szerkeszti: 
Varga Anikó
Resner, a dilis
Irodalmi Jelen, 2004-05-00
Február végén mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hatházi András A dilis Resner című drámáját, amely a két évvel ezelőtt, a vásárhelyi színház és a Prospero Alapítvány által közösen meghirdetett ERDRAMIL (Erdélyi Magyar Drámapályázat a Millennium jegyében) pályázat fődíját nyerte el. Ha megtehető ezzel kapcsolatban egy kis kitérő, akkor leírnám, hogy alapvetően örömmel kéne fogadnunk ezt és remélhetőleg ezeket a kiírásokat, amelyek a drámaírás támogatását tűzik ki célul, hiszen tapasztalatok mutatják, hogy drámai művek nem jönnek létre csak úgy. Minden más műfajnál kényelmetlenebb és nehezebben kelendő a dráma, ráadásul a szerző, szemeit a lehetséges bemutatóra függesztve ír, motiváció hiányában pedig kevés azon alkotók száma, akik belevágnak egy ilyen kalandba. Ugyanakkor bonyolultabb feladat is ez annál, mint hogy egy pályázat lehetősége garantálni tudja a színház számára valóban értékkel bíró szövegek létrejöttét, hiszen drámairodalmi és nehezebben megszerezhető, mert helyhez kötött, színházi műveltséget is feltételez a drámaírás: különben az akció kimerülhet a prózai szöveg megtévesztő tördelésében, mint ahogyan az sok alkalommal történik. Ez utóbbi eset nem vonatkozik a Látó 2002. augusztus–szeptemberi számában megjelent három díjazott drámára, közöttük a fődíjas A dilis Resnerre sem, amely szöveg világossá teszi, hogy színész-szerzője úgy ismeri a színpadot, akár a tenyerét. És az a színpadi tenyér, amelyről itt szó van, ha szabad visszaélnem a képzavarral, az erdélyi magyar színház fősodorát mutatja fel, amely a lélektani realista hagyományú színjátszást jelenti. Hatházi András drámája nem csak ehhez a színpadhoz kötődik szorosan, hanem a legtöbb kortárs (posztmodern) drámától eltérően (amelyek többsége mítosz-átiratokkal, a drámai műfaji sajátosságok kijátszásából adódó játékokkal és a reflektált szövegszerűséggel foglalkozik, egy szöveg-mögötti és valósághű drámai világ megkonstruálása ellenében), furcsa módon a század első felében íródott szövegek atmoszféráját és tematikáját idézi: egy iróniával ellensúlyozott, ám alapvetését tekintve patetikusan keserű világot állít elénk, telis-teli sorstragédiákkal, rosszindulatú emberekkel és titokban verselő dilettáns poétákkal.
A történet maga a második világháború utolsó napjaiban játszódik, pontosan az oroszok bejövetele előtt egy nappal, egy erdélyi kisvárosban, péntek déltől szombat délig, mintegy kacérkodva az arisztotelészi szabályokkal. Az előadás két középponti intrikus-figurája, Barta Jani (Sebestyén Aba) és Lázár Bandi (Ördög Miklós Levente) mészárosok, akik megsejtve a boltosfeleség Margit (B. Fülöp Erzsébet) Resner, a falubeli köszörűsmester iránt érzett szerelmét, elhatározzák, hogy „befüstölnek” egy kicsit Resner vagonlakásába, mert az ugye, a férjnek is jól jön. Miközben Rázmány Ferkó (Zayzon Zsolt), a városka csendőre Bede Klárinak (Berekméri Katus), Schielleék boltoskisasszonyának udvarol, nem is gyanítjuk, hogy a lány Resner szeretője már egy ideje. A két mészáros füstölési akciója tragédiába torkollik: Klári bennég a vagonban. Resnert holtan találják egy hídon és az ellenség elől menekülő német századost, Günther von Regensdorfot (Kilyén László), akit ideiglenesen a boltosházaspárnál szállásoltak el, agyonlövik a bevonuló oroszok.
Az előadás címszereplője, a dilis Resner, aki egy elhagyatott vagonban lakik és akinek különc személyéhez kisebb mítoszok és legendák tapadnak (Amerikából jött haza; kém, aki a vashíd nittszegein távírózik az amerikai elnöknek), nem jelenik meg a színen, ugyanakkor meghatározza a történetet és annak minden szereplőjét. Láthatatlansága tükörszerűvé teszi őt: a rá irányuló szerelmi vágyak és ellenséges indulatok visszahárulva az érzelemtulajdonosokra az ő arcukat teszik jobban láthatóvá. A szereplők karakterfigurák, a színészi játék minden esetben a karakterszerűség parodisztikus jellegét is kiemeli, de nem kerülnek ez által idézőjelbe: az érzelmi dimenzió fontosságát és komolyságát a kidolgozott pszichológiai játék erősíti meg.
