HAMLET

Sebők Borbála

Egymás poklai vagyunk

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-22

Vajon milyen lehet a pokol? Persze nem olyan, amilyennek képzelnénk. Ne várjunk üstöket, nyársakat, kénbűzt és ördögöket kis piros szarvakkal, ugyan kérem. A pokol bennünk van és a másik emberben. Mi vagyunk a pokol egymás számára, rágja szánkba az előadás legalább százszor. Ez eddig rendben is volna. Engem érdekel a másik ember belső pokla, csakúgy, mint a sajátom. Kérdés persze, hogy ha ez egy ilyen átvitt dolog, minek a kísérteties füst, a hátborzongató ajtónyikorgás, az üvegajtón át beszüremlő vörös fény. Miért kell a belső történéseket hatásvadász látvány-effektekkel megtámogatni?
Három régimódi fotel és egy hatalmas bronzszobor a díszlet, ami a kandalló szélén ül félelmetes életnagyságban. A fogkefét persze elveszik, itt már nincs szükség rá, és büntetésképp a tükröket is. Ki gondolta volna, hogy ez ennyire tragikus: ha nincs tükör, még a másik esküjéből sem tudhatjuk biztosan, hogy jól raktuk-e fel a sminkünket.
Három elkárhozott lélek kerül ugyanabba a cellába. Garcint, a gyáva történelmi hőst ifjabb Kovács Levente játssza, kezdetben finom udvariassággal, később elszánt kétségbeeséssel. Inést, a leszbikus postásnőt Fábián Enikő alakítja meggyőző gonoszsággal, szemében kéjes vágy villog. A harmadik „elítéltet”, a szende Estelle-t, akiért a két idősebb szereplő harcot folytat, Gajai Ágnes játssza a naiv kislányt és az elrévedő őrültet váltogatva. Az elkárhozottak nem segítik rá egymást a mennyországba vezető útra, és előreláthatóan véglegesítik az állapotukat. A megelevenedő bronzszobor és egy pincérszerű ördög pecsételi meg sorsukat, az egymáson fetrengő, brutális szeretkezésbe feledkezett hármast hálóba tekerik, ezzel örökre eltakarják az emberiség és a nézők szemei elől őket. Egyébként le a kalappal Kocsis Gyula előtt, aki egy óra harminc percet mozdulatlan szoborként ül végig, hogy legyen egy valóban meglepő és hatásos pillanata, amikor megmozdul.

Zárt tárgyalás