HAMLET

Velin Andrea

Egy elmaradt bemutató hátteréről

Beszélgetés Szabó K. Istvánnal

Világszínház 2004/6. szám, 2004-00-00

–E színház rövid életében nem ez az első évad, amely különböző zökkenőkkel kezdődött. Értesülésem szerint csupán két olyan bemutató volt, amelyhez időben elkészült a díszlet. A műszaki stáb hiányos, nincs szakember (díszlet-, kellék-, jelmezkészítő), nincs megfelelő műhely, ahol az előadások látványelemei elkészíthetők. Mégis mi volt az utolsó csepp a pohárban, amely az évadnyitó előadás elnapolásához vezetett?

–Ahhoz, hogy a Tomcsa Sándor Színház helyzetéről képet alkothassunk, vissza kell nyúlnunk a színházalapítás gyökereihez. 1998-ban Székelyudvarhely polgármesterének sikerült áterőszakolnia a helyi tanácsban a döntést, miszerint megérett az idő arra, hogy a székely anyaváros – rangjához méltón – saját színházzal rendelkezzen. Merő Béla rendező segítségével az udvarhelyi színházalapítás megtörtént, a körülményekhez képest – és itt főképpen a megosztott politikai érvelésekre gondolok – pozitív felhanggal. A molière-i társulat – létszámát tekintve – kemény munkára vállalkozott. Az első évad kilenc bemutatója rendkívüli teljesítménynek számít – nagyobb színházak számára is az lenne. Székelyudvarhelyen bíznak a lendület átütő erejében. A színházalapítás körül azonban valami nem stimmel, még ha azt sokáig nem merik egyértelműen megfogalmazni: az alkotói ambíciónak ugyanis nincs alárendelve valós infrastruktúra. A Művelődési Ház kiszolgáló személyzete nem képes három intézményt ellátni (színház, néptáncműhely, kultúrház), így rövid időn belül Merő Béla számára is egyértelművé válik, hogy a színházalapításnak csak egyik fele valósult meg, a „színházi üzem”, az előadások létrehozásához elengedhetetlen szakmai feltételek (műhelyek, szakemberek, hatékony színházi ügyvezetés) biztosítása nem, az erre vonatkozó ígéretek beváltatlanok maradtak. Nem az egy fedél alatt működő intézmények összemosása lenne a legnagyobb probléma, de az önrendelkezés hiánya, az átláthatatlan költségvetés egyértelműen kaotikus programszervezést eredményez. A Művelődési Ház infrastruktúrája kevésnek és szakavatatlannak bizonyul ahhoz, hogy a színház által megkövetelt feltételeknek eleget tudjon tenni, s ez szerkezetileg és jogilag komoly akadályokat gördít a kőszínházi elképzelések megvalósítása elé. Így aztán a színház működtetését már csak árnyalati különbségek határolják el a dilettantizmustól. Végső soron tehát a színházalapítás megbukott. Jó volt kampányfogásnak, helyt áll mint az intézményteremtés demagóg példája, fenntartását viszont még a létrehozói sem merik vagy akarják komolyan továbbgondolni. Az alapítás óta eltelt öt évad a folytonos újra- és újraélesztés jegyében zajlott. A színház mesterséges lélegeztetőre van kapcsolva, gyakorlatilag az itt munkálkodó művészek jóvoltából létezik. A fizetési alap biztosítása egymagában még nem elegendő ahhoz, hogy megvalósuljon egy-egy évadterv. Ahhoz, hogy ezt a városvezetéssel meg lehessen értetni, valószínűleg még nagyon sok időre lesz szükség. A kérdés csak az, hogy a normalizálódásig bírják-e idegekkel azok, akik a színházteremtésnek nemcsak tiszteletbeli képviselői, de színészként, rendezőként kiveszik részüket a lehetetlen műszaki körülmények között zajló próbákon, a díszletépítésben, a szervezésben, egyszóval az előadások létrehozásában.

