HAMLET

Fehér Csaba

Szemet kell cserélni

A Hét, 2003-11-27

Mindazok számára, akik kevés Purcărete rendezést láttak, vagy egyáltalán nem ismerik a rendezőt, a Pantagruel sógornője című előadás a meglepetések színháza lehet.
Az első meglepetés: a színház előcsarnokában középkori vásári látványosság fogad. Az egyik kémlelőlyukas dobozban egy színész fészkel, és a befelé kémlelők szemébe villant egy elemlámpával, talán hogy megvilágosodjanak. Ehhez az előadáshoz ugyanis szükséges valamiféle nézői megvilágosodás.
A második meglepetés az, hogy a Pantagruel sógornője, a cím ellenére, nem regényadaptáció. Semmiképp sem lehet arra a dagályos-derűs irodalmi élményre ismerni, amit Rabelais Pantagrueljének (fordította Faludy György) olvasása közben átélhet az olvasó. De a zabálás stilizált motívumai, az improvizatív játékosság fesztelen öröme annál inkább Rabelaisra utal – és talán legfőképp bizonyos végletes szabadságélmény. Középkor és reneszánsz határán Rabelais szabadsága is végletesebb, “természetellenesebb” volt annál, mint ahogy azt ma elképzelhetjük. “Szabados” írásait az egyházi cenzúra könyörtelenül üldözte. A Pantagruel sógornőjének szabadságélménye pedig abból adódik, hogy a néző megteheti, hogy színházzal szembeni elvárásait, mint rossz mankókat eldobja. Akkor majd fel sem tűnik, hogy milyen kevés a szó.
A Pantagruel sógornőjéből ugyanis csaknem teljesen hiányzik a mondott szöveg. Ez a harmadik meglepetés, ami a nézőt érheti. Ami elhangzik: néhány dal, néhány szó, az is latinul, franciául. És zene, hangeffektusok. A Purcărete-előadáshoz valahogyan szemet és fület kell cserélni. Azt kell hallgatni, azt kell nézni, ami éppen akkor és ott a színpadon történik, pillanatnyilag megfeledkezve a ki? mit? mikor? miért? hol? típusú kérdésekről.
Az előadásban nincs hős, nincs igazi szerep, a tizenhat színész felcserélhető: ez a negyedik meglepetés. Nem is színészekkel van dolgunk, hanem táncosokkal, akrobaták összehangolt csoportjával, performerekkel. Az angol perform szó egyik jelentése: megtesz, elvégez valamit. Az előadás nagyon erős jelenete, amikor a négy férfi a rivalda vonalán valódi liszttel, vízzel, sóval valódi kenyértésztát gyúr. Eltelik egy kis idő, míg megérti az ember, hogy a szereplők semmi mást nem csinálnak, éppen kenyértésztát gyúrnak. Ez előbb zavarba ejtő, aztán mágikus hatású. Csodálni lehet az önfegyelmet is, ahogy a színészek alárendelik magukat a konkrét cselekvésnek: megtesznek, elvégeznek, nem pedig eljátszanak valamit.
Az előadásában a képek látszólag teljesen logikátlanul követik egymást. A meggyúrt kenyértésztával tetőtől talpig beborítanak egy színészt, és "sütőkemencébe" tolják. A következő jelenet állóképében fehér zsáklények vonaglanak vontatottan: egy, két, lehet hogy három színész, zsákszerűen leszorított leplekbe bújva. Közöttük egy fejenincs, makogó, pipázó lény bóklászik. A következetes koreográfia - és a bizarr hangeffektusok lenyűgözően szuggesztívvé teszik ezt a képet. Az ötödik meglepetés pedig az, hogy a képeknek mégiscsak van értelme. Ez az előadás utólag kezd igazán hatni, mikor már majdnem meg is feledkeztünk róla. Külön-külön elgondolkodhatunk a jeleneteken, a felmutatott képekhez jelképes értelmet kereshetünk (például: egy asztalra rengeteg evőkanál zuhan – az evés mint égi ajándék). Képi és fogalmi fantáziánk sajátos kapcsolódási logikát fedezhet fel a jelenetek közt. Valahogy így: vonagló lények és a kenyér, amint éppen sül – vonaglás – szenvedés – kenyértésztába burkolt test – sülő kenyér – áldozat. Így összefüggés dereng föl a korábbi bravúros emberboncolás és az utolsó jelenet hatalmas áldozati bikája között is. De ahhoz mindezt jól meg kell nézni. Aztán tovább kell írni a meglepetések jegyzékét.

Pantagruel sógornője