Margit, ez a karikás szemű és madárcsontú nő mindenestől boldogtalan feleség, akiről szinte lesír a szeretetéhség, a melegség utáni vágy; lelki instabilitása gyönyörű kinesztetikus jelenséggé alakul: gyorsan és hisztérikusan mozog és koreografált egyensúlyzavara okán minden pillanatban el tudja hitetni a nézővel, hogy a következő mozdulat lesz az, ahol vagy elesik, vagy eltör valamit. Nem feltétlenül szerelmet, hanem szeretet, bármilyen barátságos emberi közeledést olyan mértékben igényel, hogy szinte kivirágzik attól a lehetőségtől, hogy párbeszédbe elegyedhet valakivel. Mint a békés időszakok terülj-terülj asztalkáját, úgy rántja elő az eldugott bútorokat és becsomagolt porcelánkészletet, amikor álmatlanságára hivatkozva éjjeli beszélgetést kezdeményez az ezredessel élete emlékeiről és vágyairól.
Vele ellentétben férje, Schielle Lajos (Kárp György), a megtestesült egyensúly, bár ez sem boldogságból fakad: természete komoly, mesterséges, kimért, érzelemmentes és persze boldogtalan. Schielle a kötelesség embere, aki bármilyen célozgatás ellenére az emberi méltóságérzet és tisztelet törvényei szerint jár el: amikor megtudja, hogy kigyulladt Resner vagonja, rögtön a tüzet oltók segítségére siet. Felelősségérzete nem csak felesége biztonságának megteremtését, de Bede Klári húga épségének megóvására is kötelezi. Günther – aki őszintén nyílik meg mind Margit mind Schielle előtt – katonai egyenruhája alatt művészetbarát és fájó lélek lakozik, aki megfáradt a háborúban és az életben, de ezt öniróniával kezeli. Jól kidolgozott szerepek a mészáros-párosé, primitív szemtelenségük, buta és oktalan rosszakarásuk, agresszivitásuk valóban hatásos a színpadon. Nem tudni, miért teszik, amit tesznek, rosszindulatuk valahol a csínytevés és a gyilkosság közötti mezsgyén mozog: ártalmatlanságuk ellen azonban senki nem védekezik. Noha végletesen el-elszólják magukat és célzásaik is világosan érthetők félre, Margit egy jelenetben mégis bekötözi a gyújtogatásban megsebesült Lázár Bandit. A két intrikus jelenetenkénti előbukkanása és eltűnése meghatározza az előadás ritmusát és feszültségét.
Bede Klári tipikus jószándékú, nyíltszívű lány, aki tervekkel van tele: babakelengyét köt a pult alatt, iskolát tervez a városnak, és boldog életre készül. Rázmány Ferkó, az udvarlója, aki csakis miatta öltötte fel az egyenruhát naiv, kamaszos fiú, aki szerelmi indíttatású verseket ír Klárihoz.
Az előadás hangsúlyozottan rideg környezetben játszódik (díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit): a stúdióterem színpada Schielle Lajos vegyeskereskedő és egyúttal temetkezési vállalkozó boltját reprezentálja. A színpad bal oldalán található pult akár komor tanári katedrának vagy még komorabb bírói pulpitusnak is elmenne, a pult mögött egymásra halmozott barna kartondobozok takarják el a Schielleék magánlakrészébe vezető folyosót. A színpad jobb oldalán pár fakoporsó és homokzsák található, a színpad mélyét törött és poros kirakatüveg határolja: mögötte a bizonytalan utcai sötétség. Minden tárgyat és gesztust meghatároz a fenyegetettség tudata, az állandó készenléti állapot, a háborús élet természetes ritmusa.
A színpad kiemelt jelentőséget nyer az előadás folyamán, hiszen nem történik díszletváltás és így ez a kép szinte beleég a nézők szemébe. A hely változatlansága, börtönszerűsége a szereplők közötti viszonyok szempontjából is jelzésértékű. Egyfelől egy kiüresedetté és formális házasság perspektívátlanságát teszi plasztikussá, amelyből Margit, a feleség, akár egy kalitkából (babaházból?...) ki sem teszi, teheti a lábát, hiszen egy jelenetben a férj a biztonság érdekében kívülről zárja rá az ajtót; akik a külvilághoz kötnék a nőt, sorra mind elmennek vagy meghalnak. Az előadás utolsó jelenete azzal ér véget, hogy Margit és Schielle kettesben maradnak, mintegy magukra zárva saját történetüket. Másfelől olyan hely ez, amely nem is intim, nem is teljesen köztér: egy olyan publikussá tett (akár önakaratból és üzleti szándékkal, akár a hatalom által, egy tiszt elszállásoltatásának céljából) magánterület, ahová bárki bejöhet.
