HAMLET

Nagy Noémi Krisztina

Székely versus magyar? Ahogy tetszik...

Irodalmi Jelen, 2004-11-00

A Budapesti Õszi Kulturális Napok a kolozsvári Tranzit Házban keretében láthattuk október 8-án a budapesti Honvéd Kamaraszínház előadását, a Bozgorok-at, Rusznyák Gábor rendezésében. Az előadás elnyerte a magyarországi színikritikusok díját, mint a 2003/2004-es évad Legjobb független színházi előadása, a X. Alternatív Színházi Szemlén (Szeged) a legjobb rendező-, valamint a Magyar Stúdiószínházak XVI. Fesztiválján A Fővárosi Önkormányzat Alkotóközösségi Díját.

Shakespeare drámáiról köztudott, hogy korlátlan mennyiségű virtuális formát képesek életre hívni, a művek alapszituációja megbírja az időben és térben való könnyed mozgatást, a különféle transzponálásokat, adaptációkat. Rendezni ezeket lehet korhűen, hagyományosan, „korhűtlenül” aktualizálva, vagy ha úgy tetszik egyfajta kortalanságba, időtlenségbe helyezve. Lehet azonban egyszerűen csak a drámák „okán” beszélni, ahogy ezt Rusznyák Gábor Bozgorok rendezése az Ahogy tetszik „kapcsán” is teszi. Shakespeare után szabadon... Ez a fajta attitűd felmenti a rendezőt a számonkérés különböző formáitól, ugyanakkor megvannak a veszélyei, nehézségei is, a korlátlan szabadság, mint tudjuk, nem mindig válik az előadások javára. Rusznyák azonban gondosan kikerüli ezeket az útvesztőket: a rendezés egy átgondolt, koherens és működő koncepcióra épül. Még ha ez első látásra nem is tűnik úgy. Ráépít a shakespeare-i vázra, ugyanakkor elrugaszkodik tőle, végül annyira belevisz a játékba, hogy már-már nem tudjuk, melyik a darab és melyik az előadás valósága, hol vannak a határok fikció és „fikció” közt. Az előadásnak ugyanis egy saját(os) sztorija van, amely rímel ugyan a dráma történetére, de áthelyezett hangsúlyokkal operál, ezáltal lényegesen továbbgondolja, meg is haladja a kiindulópontját.

KATKÓ TAMÁS felvételei

Rusznyák Gábor az itt és most paradigmába helyezi a történetet, egy erdélyi büfé (panzió, vagy kocsma, nézőpont kérdése) – a Bufet Ardeal – terébe sűríti a cselekményt, a játék felépítésében pedig folyamatosan reflektál a mára, napjaink aktuál- és kisebbségpolitikai helyzetére. A kapocs, mely a két történetet – a shakespeare-it, valamint a Honvéd társulat verzióját – összeköti, a hazátlanság és a száműzetés motívuma. Az előadás címe is ezt jelzi: a bozgorok megbélyegzéssel a „hazátlan” magyarokat illetik, és nem csak...

Az erdélyi falusi környezetbe érkezik be a bolyongók tábora, a koncepció alapján a Magyarhonból érkezett turisták. Az Ahogy tetszik száműzöttjei az ardenne-i erdőben vándorolnak, a Bozgorok „száműzöttjei” a Bufet Ardealba tévednek be. Az Ardenne, Ardeal szavak közti hasonlóság is erre a párhuzamra játszik rá. Nem a pásztorok és az udvari népség, hanem a többnyire „őshonos” székely és az „eltévedt” magyar tábor konfrontációját, találkozását érhetjük tetten. Az előadás mindkét perspektívából megvilágítja a kérdéskört, láthatjuk, hogy milyen magyarországi szemmel nézve az erdélyi és erdélyi szemmel a „magyarból” jött. A rendezésnek ilyen értelemben kapóra jött a shakespeare-i forma, a megkettőzési technika, melyben, akár egy tükörben, a bal jobbnak látszik, a jobb pedig balnak. Ez a megoldás lehetőséget ad a két oldal kölcsönös reflexiójára, kölcsönösen nevetségessé tételére. Az előadás komikuma is nagyrészt ebből ered. Lelepleződnek mindkét oldalról az élőnek hitt mítoszok: az „Édes Erdély”-i vendégszeretet, meg az anyaországi „tárt karokkal várás”. Az „odaát Magyarba amúgy is minden vagányabb, s könnyebb s jobb”-szerű közhelyek tömkelege kerül terítékre. Ruszyák elmélyíti a shakespeare-i hazátlanság problémát, azaz kitágítja, a Bozgorokban mindkét „fél”-ről kijelenthető, hogy hazátlan, az erdélyiekről azért, mert megbélyegzik őket, a magyar turistákról azért, mert a bolyongás, az eltévelyedettség állapot, amelyben ábrázoltatnak, a gyökértelenségük metaforája is egyben.

