szerkeszti: 
Strausz Tünde
Meztelen hazugság
Világszínház 2004/1-2. szám, 2003-00-00
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata az elmúlt évadban kortárs magyar vígjátékot mutatott be, Egressy Zoltán Portugálját. Most ismét vígjátékot, egy sajátos olvasatú Tartuffe-öt vittek színre.
A Lendvai Zoltán rendezte Portugál a társulat választása alapján került a repertoárba, s a fiatalabb generáció igazi jutalomjátéka kerekedett belőle. A képzeletbeli falu, Irgács, kisebb-nagyobb mértékben alkoholista lakóközösségét (is) bemutató darab vonzó lehetőség a magyar falu tipikus karaktereinek megformálására. A szatmáriak láthatóan élvezték a játékot és mi sem panaszkodhattunk, bár az illuminált állapot különböző fokozatainak bemutatása (a legszínesebb figura Márkó Eszter Asszonya) okozott némi hangsúlyeltolódást a tulajdonképpeni történet – különösen annak lírai dimenziói – rovására. Érdekes, hogy a színház két komédiával képviselte magát Budapesten. Ez természetesen a válogató ízlését is tükrözheti, viszont a repertoár túlnyomó részét egyébként is uraló könnyű műfaj (A padlás, Scapin furfangjai, Aranykulcsocska és mások) mégiscsak arra enged következtetni, hogy a szatmáriak egyelőre nem hisznek a művészszínház lehetőségében, amelyet egykori főrendezőjük, Parászka Miklós a román forradalom (és a színház politikai ellenzéki szerepkörének elveszítése) után követendő útként jelölt meg. Igaz, 2002-ben Cseresznyéskertet is játszottak, Árkosi Árpád rendezésében, illetve a látott Tartuffe előadás is távol áll a hagyományosan értelmezett vígjátéktól.
A tisztes polgári családba befurakodó és azon idővel eluralkodó „álszent” Tartuffe története számtalan értelmezést élt már meg. Volt rendezés, amely a szájas komorna, Dorine figurájában a nép egészséges gyermekét látta, akinek van bátorsága egyedül felvenni (és győzelemre vinni) a harcot a csalárd Tartuffe-fel szemben. Volt olyan is, amely a családfő Tartuffe iránti „odaadó” barátságát nem minden érdek nélkül valónak mutatta. E felfogás szerint a zsidó Orgon azért kívánja leányát a „mélymagyar zseb-Petőfiként” ábrázolt Tartuffe-höz adni, hogy megóvja őt a fajüldözés veszedelmeitől (természetesen 1938-at írunk). De ne feledkezzünk meg a lehallgatás, besúgás, kilakoltatás rendszerével szembeszállni nem tudó értelmiség kritikájáról (itt nyilván a cselekvésképtelen, moralizáló sógor, Cléante figurája állt a középpontban), avagy a napjainkat jellemző, fejünk fölött köttetett ellenőrizhetetlen politikusi egyezségekről! Nagyok tehát a különbségek, de minden olvasatban közös az, hogy felfedi a sötétség egy-egy korra, korszakra jellemző, éppen aktuális erőit.
A Marosvásárhelyen végzett Kövesdi István Tartuffe-rendezése szakítani látszik a politikai utalások hagyományával, elgondolása általánosabb érvényű igazságra fókuszál.