Mindenfajta komorság ellenére, amelyet a színpadi világ és a jelmezek sötét színei is megerősítenek, az előadás világa nem nélkülözi a groteszk és ironikus humort, amely nem csak a szellemes párbeszédekben, a többértelmű kiszólásokban, a célozgatásokban, de a kétélű szituációkban is megnyilvánul. De az alapvetően komor tónusát az előadásnak nem játssza ki a parodisztikus hangvétel, így például a két részt záró szomorú-giccses költeményre (az egyik Rázmány Ferkóé, és ő maga olvassa fel Klárinak, a másik az ezredesé, és Margit olvassa fel az előadás utolsó szavaiként) nem érkezik reflexió: legitim részei ezek az előadás világának. A komorságról maga a szerző így ír a műsorfüzetben:
„Vannak, akik azt mondják, sötét. Igaz, az árnyalatban nem tudnak megegyezni, de mindannyiuknak erőt ad a sötét-közösségtudat.
Vannak, akik tudják, hogy ártalmas. Lehet, hogy sötét is, de nem ez a lényeg. Mert legalapvetőbb tulajdonsága a veszedelem, amely minden porcikájában ott leselkedik, ellenünkre tör, és irtani kell még magjában is. Az már egyáltalán nem fontos, hogy a szívet támadja meg legelőbb. Vagy a tüdőt. Vagy a májat. Nem, a lelket.
Másrészt viszont, ha eltekintünk a sötét veszedelmétől és megfontoltan közelítjük meg, ráébredünk, hogy velejében inkompatibilis. Ki- és megvetendő. Az említett megnyilvánulások pedig csak álcázzák a súlyos összeférhetetlenséget, a probléma eredetét tussolják, félrevezetik a jóhiszeműeket, és felfalják, megsemmisítik a környezetet. Való igaz, hogy a végleges megoldás célravezetőnek tűnik, de sokkal sikeresebb a mellőzés. Az elegáns tudomásul-nem-vétel. Az autentikus értelmiségi álláspont. Isten őrizz, hogy széttapossuk!”
A dilis Resner fő dramaturgiai elvének a félreértések és áthallások klasszikus technikája mutatkozik: ez működteti a matematikai pontossággal felépített drámai szerkezetet, ez teszi lehetővé a konfliktust, határozza meg a jelenetváltásokat, ez adagolja szakszerűen a néző számára elégséges információt ahhoz, hogy egy pillanatig elhitessen vele egy olyan helyzetet, amit a következő jelenetek meglepetésszerűen cáfolnak meg (példának okáért jó sokáig nem gondolnánk arra, hogy Bede Klári Resner szeretője). Ezek a változások más fénybe helyezik a történést és a szereplők közötti viszonyok újabb konfigurációját mutatják, hogy végül, mintegy csattanójaként az egésznek, egy gyermekszereplő – obligát ártatlanság- és kíméletlen igazmondás-szimbólum – leplezze le a valódi történést. Ungvári Zrínyi Ildikó a drámáról írva nem véletlenül említi a szerző nyilvánvaló színpadismeretét és drámatechnikai tudását, jóllehet éppen ez az, amely kínos helyzetbe hozza az értelmezőt: a sokszor rutinszerűen működő cselek mintha magának a szövegnek állítanának (és lehet, hogy kikerülhetetlen) csapdát és ezért a lélektani realista stílusban írt dráma figurái helyenként sokkal inkább tűnnek e dramatikus mechanizmus áldozatainak, semmint hiteles hús-vér figuráknak. Ami önmagában véve nem gond, csak úgy tűnik, a szöveg inkább elleplezni szándékszik ezt, semmint kijátszani.
Parászka Miklós rendezése, bár kihasználja a szöveg ironikus játékosságát és úgy a kidolgozott színészi játék, mint a vizualitás szempontjából kifogástalan, egy olyan előadást hoz létre, amely a dramatikus szöveg szituációinak minél pontosabb visszaadását tűzi ki célul és meghagyja ezt a történetet a maga zártságában. Ezért aztán óhatatlanul felmerül az a banális, ámde fontos kérdés, hogy mi köze a nézőnek ezekhez a huszadik század első felében zajló sorstragédiákhoz és be nem teljesülő szerelmekhez? Mi köze a nézőnek ehhez a történethez? Hivatkozhatnánk persze itt az emberi szenvedés, az emberi természet alapvetően reménytelen (vagy, ahogyan maga a szerző fogalmaz a műsorfüzetben: reményteljesen menthetetlen voltára), a be nem teljesült szerelem és félresiklott életek örök problematikájának létére, ami jogos és lényeges ellenérv, csak azt gondolni vélem bajosnak, hogy ezeknek a modalitásai függetlenek az időtől. Egészen egyszerűen: nagyon másként gondolkodunk (vagy ne általánosítsak: bár ekkor még mindig a saját esztétikai élményem forog a kockán!...) nem csak a tragikusról, mint olyanról, hanem a házasságról, a szerelemről és hát az emberi rosszindulatról is. Bár mindezek a kérdések feltehetők a drámával kapcsolatban is, a fontosabb számomra az lenne, hogy az előadás hogyan válaszolná meg, ha egyáltalán felvetné ezeket a kérdéseket.
