HAMLET

Barabás Dániel

Bábbal szemben

A Don Quijote, és... a Budapest Bábszínházban

KonTextus.hu, 0000-00-00

A búsképű lovag maszkja kortalan, bárkire ráaggatható. Hiszen minden lovag valamihez képest jobb, erkölcsösebb, naivabb vagy ostobább. A korok vértezik fel saját átlépett Don Quijotéikat kacagtató, kopott páncéljaikkal. Ezt a folyamatot – vagyis Cervantes művének eszmeiségét – pedig mi más tudná világosabban megmutatni, mint a Budapest Bábszínház fel-le rángatható, cserélgethető eszközei. Ezt használta ki Kovács Ildikó a Bábszínházban.

Napjaink búsképű lovagja (Kálid Artur) overálos munkás, aki technozenével és csöcsös nőkkel kiplakátolt alagsori öltözőben ül, és olvas, igen, olvas, és nem kártyázik, mint a mában élő, romlott kollégák. Olvas, ergo vívja belső szélmalomharcát a kor ellen, amiben gondolatból kanyarított betűre egyre kevesebb a szükség. Nem is nézhetik ezt sokáig jó szemmel a rosszindulatú padszomszédok (Tárnok Marica és Csák Zsolt). Feltolva napszemüvegüket átveszik az irányítást.

Az álmodozóra páncélt és hegyes orrú-bajuszú papírmaszkot húznak, kezébe apró pajzs kerül, lába közé partvisparipa. Ő lesz a lovag a mesterségesen kikapcsolt időben, ahol a ventilátor helyén szélmalom forog. És megkezdődik a játék.

A két sötétszemüveges, evilági intrikus jelmezekbe bújva, vagy bábbal a kézben tereli Don Quijoténk elé az akadályokat. A hadseregnek nézett, lepedőre hímzett birkanyájat vörös posztóként rángatják a lovag előtt, a felszabadítandó, botra aggatott gályarabbábokat pedig a szintén rabruhába öltözött, ördögtekintetű tréfamester mozgatja.

Ők hozzák el az ámélkodó Don Quijoténak Budapestre(!) "A búsképű lovag történetét", mint bársonyfüggönyös, vásári bábopera-előadást, hogy mire az nagy ámulatában táncba révedne képzelt szerelmével, a báb-Dulcineával, egy csettintésre porrá törjék a gyönyörű vágyképet, és a helyébe mélydekoltázsú rongynőt akasszanak a lovag derekára.

És ők építik a megfáradt kóborlovag elé magasodó tükörlovagot is, akiben az ember megláthatja papírmaszk nélküli, csupasz, védtelen arcát végre, és meg kell látnia a körülötte dübörgő, rávetülő (vetített) dokumentumfilmet is: a valóságot, a szélmalmokat hajtó igazi erőt.

Don Quijote utolsó, roham előtti monológja világossá teszi a néző és a lovag számára is, hogy mindenkinek, minden korban megvan a maga harca, amit meg kell vívnia, még akkor is, ha a kaszaboló árnyék végül elnyeli az embert. Ezt a gondolatot jól szolgálja Zalán Tibor maira szürkített, szomorú epilógusa, illetve Kovács Ildikó egész Cervantes-kivonata.

Az ötletesen mozgatott sokféle báb és a színészek játéka különleges duókra ad lehetőséget. Ilyen a Kálid Artur által megformált lovag és a keze által mozgó-bólogató Sancho Panza beszélgetése, vagy Csák Zsolt jó humorérzékkel kijátszott rabvariációi. És jó látni Kálidot – még ha néha kicsit sok is –, ahogy zihál, izzad, belehal a szerepbe a színház kicsike Játszó-terén. Így a Kovács Ildikó rendezte, túl sokat sejtető című mese kevéssé didaktikus, inkább izgalmas és elgondolkodtató, ötletes báb-játék marad.

A cikk a KonTextus.hu-n