szerkeszti: 
Bogdán László
Öt könnyű darab
(Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé)
Háromszék Napilap, 2009-03-28
REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé
,,Tisztelt publikum! Azt akarom, hogy tegyenek mérlegre. Azt akarom, hogy tegyenek mérlegre. Ez nagyon könnyű dolog. Egyfelől értsenek félre ― másfelől értsenek meg. E mai napig nem értettek eléggé félre. Itt az ideje, hogy megértsenek."
A sikerei csúcsán nyilatkozó Eugen Ionesco vallomását nem véletlenül idézzük. Így akarván felvezetni a bukaresti Odeon Színház előadásában Alexandru Dabija bravúros, értő rendezésében színre kerülő szkeccseit, jeleneteit, nem titkolva, hogy a rendező tavaly nem véletlenül nyerte el az országos rendezői díjat, és az előadás nem véletlenül kapta meg az Uniter-jelölést a legjobb előadás és a legjobb rendezés díjára, hogy egyéb elismerésekről most ne is beszéljünk.
Visszatérve Ionesco ars poeticájára, feltehetjük a kérdést: ha a Mester életében A kopasz énekesnőtől kezdődően gyors egymásutánban színre kerülő darabjaiban mindent megtesz azért, hogy különösebb szemforgatás és szívfájdalom nélkül félre lehessen érteni, vagy némi túlzással egyáltalán ne lehessen megérteni ― ami nem ugyanaz, ha ugyanazon csüggesztő eredményhez is vezet ―, egyáltalán érdemes-e gondolkodni ars poeticája paradoxonjain? Azt hiszem, igen, hiszen éppen azt nem akarja, hogy unottan lesöpörjék a színről. Ezért annyi a jelenetekben is megfigyelhető polgárpukkasztó gesztus, handabandázás, kerge purparlé, egymás mellett elsuhanó szöveg, ezért annyi keresetlenség a kiszámítottságban, annyi szín, villódzás a szerepekben. Ezek a szkeccsek tulajdonképpen a nagy, kanonizált Ionesco-drámák kísérői, mintha — asztrológiai hasonlattal — egy csillagrobbanás utáni nagyobb és kisebb meteorok kerengenének a pályájukon, s nagyobbak után most a kisebbeken figyelhetnénk a Ionesco-modor villódzását, a jellegzetes hangfekvést vagy hangvételt! Időnként az az érzésünk (s Dabija és a szerepeket nagy beleéléssel és kétségtelen élvezettel megformáló, felszabadultan eljátszó színészei rá is erősítenek erre!), hogy bárgyú és gyagya nyelvkönyvet hallunk, másutt, mivel elegünk lesz a nyelvi leltárakból, az önellentmondásokból, nyelvi meztelenkedésekből, a ,,hősök" egészen egyszerűen kifordulnak önmagukból, mint tehetetlen vagy telhetetlen kéz a kesztyűből, felcserélik, mintha nem tudnák saját szövegüket, állandóan belekotyognak a másikéba, mintha nem is élő emberek, de bábuk lennének, akik magukat nem is ismerik, noha minden jelenet szereplői akarnak egymástól valamit, többnyire egymást, ami a halandzsák fényében egyre világosabb lesz. Mesterien kapcsolja össze a rendező a jeleneteket, az elsőben egy nő és egy férfi találkozásának lehetünk tanúi. A férfi (Pavel Bartos) felhevülten egyre azt kérdezi az egyre felajzottabb hölgytől (Antoaneta Zaharia), hogy ismeri őket?! (hímnemben és nőnemben is, ami különös villódzást ad a szövegnek, magyarul, sajnos, visszaadhatatlan!), és hirtelen kibontakozó kapcsolatuk ellehetetlenüléséhez vezet. Mintha egy szerelmet élnénk át, felgyorsítva. Ugyanez az alapszituáció ismétlődik ― a nő partnerkeresése ― a harmadikban, A náthában is, a felszabadultan és elbűvölően játszó Antoaneta Zaharia gyógyszerésznőként egy furcsa beteggel (Gelu Niţu) kerül kapcsolatba, akit meg szeretne hódítani, de ez most önhibáján kívül ismét nem sikerül, ezért-azért… Itt a szituációk szintjén is folytatja egymást a két jelenet, de bizonyos összekapcsolási kísérlet kétségkívül megfigyelhető, s ezt a kitűnően megválasztott díszlet is segíti (Laura Paraschiv és a rendező jól funkcionáló ötlete), a jelenetek egy fal előtt játszódnak, ahol van egy ajtó és egy esőcsatorna, ami azután tovább vándorol jelenetről jelenetre, belóg a képbe, noha egyéb funkciója annál, mint hogy időnként bele lehessen botolni, nincs is. Mindez jelzi, hogy az egyik szkeccs folytatja a másikat, egymásból nőnek ki, s az első és a harmadik sikerületlen párkeresése, a másodikban, az Autószalonban váratlanul, szarkasztikusan beteljesedik, itt a nő (Oana Ştefănescu) autóként csak megszerzi a férfit (Ionel Mihăilescu), ebben a szalonban ugyanis élő emberek az autók. Az ötlet, így olvasva, bizonnyal bizarrnak tűnik, eljátszva viszont frenetikus és elragadó.
Ezután jön a negyedik jelenet, A hézag, tulajdonképpen már egyfelvonásosnak is fölfogható, a rendkívül felszabadultan és önfeledten alakító színészek (Oana Ştefănescu a feleség, Gelu Niţu a házibarát és Ionel Mihăilescu a vizsgán megbukó akadémikus szerepében remekel) egy vizsga történetét játsszák el, melyen a híres akadémikus megbukik. Itt felerősödik a Ionesco esetében is megkerülhetetlen caragealéi és urmuzi hagyomány.
Az ötödik, mintegy ráadás és jutalomjáték, az Eladó lány bárhol, bármikor játszódhatna, napjainkban is. Valahol egy bevásárlóközpontban találkozik egy hölgy (Dorina Lazăr) meg egy úr (Mircea Constantinescu), és beszélgetnek a mai infantilis világról, infantilisen és fenomenálisan állítva elénk az okoskodó kisembert és a minden lében kanál hölgyet, akiket a néző is ismerhet az életéből… A színészek játékáról itt is csak felsőfokon beszélhetünk. A csattanó ― a hölgy eladólányáról kiderül, hogy bajuszos fiatalember (Ionel Mihăilescu) ― mintegy idézőjelbe teszi a jól értesült társalgást, az egyik jelenet címét nem véletlenül idelopva, hogy is mondjuk, hézag keletkezik, hézag jön létre, amelyen át egymás elképedt arcába meredhetünk, s mintegy tükörben szemlélhetjük a halhatatlan, szívós, mert kiiktathatatlan, kiirthatatlan kispolgárt. Eugen Ionesco darabjainak visszatérő hősét…
Az előadás ezen a fesztiválon határozottan képvisel egy játékstílust, ami éles ellentétben áll a prágai Kafka-interpretációval, minimalista színjátszással, de a krakkóiak rituális színjátszásával is, meggyőzően bizonyítva, hogy a színház útjai sokfélék lehetnek, a fesztiválon is a színház lehetőségeinek végtelen variációiban gyönyörködhetünk.