–Az Udvarhelyi Híradó című helyi lap cikkeiből egyértelműen kiderül, hogy az évadnyitó előadás (Beaumarchais: Egy őrült nap, avagy Figaro házassága, Marius Oltean rendezésében) elmaradása a műszak mulasztásaival magyarázható, pontosabban egy dolgozóval kialakult konfliktus vezetett idáig. Hogyan béníthatja meg egy ember az egész társulat munkáját?

–Hogy egy műszaki vezető totális felelőtlensége, emberi és szakmai alkalmatlansága miatt előadások maradhatnak el, méghozzá – a helyzet pikantériáját jelzendő – a városvezető (!) áldásának kíséretében, az egyértelművé teszi: az aktuális helyzet mennyire eltávolodott a valamikori színházalapítói szándéktól. A színház nem lehet semmilyen pártállású csoport politikai szemetének sem a gyűjtőhelye. Annak érdekében, hogy Székelyudvarhelyen hosszú távon egészséges színházat működtessünk, egyetlen célunk van: függetlenül, a színház érdekeivel szembenálló elemektől függetlenítetten akarunk dolgozni. Úgy érzem, a Tomcsa Sándor Színházban olyan művészi program körvonalazódik, amely méltó Erdély kilencedik színházának hatékony jelenlétéhez, a Kárpát-medence magyar nyelvű színjátszásához. Egy koherens műsorpolitika megvalósításában nincs helye a kisstílű egyéni érdekeknek és a hozzá nem értésnek. Feladatunk komplexebb annál, mint hogy a letűnt szocialista korszak kulturális beidegződéseivel, proletkultos reminiszcenciáival (gondolok a Művelődési Ház elavult, perspektívamentes működtetésére) együtt éljünk, és ami ennél is rosszabb: színházunkat az európai normák érvényesülésének küszöbén e struktúrára építsük.

–Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója a szeptemberi sajtótájékoztatón a következőket nyilatkozta: „Vannak olyan színházak, ahol ezután kezdődik az évad… Akkor kezdődik az évad, amikor az elő van készítve.” Ezek szerint nem volt előkészítve az évadotok?

–Szeptember 17-ére az udvarhelyi pódiumon Beaumarchais művének, a Figaro házasságának bemutatóját hirdettük meg. A produkciós folyamat a Művelődési Ház ügyvezető igazgatójának, egyben a színház ügyvezetőjének jelenléte nélkül zajlott. Elekes Gyula félretájékoztatott, amikor azt állította, hogy nem volt előkészítve az évad, hiszen ő az évadterv összeállításában eddig sem volt, és szakértelme hiányában ezután sem lehet partnerünk. Ennek egyenes következménye, hogy fogalma sincs, milyen előkészületi stádiumban van a színház soron következő évada. Nyilatkozatából egyvalami derül ki, éspedig az, hogy az előkészítő periódusban még csak az országban sem tartózkodott, intézményvezetői hiányzása viszont elég volt ahhoz, hogy a kiszolgáló személyzet távol maradjon munkahelyétől, így a Figaro házassága csak amolyan „vadburjánzásként” jöhetett létre. Az évad befagyasztásával az volt a szándékunk, hogy minden határozathozatali szerv figyelmét felhívjuk az intézményben eluralkodott fejetlenségre, illetve rámutassunk arra, hogy mindaddig kizárt a szakmai elégtétel, míg nem rendelkezünk színházi tevékenységhez szükséges specifikus szervezési jogokkal.

–Az évadnyitó elmaradt, de szeptember 17-én a nyilvános főpróbát megtartottátok, amelyre csupán a sajtó képviselőit engedtétek be. Hogyan reagált erre a közönség?