A jelmezek, amelyek máskor valamelyest eligazítanak az értelmezésben, itt tulajdonképpen „molière-iek” (jelmeztervező: Gheorghiade Mária). Van minden, ami kell, nagy szoknya, paróka, színes tollas kalap. A díszlet viszont, a csalafintán aszimmetrikus karú gyertyatartókkal, az aranyozott rámákba foglalt hatalmas műanyag lapokkal – amelyek térelválasztó elemekként és görbe tükrökként egyaránt funkcionálnak – egyértelműen elemeli az előadást bármely konkrét időtől és tértől (díszlettervező: Damokos Csaba). Ezt az elemelést erősíti a commedia dell’arte kifejezésmódjával bátran élő játékstílus, igaz, hogy ezzel a különböző szereplők különböző mértékben élnek. Leginkább a Dorine-t játszó Bartha Boróka, aki egész előadás alatt dróton rángatott marionettbábként, időnként önmagát vagy a cselekményt vezényelve mozog és fejhangon, kissé affektálva beszél. Legkevésbé Czintos József, Orgon szerepében, akinek figuraformálása inkább a realista felfogáshoz közelít. A többiek a kettejük által meghatározott skálán mozognak. A rendezői szándék tisztázatlansága így leginkább a Dorine–Orgon kettősök esetében érhető tetten, ahol is egy kézzel-lábbal erősen gesztikuláló Dorine próbál egy, ezt a nyelvet egyáltalán nem értő, nem beszélő Orgont rávenni, hogy gondolja meg magát lánya házassága ügyében. Egyértelműbbek Dorine-nak Orgon lányával, a Mariane-t alakító Vencz Stellával való közös jelenetei. A két színésznő könnyen egymásra hangolódik, s az egységet sem a Valért játszó Szűcs Ervin, sem forrófejű Damisként Nagy Csongor nem bontja meg. Kidolgozott játékuk azonban úgy tűnik mégsem elegendő a publikum megnevettetéséhez. A commedia dell’arte világát idéző mozgások (például Mariane és Dorine játéka a seprűvel) jól koreografáltak, ám kissé nehézkesek, ritmustalanok. Aránytalanul nagyobb a rákészülés egy-egy poénra, mint maga a poén, s mire a színpadon összeáll a kép, a néző magában már túl is van rajta (és vagy mosolygott, vagy nem).
A második felvonásra azonban beindulni látszik a darab, s működésbe lép a műfajra jellemző humor. Játékstílus tekintetében a Rappert Gábor által formált Tartuffe összhangban van Lőrincz Ágnes Elmirájával, igaz, a színésznő néha ingadozik a már említett kétféle játékfelfogás között. Ezt leginkább szövegmondásának választott hangfekvése jelzi, a hétköznapi, illetve a Dorine által használt fejhang váltakozásáról van szó. A mozgások kérdésében azonban változatlanul zavarban vagyunk, hiszen az előadást ritmustörő szertartásosság kíséri. Bizonyos jelenetek kifejezetten úgy indulnak, hogy mielőtt valaki beszélni kezd, a szereplők elfoglalják kijelölt helyüket a térben (az előadás indító jelenetének szinte egésze helykeresés, amely során a nézőteret is bejátsszák).
A ritmus, a figyelem sűrítésével, pihentetésével való játék hiánya azonban nem írható kizárólag a fentiek számlájára. Van ugyanis az előadásnak egy következetesen végigvezetett eleme, amely csaknem minden szereplőre igaz. Ez nem más, mint a Petri György féle fordítás nyersességéből, valamint a mozgások kényelmetlenül direkt választékosságából adódó ellentmondás. Szöveg és mozgásvilág között folyamatos feszültség teremtődik, ám ez épp folyamatossága miatt nem válhat a hangsúlyok érzékeltetésének eszközévé. A fontosabb történésekre, mondatokra aprócska gongszó figyelmeztet, ami egyrészt didaktikus, másrészt bizony szükséges a hangsúlytalanság homogén közegében. A színészek finoman könnyed kéz- és franciásan elegáns fejmozdulatai úgy hatnak, mintha cikornyás, barokkos, rímbe szedett körmondatokban beszélnének, miközben azt mondják, hogy „brekeg”, meg hogy „rohadt strici”, vagy „sátáni trágya”. A tükröződő díszletelemek, amelyek által saját testi valójukban és önmaguk torzképeként egy időben vannak jelen a szereplők, vizuálisan is erősítik a koncepciózus aszinkronitást, amelyben megfogalmazódhat az előadás üzenete. A verbális és a metakommunikáció egymáshoz képesti elcsúszásáról van szó. Nem azt látom, amit hallok, nem azt mutatom, amit gondolok, arról meg, hogy mit érzek, végképp nem szól a fáma. Ami pedig a szöveget illeti, és valójában itt fordul a logika, teljesen mindegy, hogy igazat beszélek, vagy hazudok, úgyis mindenki azt hallja csak ki belőle, amit akar. (Tartuffe egy helyen a közönség felé fordulva közli: „ha található nálam nagyobb gazember, nyújtsa fel a kezét, jelentkezzen ezennel”.)