A színészek nagy része Erdélyből, Marosvásárhelyről „települt ki” Magyarországra, jelenleg is ott élnek, a rendező maga is dolgozott egy-egy évig a marosvásárhelyi és a kolozsvári társulat rendezőjeként.

Az erdélyi „valóság” meglehetősen sötét színekben jelenik meg, de ne feledjük, hogy ez az előadás elsősorban magyarországi közönség számára készült, így valószínűleg sokkal erősebb, nyilvánvalóbb és sokkolóbb jelzésekkel él, mint amilyenekkel az erdélyi közegben élne. A Bufet Ardeal belseje, az előadás játéktere (a nézők három oldalról körülülik ezt) valóságos késdobáló: hasonló kocsma-designnal elég gyakran találkozunk a környezetünkben, koszos fények, szedett-vedett asztalok színes égőkkel és műlevelekkel dekorált mennyezet, borgőz és pálinkaszag, ismerős hely. Nem föltétlenül hidegrázó, ebben a koncepcióban egyenesen otthonos tér. Valószínűleg azért, mert otthonosan mozognak benne a többé-kevésbé autentikus figurák. Kezdetben nagy a jövés-menés, mindenki tesz-vesz, a figurák kellőképpen beexponálják magukat, megismerjük őket a természetes környezetükben, hogy később, a magyar turisták érkezése után világossá váljék a bennük történt elmozdulás, változás. A székely himnuszt klimpírozó kocsmáros, Corinnus (Kátai István) mosogatásra vált, az örök elmélkedő (I)Jacques (Domokos László) jön-megy, keresi a helyét, verseket, dalokat fabrikál, figyeli a történeteket, Juci, a sefunak (főnök – szerk. megj.) megfelelni vágyó koszos, de szorgos cselédlány (Gecse Noémi) az asztalokat törli, vizet hoz, sürög-forog, a sánta, „fraier” (átverhető – szerk. megj.) Silvius (Győri András Botond) és szerelme, a beképzelt és nagyravágyó Phoebe ( Fazakas Júlia) szokásos szerelmi perpatvaraikat élik. Silvius szerelemért esedezik, Phoebe egyszerűen csak letapossa, vagy rá sem néz, unottan hangol a mikrofon előtt, majd belekezd a román sláger, a „pustoaico!” (csitri lány – szerk. megj.) kezdőakkordjaiba. Érezni, hogy a szereplők naponta ezt csinálják, ezzel kelnek, ezzel feküsznek, minden a megszokott kerékvágásban van. Az örökös feszültségek az örökös szópárbajokban és apróbb cselekvésekben vezetődnek le, az állandó elégedetlenség, tehetetlenségérzés legfeljebb alkoholba torkoll. Talán csak Phoebe az, aki ki is mondja: elege van ebből a helyből, a többiek többé-kevésbé öntudatlanul belenyugszanak az „erdélyi életérzésbe”. A kocsma, amely mintha mindannyiuk otthona volna, és a külvilág közötti kapcsolat elmosódott, alig érezhető. Ebből is következtethetünk, hogy ez nem egy egyszerű kocsma, valahol Erdélyben, hanem ez maga Erdély a sajátos figuráival, helyzeteivel, problémáival, örömeivel, hétköznapjaival. Ez a tér, meg a bennük levő alakok felmutatják az elmozdulást a tradicionális népi értékekhez képest, Phoebe figurája és az ő „művészete” egy nyilvánvaló idegen elem ebben a közegben, románul énekel valamelyes tehetséggel, az anyja lozinplikkes (sorsjegyárus – szerk. megj.) cigányné volt vélhetően az alföldön. Teljesen „beinkadrálódott” azonban ebbe a világba, szerves része lett. Az ő zenéje mellett többé-kevésbé nyugodtan elfér a hagyományos magyar hegedűszóló, amit Zsuzsika (Zsákay Júlia), a konzervatóriumba felvételiző kislány húz a kocsmában levőknek. Az előadás egyik legszebb képe, ahogyan a pódiumról románul éneklő Phoebe mellé felteszik a székely ruhás, hegedülő kislányt és hagyják, hogy mindkettő húzza a saját nótáját. A kislány zenéje nyilvánvalóan kiemelkedik a hangzavarból, felülmúlja Phoebe dalát, ez a kettősség azonban, ahogy a két műfaj egymás mellett létezni és szólni tud, jelzi a hagyományokhoz való viszonyukat. Az anya, Ibike (Buzássy Adrienne) valósággal mutogatja Zsuzsikát, mint egy kis székelyruhás babát. Csak tiszta forrásból... Zsuzsika viselete minden funkcióját elvesztette már, csak a figyelem felkeltését szolgálja, talán vásárló-csalogató, de az is inkább „Magyarban”, ők ugyanis Magyarba járnak csencselni. Nyilvánvalóvá lesz az előadás végén, hogy ők itt a hírhozók, szerepük majd az előadás végén tűnik ki, ők hozzák a magyarigazolvány hírét, azt a hírt, ami a Bufet Ardealt szinte teljesen kiüríti.

