté Gábor igénytelen konfekcióruhába bújtatott Kreónja maga a politikai inkorrektség. Médeia itt nem istennő, „csak” megtört asszony, egykor szerető feleség és anya, aki most bosszúért üvölt. A címszereplő Fullajtár Andrea – le merem írni – színháztörténeti jelentőségű alakítása az egész találkozó talán egyetlen, valóban katartikus élménye. A román Mihai Măniutiu a nő idegenségét hangsúlyozta sepsiszentgyörgyi Médeia-rendezésében: inuit nyelven beszélteti Bicskei Zsuzsannát, akinek a mondatait két dajka tolmácsolja nekünk és a színpadon lévőknek. A színházszerűség folyton az előtérbe tolakszik, ezért nem fontos, hogy ókori mítoszparafrázist látunk: a dajkák a színpadon álló reflektorokat maguk irányítják a Médeia által a fehér falra írt vérvörös varázs(?)jelekre. Médeia titokzatosságából és másságából vezethető le a többi szereplő jelleme vagy jellemtelensége is: a tömeg, a kar áttetsző műanyagdobozba zárja a szemet kápráztató ékszereket viselő, törékeny alkatú asszonyt, s barbár hordaként kerítik körbe biztonságosnak vélt ketrecét. A stilizáció fontos eszköz Măniutiu színpadán, mely az ázsiai sámánoktól származtatható zenében, a többnyelvű és soktónusú beszédben, Váta Loránd Nevelőjének vagy akár a teljes karnak a mozgásában és egyéb színpadi akciókban (sőt a gyermekgyilkosság zárójelbe tételével a történetszövésben!) egyaránt megnyilvánul.
A színházcsinálók számára állandó kihívás és óriási felelősség a már vagy még elfeledett drámák mai színpadra való átültetése úgy, hogy abban a túlzó (?) aktualizálástól fanyalgó néző és kritikus egyaránt szellemi élvezetet találjon. Zsótér Sándornak nagy gyakorlata van az efféle, óvatosan kezelt és nagy ívben került szövegek értő leporolásában: Vörösmartytól Kleistig, Jahnntól Brechtig és tovább terjed a repertoárja. A POSZT-on most Schillerből és Scribe-ből vizsgázott jelesre. A színlapon Adrienne-né rövidült Adrienne Lecouvreur című dráma valójában a színházról szóló vallomás. Scribe (és bátran tételezzük fel, hogy Zsótér) színpad iránti gyöngéd érzéseiről beszél az érzelmes klisék ruhatárban felejtésével. Az újabb és újabb fordulatokban nevettető módon bővelkedő, szakmai intrikáktól a szerelmi cselszövények taktikus világáig mozgó sztori a kor ünnepelt színésznőjének kényszerű bukását tárja elénk. A címszereplő Börcsök Enikőről magáról van szó, amikor a színpadon úgy jellemzik Adrienne-t: „Csak úgy beszél”. Börcsök színpadi jelenlétének magától értetődősége benne van a banálisan hangzó mondatban. Zsótér nem hagyja egyedül a tragikus hősnőt: a kor sztárjáért kiskutyaként lihegő, közalkalmazotti (!) státuszra ácsingózó Makranczi Zalán, a faragatlan, de sármos megjelenésével csatákat megnyerő Szarvas Attila, és különösen a riválisát bármi áron elpusztítani akaró hercegnő, Balogh Erika alakításában marad emlékezetes. A zsótéri, a kritika által közönségellenesnek előszeretettel titulált esztétika változni látszik: ahogy a történet maga, úgy az előadás is két szinten olvasható-olvasandó. A cselekményt lineárisan végigkövetve olcsó ponyvába, szebben mondva: érzelemdús románcokba való történetet kapunk, miközben a rendező (és a szerző) folyamatosan „metázik”, amikor a színház értelméről és a benne működő energiák irányultságáról elmélkedik.