Tovább vezetve a gondolatot eljuthatunk korunk civilizációs betegségéhez (a keresett „sötét erőhöz”), amely az adásvételen alapuló társadalmi rend (fogyasztói társadalom) nevében lehetővé teszi, sőt előírja az apró csúsztatásokkal teli, vagyis őszintétlen kommunikációt. Ennek egyenes következménye a szavak jelentéstartalmának devalválódása. Ahogy megtanuljuk, hogy hogyan ne higgyünk a reklámoknak, úgy megtanuljuk azt is, hogyan ne higgyünk egymásnak. Így teremtjük meg magunk körül a bizalmatlanság és bizonytalanság általános légkörét. Csakhogy a kis mismásolások nagy hazugságok bölcsői. Ha ilyennel találkozunk, akkor persze felháborodunk, ahogy teszi ezt Orgon is, amikor végre meggyőződik Tartuffe nyilvánvaló csábítási szándékáról. Ám a kijózanodáshoz az kell, hogy Tartuffe ott álljon előtte Elmiráról frissen leugorva, teljesen pucéran és még mindig esélyt látva a magyarázkodásra. Itt, ebben a végsőkig „lemeztelenített” formájában választható csak el teljes bizonyossággal az igazság a hazugságtól! Hasonlóan erős hatásra van szüksége Orgon anyjának, a szikár és magát mindenképp az igazság egyedüli birtokosaként megélő Pernelle asszonynak, akit Elekes Emma alakít. Megszokván, hogy a szavak csak szavak, így nincs jelentőségük, Orgonnak saját anyján kell demonstrálnia a látottakat, hogy az higgyen neki. (A koncepciót kétségkívül erősítő, ám mindkét színész számára méltatlan megoldás!)
Az elvakultsággal szembeszálló, szokásosan józan Dorine helyett a rendező a valóság érzékelésére képes személy szerepét Flipote-nak, Pernelle asszony szolgálólányának szánja. Miért? Azért, mert néma szereplő! Molière nem írt számára szöveget, s ezt a tényt jó érzékkel használja ki a rendezés. Flipote nem él semmiféle kommunikációs trükkel, így nem is hatnak rá azok. Zsigmond Éva-Beáta kis szerepe ellenére fontos alakja az előadásnak. Gyermekien naiv és őszinte felháborodással rohan az erényről prédikáló asszonyához, igyekszik elmondani (elmutogatni), hogy őt bizony a Lojális úr pribékjei zaklatták, ám ez az egyértelmű kifejezésmód zavarólag hat a család körében, így inkább figyelmen kívül hagyják. Nem véletlen az sem, hogy ő az egyetlen, aki észreveszi az igazságszolgáltatás elől egy kötélen szökni készülő Tartuffe-öt, ám szokás szerint ekkor sem foglalkoznak vele. Mindenki beéri az ottrekedő szerencsétlen szolgával, Lőrinccel, akit annak rendje és módja szerint agyonvernek, no nem a család, hanem az erre szakosodott hatóság, majd a holttestet a színpad közepére vonszolják, félig kilógatva a ráomló függöny alól. (Mivel számára sem íródott szöveg, esélye sincs a védekezésre.) Az, hogy a nagyhal bűneiért a kicsi lakol, nem újdonság. Az viszont annál inkább, hogy a rengeteg egymásnak ellentmondó információ teljes zűrzavarában mindez már nem is tudatosul. Erre utal az operai finálét idéző zárójelenet, amelyet a Rendőrtisztet játszó István István megjelenése indít. Ő az Uralkodó dicshimnuszát és Tartuffe-re vonatkozó elmarasztaló ítéletét gyönyörű hangján énekelve zengi el, s a többiek kórusként csatlakoznak hozzá. A megkönnyebbült önáltatás eme tobzódásában nem fontos többé az igazság, a bűnös bűnhődése, meg efféle ócska és idejétmúlt ideák, csak a valódi probléma megoldatlanságáról figyelmet elterelő örömünnep, az operettes „álhepiend”.