A játék igazán csak a „magyar turisták”, a shakespeare-i udvari népség megjelenésével kezdődhet. Az idegenek szinte beesnek az ajtón. Orlando terroristának álcázva buckázik be a színpadra, bicskát szögez a kocsma „lakóival” szembe, időbe telik, míg rájön, hogy ezzel a magatartással ebben a világban nem sokra megy. De talán ez az abszurditás nyeri meg a helyieket, hiszen valamennyire saját helyzetükre reflektál. Plakátokat ragasztgat Wanted feliratokkal, hogy számunkra is kiderülhessen, kedvesét, Rozalindát keresi, azaz körözi. Egy kis aranyhörcsög van nála, ez az Ahogy tetszik-beli Ádám, öreg hű szolgájának a megfelelője; az előadás végén jelképesen a hűség szimbólumává „avatódik”, ugyanakkor keserűen abszurd „hallgatói, nézői” szerepet is kap. Az egyedül maradó Izsák az előadás végén neki mondja el, hogy „Színház az egész világ...”. A másik, a külvilágból érkező magyarországi háromtagú csoport, Rozalinda (M. Simon Andrea), barátnője Celia (Szőcs Erika), valamint a kísérőjük, a shakespeare-i udvari bohóc, Próbakő (Dióssi Gábor) is eléggé mulatságosan mutatkozik be. Rozalinda román köszöntéssel próbálkozik, az előadás végén elhangzó, abszurdnak tetsző kérdései (Román lesz az itt születő gyermek? A helybéliek románok?) azokat az anyaországi előítéleteket mutatják, amelyekkel mindannyian találkozhattunk már és jelzik, hogy a rövidke erdélyi tartózkodása során semmi nem ragadt rá, ugyanúgy nem ért semmit a körülötte levő világból. Próbakő sem igazán látszik megérteni az összefüggéseket, idejétmúlt frázisait ismétli. Mint a beat-nemzedék antagonisztikus maradványa, a sokszínű egyéniségek, a hedonizmus korát hirdeti. Fárasztónak érzi a magasabb szellemi szférákból való alászállást, képes bebizonyítani Corinnusnak, hogy kárhozat vár rá, amennyiben nem járt még az EU-ba és nem tapasztalta meg, nem ízlelte az igazi, a magas kultúra gyümölcseit (a shakespeare-i bohóc az udvari kultúrát dicsőíti egy párhuzamos jelenetben). Célia egy kicsit ellentétesen gondolkodik, lelkesedése azonban hamisnak (vagy talán csak naivnak?) tűnik: „Hogy itt mennyire őszinték az emberek, meg tiszták, hogy mennyire igazi itt még minden”. De a frissen érkezettek még csak meg nem értett betolakodók, akik, akárcsak céljaik, furcsák és gyanúsak: egy „jobb” világból miért jönnek ide? Olyan lények ők, akiket igazából megfejni lehet, vagy kikacagni. Az ősi dák varázsige (pula calului) (lófasz – szerk. megj.), amit Jacques tanít Próbakőnek és javasolja, hogy kiabálja az utcán, jellemző heccelési forma. Az alapvető kommunikációs problémákat jelzi azoknak az Erdélyben gyakran használt szavaknak (pl. pix, murok) (írószer, sárgarépa – szerk. megj.) megjelenése a szövegben, amelyeket az anyaországiak csak értetlenül hallgathatnak. Ezek a poénok azonban sosem válnak nehézkessé, erőltetetté.

Az ahogy tetszik-i váztól való elrugaszkodás a párválasztási „játékokban” is meglátszik: Rusznyák összeboronálja végül az embereket, nemcsak Orlando és Rozalinda találnak egymásra, de Corinnus is Céliaval, sőt Juci is Próbakővel. Mintha még Silvius és Phoebe közt is pislákolni kezdene valami. A Bozgorok záróakkordjaiba a terhesség motívuma is beleszövi magát, kiderül, hogy Rozalinda gyereket vár. Ez a terhesség enyhén megkérdőjelezi az igaz szerelmet, amivel egymást „körözték”. Lehull a lepel a szerelmi házasságokról, nyilvánvalóvá válnak az érdekek. A figurák nagy része menekülni próbál a választott (házas)társ segítségével. Erre az akcióra adja meg a Rajt!-ot a hír, amit a Magyarból visszatérő Zsuzsikáék hoznak: „Adnak magyar igazolványt, lehet szabadon jönni-menni”. Ekkor mindenki sorra feláll, összekapja a cókmókját, óriási raffianeccekkel a kezükben indulnak neki „Magyarnak”. Az utolsó közös vacsora lehetőségét is otthagyják, felállnak a gőzölgő tokány mellől. Valószínűleg a kinti lét sem hozza el számukra a megváltást.

Egyedül Jacques marad, a hajdanán sokat látott, örök cinikus gondolkodó. Illúziói már nincsenek. Szerelme, párja nincs, akivel mehetne, bár ezt az utat talán nem is választaná. Az előadás kezdetétől „mondogat”, de csak a végén figyelhetünk rá igazán: az életre, mindennapjaink színházára próbálja felhívni figyelmet. Monológja, a „Színház az egész világ”, amit az aranyhörcsöghöz intéz, egyrészt ezt a töltetet hordozza. Az Ahogy tetszik végső jelenetében a herceg „kész országot, hatalmas hercegséget oszt a testvéreknek”, válaszként a száműzetésre. A Bozgorokban a „magyar igazolvánnyal” enyhítenek hasonló gondokat...

Jacques egyedül marad az asztalnál, a nézőket hívja maga mellé, fogyasszák el vele a maradék ételt. Ez a gesztusa talán épp Erdélyben lehet a leghatásosabb: vállaljanak sorsközösséget vele, vagy ha nem is teszik, legalább magányát enyhítsék egy kis időre.