–Eljárásunk természetesen kihatással van közvetlen színházi partnerünkre, a színházlátogató közönségre is. Amikor az ember magyarázkodni kényszerül, teret enged az interpretációknak, és egy helyzetnek többféle értelmezése lehetséges. Így vagyunk ezzel mi is. Az, hogy az elkészült előadás mennyire közelíti meg az alkotók által emelt mércét, esztétikai nívót, kevésbé érdekli a nézőt, mert keveset tud erről, ugyanakkor felmerül a szakmai felelősség: hol a kompromisszum határa. Avagy, milyen mértékben engedhető meg, fogadható el, illetve vállalható a mostoha helyzet által kiprovokált igénytelenség? Ha tudatában vagyunk a kompromisszumkényszernek, akkor ezt frusztrációként éljük meg, ebben az esetben viszont mi értelme van a színpadon kimondott féligazságoknak?

–Nem féltetek, hogy elveszítitek a nézőket?

–Nem kerülhetjük el a közönségapadást, a bizalmatlanságot, pedig hat éven keresztül és nem kevés sikerrel kitartóan építkeztünk azért, hogy a színháznak stabil közönsége legyen, s látogatóink száma egyre nőjön: Székelyudvarhely mintegy 38 ezer lakosából évente 20-22 ezren látogatják előadásainkat. Gesztusunk egyértelmű felhívás a városvezetésnek, hogy a színház iránt igény létezik, tessék odafigyelni az intézmény valós fejlesztési lehetőségeire.

–Ugyanakkor Elekes igazgató úr azt is nehezményezte, hogy nem kötöttél menedzseri szerződést a munkaadóval, azaz a Polgármesteri Hivatallal, valamint véleménye szerint a premier fokozatos csúszása azzal magyarázható, hogy a társulat nem volt hajlandó bemutatni az előadást. Erről hogyan vélekedsz?

–Többször felmerült már a színház önálló jogi státusának kérdése, mi a színház célszerű működtetésének elengedhetetlen feltételének tartjuk az önrendelkezést. Az a természetes, ha színházi normák szerint bonyolítjuk a színpadi alkotás nem egyszerű folyamatát. A város elöljáróival jó néhány egyeztetés után sikerült megértetni e lépés fontosságát, mi több, 2004 januárjában a helyi tanács meg is szavazta az intézmény leválását a Művelődési Házról. Szász Jenő, a színházalapító polgármester azonban ellenzékbe vonult. Az én menedzseri szerződéskötésem azzal a munkáltatóval, aki nem hajlandó tudomásul venni a tanács döntését, eleve kudarcra van ítélve. Annak reményében, hogy a józan ész végül győzedelmeskedik, megbízásomnak eleget téve végigjártam azokat a jogi procedúrákat, amelyek ahhoz szükségeltetnek, hogy a színház elkülönített költségvetési tételeit külön számlára lehessen utalni. A folyamat itt elakadt, hiszen menedzseri szerződés nélkül a költségvetés kezelése jogtalan. Ugyanakkor a vagyonelosztás is akadozik, a Művelődési Ház igazgatója húzza-halasztja az érdembeli megbeszéléseket. Az önállósodás tehát ezen az első szinten már megbukott. A helyhatósági választások nyomán pedig új képviselők kerültek a helyi tanácsba, ami újabb tárgyalásokat, újabb bürokratikus buktatókat jelent. Az idő nem a színház javára ketyeg. Egy olyan helyzetben, amelyben a józan érvnek vajmi kevés a hatóereje, s a politikai érdek mindenek fölött áll, észlelhetők a fáradtság, a kilátástalanság, a lemondás jelei.
Öt évvel ezelőtt az a meggyőződés hozott Székelyudvarhelyre, hogy az új erdélyi felvilágosodás fellegvárába érkezem, de ma már túlságosan lefoglal a távozás gondolata abból a városból, ahol a színház a politikai szervilizmus, a politikai játszmák játékszerévé válik.

