HAMLET

Králl Csaba

Vénségek dühe

Tamási Áron: A csoda - Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Ellenfény, 2008-12-00

Tamási Áron Énekes madár című színművét A csoda címmel játsszák Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László rendezésében. Pontosabban: rendezői kiigazításokkal és részben új szereposztásban ismét repertoárra tűzte a hat évvel ezelőtt bemutatott darabot, tisztelegve névadója előtt a teátrum fennállásának hatvanadik évfordulóján. Az eredeti előadást sajnos nem láttam, de ez a mostani, revideált változat - kölcsönvéve a játék címét - valóságos csoda.

Bocsárdinál Tamási Áron nemcsak szerzője, hanem aktív szereplője, alakítója is az eredendően tündérmesei fordulatokkal cifrázott, Hamupipőke-szerű történetnek, melyben a gyilkos irigység két vénlegény és két vénlány képében kísérli meg eltiporni a bimbódzó igaz szerelmet. Az író (Nemes Levente) a darab elején csokornyakkendőben, füstölgő szivarral a kézben diskurál Istenről, a képzelet és valóság csodás játékáról (részben a „székely népi játék" dobosának bőrébe bújva), majd sokat sejtetően „belép" az általa írt történetbe, a szereplők által kifeszített függöny mögé. Teremtő beavatkozásai „pótolják" a színdarab csodás elemeit: eltolja a házfalat Magdó helyett a tiszta szerelem erejének bizonyítékaként, felemeli egy kötél segítségével a (diófa híján) lámpán függeszkedő pelyhes állú legényt, Mókát üldözői elől; lelkiismeretes íróhoz méltón végzi a dolgát, amíg a képzeletéből, erejéből futja, és ő csodálkozik a legjobban, amikor a kötél hirtelen elszakad, ám védence nem zuhan le a magasból a két vénlegény karmai közé, mert Magdó könyörgésére „valóban" csoda történik. A kötél elszakadása jelképes. Ettől kezdve ugyanis az író kezéből kicsúszik az irányítás, nem gyakorol többé mindenható felügyeletet védencei felett, a kegyetlen valóság mintegy legyűri a költői képzeletet, s bár Tamási segítőkész gyóntató papként a végén még visszatér, a fiatal pár vesztére törő zsivajgó, álarcos fekete „varjúsereg" bevégezni látszik küldetését - a kártevést. Az összebújó szerelmeseket elnyeli a nászi (halottas?) ágy, hogy ha evilágon nem is, de túlnan, talán épp a Móka anyja által mesélt Göncölszekéren örökre egyek legyenek. A fal pedig az üres ággyal és a körülötte zsibogó „fekete sereggel" lassan a nézőtér felé csúszik, szinte rátolódik, mintha a történet balladisztikus súlyát nekünk, külső szemlélőknek is magunkkal kéne cipelni.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható.