HAMLET

Velin Andrea

Ima-mozgás, mozgás-montázs

fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 4. szám, 2007-12-04

Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál

Ma már sok mindenen túl vagyunk, ma már nem tudjuk, hová tart a világ. Ma már rohanunk (mondják), habár ha az egyes villamost nézem Kolozsvárott, mintha megállt volna az idő. Ma már nekünk semmit nem mond Auschwitz. Mit is mondhatna, hiszen ha arra vetemedek, hogy rákeresek a google-n, az oldal felső reklámzónájában „forró hírek” felirattal találom magam szemben. Valami egész másra találtam. Tény, hogy későre jár az idő, na de akkor is. Auschwitz és topless lányok? Hm, hm… Persze ez engem nem jogosít fel semmire, és Téged, aki megjártad ezt, a poklok poklát, nem kötelez szintúgy semmire. Auschwitzra nincs magyarázat, hogy közhelyeskedjünk. De tényleg nem találok magyarázatot erre, a számomra csak történelmi eseményre. B. azt mondja, hogy erre nem is kell. Nem a rossz az, amire nincs magyarázat, hanem a jó. Ezt is mondja. Hogy ki, miért tette? Mi céllal, szándékkal, akarással, vagy nem akarással. Nem értem, akárcsak a történetben B. a tanító úr gesztusát. Miért mond le az önként és dalolva, ha úgy tetszik, az életéről egy vadidegen ember javára. Ennél tovább nem akarok, nem is kell menni. Megtette valami titokzatos oknál fogva. Hogy ezzel mit okozott, azt ő már nem is sejti, nem is sejtheti. Butterfly effect, egy pillangó szárnycsapása és a hurrikán. B. életben maradt, és ez épp elég nyomorúság számára.
Ha ma ezekről az eseményekről beszélünk, legtöbbünknek csinált részvétérzete támad. Nem vagyunk közvetlenül implikálva a történetben, így csak elítélni tudjuk, átélni nem.
Ám abban a pillanatban, amikor egy olyan előadással van dolgom, ahol ezt a problematikát nemcsak a dikció szintjén közvetítik felém, megmozdul bennem valami kis érzés, indulat. A koreográfia, a mozdulat mindig többlet a szöveg alapú színházban. A Hosszú péntek-ben bőven van dolgunk koreográfiákkal, mozgásmontázzsal. Táncos elemekből építkezik a Kar mozgása, koreográfiája van a levegővételnek, a plexi emlékdobozoknak, valamint a gyújtók fényjátékának – még ha véletlenszerű hatást kelt is.
Kaddis nonvervális jelekkel. Mozgás-ima. Ebben a kontextusban az ima a túlélés egyetlen eszköze. Egy adott pillanatban a Kar együtt- és különmozgásának dinamikája hasonló ritmust követ, mint a Siratófalnál imádkozók tömege. Ezt bontja tovább, szedi elemekre a koreográfia, visszhangozva az egyetlen fontos kérdést: van-e válasz az univerzumban a kérdéseimre (talán hinnem kéne a túlvilágban, hangzik el B. szájából). Itt az idő megállítása a fő szempont. Mindannyian átveszik B. „magszóró” mozdulatát, de ironikusan nem a Bibliai gesztusra utalnak: el is tartják maguktól a sokasodjatok és szaporodjatok parancsát. Íme a megerősítés gesztusa, úgy, ahogyan a zsidó hívek a közös imamondásban megerősítik egymást. Minden egyes mozdulat, amit a Kar együttesen megismétel, avagy épp továbbgondol, B. megerősítését szolgálja.
A Kaddis közösségi ima, az együttmondás, a fájdalomban való közös osztozás a cél. A Kar nemcsak a meghurcolt, emlékeitől szabadulni nem tudó férfi fájdalmában osztozik. A gyerekekre vágyó feleség vajúdásgesztusai szintén tovább rezonálnak a Kar mozgássorában, megerősítve őt abban, hogy a „te fájdalmadat is átérezzük”. A kaddis szövege erőteljes ditirambus, a folytonos ismétlés pedig hipnotikus erőt kölcsönöz bárminemű szövegnek. A majdhogynem folyamatosan szóló barokk fúga (német nyelven, nem hanyagolható szempont!), valamint a mozgások repetitív elemei hasonló állapotot idéznek elő.
XX. századi görög tragédiát látunk a színpadon. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a párhuzamot, igazolására három fontos elemet találunk: aszexuális Kar (az egységes egyenruha nem tesz különbséget nők és férfiak között, ugyanakkor utalhat a koncentrációs táborok egységesített viseletére); olyan esemény a főhős életében, ami irreverzibilis változást eredményezett; és az elkerülhetetlen vég: B. írólapokkal kitapétázott kalitkája, a világtól való teljes elzárkózás. Majd a kék halál.

Hosszú péntek