–Mégis elkezdtetek játszani. Az Üvegfigurák novemberi bemutatóján a koreográfus hangosított, a próbák éjszaka folytak, míg napközben a díszletet készítették. Hogyan lehet ilyen körülmények között dolgozni?
– Úgy gondoltuk, hogy az évadkezdéskor bekövetkezett, helyzetünk orvoslására figyelmeztető kéthónapos játékszünet elég határozott jajkiáltás volt. Aztán kiderült, ezt csak mi gondoltuk így. Székelyföld „Athénjában” – legalábbis a lokálpolitikai fórumokon – a színház különösebb port nem kavar. Előadásainkat a programtervezet szerint próbáltuk kivitelezni, s ha nincs szervezett munkavégzés, hát magunk improvizáltuk hozzájuk a körülményeket.

–És a színészek hogyan reagáltak erre az áldatlan állapotra?

–Az utóbbi egy-két évben Székelyudvarhelyen összeforrott egy kis társulat. A többnyire pályájuk elején lévő színészek a már jó néhány éve dolgozó, egy-két más színházat megjárt rutinosabb kollégáikkal együtt szép példáját szolgáltatják a színházépítésnek. A szakmai eredmények sem maradnak el, hiszen a közel két évad alatt összegyűjtött hét fesztiváldíj önmagáért beszél. A Tomcsa Sándor Színházra határon belül és kívül felfigyeltek, különben mivel magyarázható a 2003-as UNITER Gálán való részvétel, vagy az azt követő meghívások Kisinyovtól Londonig. Tudatában vagyunk annak, hogy munkánknak milyen eredményei és milyen hiányosságai vannak. A pályakezdők sutaságát néha kiegyenlíti a fiatalos lendület, de távol áll ambícióinktól az, hogy szemfényvesztéssel gyakoroljuk szakmánkat. A színházzá válás eme szakaszában különösen fontos lenne, hogy a színpadi alkotó munkát megfelelő műszaki és adminisztrációs háttér segítse. A fegyelmezett munkavégzés a tudatos fejlődés alapfeltétele. Az Udvarhelyen tapasztalható állapotok azonban nem segítik ezt a munkát. A színészek lendülete alábbhagy, a motiváció gyengül – elkerülhetetlen az összeomlás.

–Végül is van-e kiút ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből?

–Úgy érzem, hogy mindenki, aki valamilyen szinten közel kerül az udvarhelyi színházalapításhoz, a megúszás technikájára épít. Merő Béla annak idején kiszállt, így megúszta a további bonyodalmakat. Szász Jenő polgármester a színházalapítás gesztusával megúszta, Elekes Gyula igazgató a szakavatatlansága révén megússza a következményeket. De vajon mi megússzuk-e? Nem, mert színházi embernek kizárt dolog megúszni a színházat. Így hát a folytatás lehetősége abban rejlik, hogy sikerül-e kierőszakolnunk a színház önállóságát (mint ahogy annak idején a polgármester kierőszakolta a színház alapítását), sikerül-e az új költségvetési évtől az önálló jogi státus birtokában új alapokra helyezni azt a házat, melynek építését a tetőtől kezdték el, de a fundamentumra már nem jutott anyag.

–Ha kéréseiteket nem teljesítik, ismételten felfüggesztitek az előadásokat? Meddig tartható ez a „nem játszásos” időszak?

–Méltánytalan, szomorú helyzet az, amikor vajmi keveset beszélhetünk magáról a színházról, az előadásokról, a művészekről, a szakmai eredményekről és kudarcokról, annál inkább lekötik figyelmünket olyan egyének, megnyilvánulások és adminisztratív problémák, akik és amelyek normális körülmények között a színfalak mögött maradnak. Székelyudvarhelyen egyelőre nem érzek valós törekvést arra, hogy a hivatásos intézményt elfogadják. A műkedvelés szemszögéből mérlegelt kőszínházalapítás nonszensz.
Ha rövid időn belül nem változik a szemlélet – bármennyire nehezemre esik is ezt mondani, hiszen közel hatéves munkánk van benne –, a színházcsinálást abba kell hagyni, illetve máshol kell folytatni.