Még néhány évad, s ha valaki színházi körökben kiejti a metafikció szót, a művelt nagyérdeműnek Bodó Viktor neve ugrik be. A két előadás erejéig a Kamrából a pécsi Kamarába átigazoló előadást félve néztem meg: a fővárosi klausztrofóbiás színháztér mindent eldönt a belépés pillanatában, s ezt nyilvánvalóan nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen imitálni más adottságok között. Az, hogy a Kafka A per című regénye miatt készült Ledarálnakeltűntem még itt sem okozott csalódást, a rendező és a társulat érdeme. Kafkáról a középiskolai emlékek alapján valamiféle lila, mélabús borongás jut az ember eszébe, ha netán utánaolvasott az életműnek, akkor mindez kiegészül a Monarchia szorongatta kishivatalnok rémálomszerű vízióinak szürreális lenyomatával. Bodó úgy törölte el ezeket az unalomig ismert olvasatokat, hogy megtartotta, és rögtön idézőjelbe is tette őket. Így apró jelzésekkel képes pontosan felidézni a bennünk élő képet, hogy aztán gondolkodási időt sem hagyva rögtön kifordítsa azt, s megmutassa, milyen (tragikusan) nevetséges világban élünk. Mert itt nem Kafka kora idéződik fel, Josef K. helyett Józsi (Keresztes Tamás) – egy helyütt Jóska – botladozik a törvény útvesztőjében: bármelyikünk állhatna ott kiszolgáltatva a „Közp. szerv” értelmetlen munkát végző aktatologatói előtt. A rendezőnek szerencsére eszében sincs ifjonti hévvel megfejteni a kafkai életművet, így az előadás szövetében felvállaltan hagy számtalan elvarratlan szálat. A szórakoztató revübetétek vagy a szándékoltan blőd kabarétréfák a Kafka megfestette, aztán a korunk által megválósított rémálomba simulnak idővel.
A normálist az abnormálistól elválasztó vékony pallón egyensúlyoznak mindvégig Örkény Tóték-jának a szereplői. Nem tudom, van-e olyan magyar vígjáték, aminek ennyi unalmas, futószalagon gyártott feldolgozása forgott közkézen a megírása óta eltelt évtizedekben. Vidnyánszky Attila és beregszászi csapata végre megmutatta, hogy az átgondolt elemzés, a szöveg csonkítása helyett jelentős mértékű – zenével és színpadi akcióval történő – feldúsítása igenis hozhat eredményt. Nem is akármilyet! A vonalzóval két részre osztott színpadon, a rendezői balon óriási üresség tátong, villanypóznák merednek csak elő a sötétből. Jobbról Tóték konyhája a helyszín: mintha a falon lévő egyik falvédőn ábrázolt idillikus családi jelenet háromdimenziós változatát látnánk. Egészen addig, míg a finoman szólva gyenge idegekkel rendelkező Őrnagy (Trill Zsolt) meg nem érkezik a frontról. Az üres tér lassacskán dobozokkal telik meg, a konyhaszoba túlzsúfolt, erőltetett lakályossága romos csatatérré válik ügyködése nyomán. A darab rendezői sorra megfeledkezni látszottak arról, hogy háborús időkben játszódnak a történések: Vidnyánszky a hátország világának megfestésére legalább akkora súlyt helyez, mint Tóték mikrovilágának ábrázolására.
A sütemények királynője Pintér Béla és társulatának minimális eszköztárral dolgozó, megrendítő előadása. Cirkuszi látványossággá változik a nyolcvanas évek közepén játszódó szívszorító történet, amikor a meredeken felfelé ívelő, kör alaprajzú nézőtérre ültetnek minket. Előttünk a boldognak semmiképpen sem nevezhető család: a nyitányban már nyoma sincs a Tóték elején például még meglévő normalitásnak. A „béemes”, pszichés problémákkal küzdő apa, Pista (Pintér Béla) szóval és tettel terrorizálja feleségét, gyerekeit és a szűk körbe becsöppenő idegeneket. A Pista által igavonóként – „mint az állat, mint a barom” – körbeforgatott színpadon az egymással szembeni kegyetlenkedés létjogosultságot nyer, sőt kötelezővé válik. Az elvont – a díszlet, a citerazene – és a konkrét elemek – a médiumokból legalábbis ismerős pedofil és/vagy gyilkos indulatok, az egyszerű lelkű emberek roncsolt nyelvezete – néha zavaró diszharmóniát okoznak (félreértés ne essék: nyilvánvalóan szándékosan), emiatt azonban a katarzissal mintha adós maradna az előadás.
Végigtekintve a tisztességes(en középszerű?) mezőnyből kiemelkedő előadásokon, feltűnik valami. Ezekben a produkciókban gyilkosságok sorát látjuk a legkülönbözőbb módszerekkel: a gyerekek tervszerű kivégzésétől a főhős ledarálásáig, több változatot a nyugodt családi élet végleges feldúlására, vagy éppen törtetést a jobb pozíciókért és a rangért. Véletlen lenne mindez? A válaszadás túlmutat a beszámoló keretein, azt már az olvasóra és a közönségre bízom.
