HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

A fesztiválújság mai kritikái

[2007. Jun. 24.]

Hóhérok hava Újvidékről, Alvajáró románc Marosvásárhelyről és Csókos asszony Nagyváradról...

Fordulóponthoz közeledve
Balázs Áron már nemcsak hősöket játszik
[Papp Tímea interjúja]

Amikor a Hóhérok havát évekkel ezelőtt a Katona József Színházban láttam, emlékeim szerint helyenként röhögött a közönség. Ne érts félre, érvényes olvasatnak gondolom a tiéteket is, de nálatok mintha jóval kilátástalanabb lenne Roch története.
– Nem gondolom, hogy eltűnt volna a humor a darabból. Attól is függ, a közönség hogyan mer reagálni a poénokra. Volt ma este kacagás, de talán egy picit visszafogták magukat, vagy nem voltak biztosak abban, szabad-e a szereplőkön nevetni.

És szabad?
– Persze, hogy szabad. Nekünk kell eldöntenünk, mi a fontos: másoknak vagy magunknak akarunk-e megfelelni. Nem játszottunk másképp, mint ahogyan otthon, illetve más vendégjátékon. Figyeltünk is arra, hogy ne csináljunk semmit fesztiválosan.

Miért, hogyan kell fesztiválosan játszani?
– Mindent belevinni, amolyan „na, akkor majd most jól megmutatom, hogyan is kell csinálni” mentalitással, ami szerintem nagyon veszélyes. Nem szabad azon agyalni a színésznek, még mi lehet benne a darabban vagy a helyzetben, mert az előadás már kész van. Az egész egységét nem célszerű megbolygatni. Persze ez az egyénieskedés inkább tudat alatt jelenik meg, mert meg akarunk felelni a szakmai közönségnek, a zsűrinek. Bevallom, ma én is ideges voltam. Próbáltam nyugtatni magam, hogy ez is csak egy előadás a sok közül, nem kell másképp játszanom, mint otthon. Azt mutatjuk meg, amit hoztunk. Ehhez hozzátenni vagy ebből elvenni nem etikus és nem egészséges, mert az akár a produkció kárára válhat.

Párizs megölt engem – mondja Roch. Mit ölt meg benne vagy mit ölt ki belőle a nagyváros?
– Egy kisvárosban élt, ahol nyugalom vette körül. Akarva akaratlanul olyan dolgok történnek vele, amire nem számít. Roch-nak kiszámítható volt az élete, és miután elindul, hogy elintézzen egy egyszerűnek tűnő hivatalos ügyet, folyamatosan a váratlannal kell szembesülnie. Nem talpraesett, nem találékony, így hiába próbálkozik a helyes válaszokat megtalálni, szétzúzódik a megszokott életvitele.

Sok közös pont van a szerep és Balázs Áron habitusa közt?
– Én egy kisvárosból kerültem egy nagyobb városba, de azért ennél vannak még jóval nagyobbak. Néha zavar otthon, Újvidéken, hogy a város egyik végéből a másikba eljutni csak három kilométer, de míg odaérsz, szembesülsz azzal, hogy mindenki megy a maga útján, nem törődik a másikkal. Hiányzik a személyes kötődés. És igen, az én vérmérsékletem is nyugodt, szeretem tudni, mikor mi történik. Ha beüt a krach, nem pánikolok, de idő kell, míg alkalmazkodom az új helyzethez.

Az akadémiai tanítás nyitottabbá tett?
– Nem olyan régóta csinálom, de úgy érzem, nagyon pozitívan hatott rám. Fura állapot ez, mert az új dolgok megindítanak az emberben valamit. Gyakran jár ez, persze egy kis félelemmel, de az ismeretlent kikutatni, megérezni mindig inspiráló.

Egyébként milyen évad áll mögötted?
– Az ideit jó évadnak könyvelem el. Általában amolyan hősféléket játszom, de a gonosz vagy a tétova figurák eddig nem nagyon találtak rám. Szerencsére idén kaptam lehetőséget arra, hogy valami újat mutassak magamból. Az első bemutatóm az Éjjeli menedékhely volt. A Színészt játszottam, és nagyon élveztem, mert bár szerves része az előadásnak, de nem akkora teher. És pont azért, mert nem akkora rajtam a felelősség, szabadabbnak érzem magam. A Hamlett halottban olyan karaktert osztottak rám, aki távol áll tőlem. Egy pörgős rendezőt, aki a keleti színházat próbálja megismertetni egy olyan társulattal, akik azt nem veszik komolyan. Majd „becsúszott” egy vendégszereplés Szabadkán, Mrozek Tangójában Stomil szerepe.

Az ember azt gondolná, közel áll hozzád Mrozek, hiszen az Emigránsokkal diplomáztál.
– A Tangó világa ahhoz képest meglehetősen szürrealista. Mozgalmas darab, tele egymásnak feszülő energiákkal, amihez hozzájárult még a rendező, Puskás Zoltán dinamizmusa. És bár ismerem jól a szabadkaiakat, sokakkal régen nem játszottam vagy eddig még soha. Évad végén pedig jött a Verseny.

Abban egy negyven fölötti férfit játszol. Lassan megtalálnak a korodnál idősebb szerepek?
– Nem bánnám, mert nem olyan szívesen játszanék húszévest. Harmincéves vagyok, ráncosodom, őszülök, de nem zavar. A világirodalom tele van középkorú férfiakra írt jó szerepekkel. Ami kell, az utolér.

Urbán Balázs: Gyertyák között guillotine
Hamvai Kornél: Hóhérok hava – Újvidéki Színház

A szín közepén a guillotine. Működésére nem sokat kell várni. Kosárban pottyan a fej. Félelmetes látványt mégsem nyújt; sajátos fiókként hitvesi ágy gördül ki belőle. Szellemesen játékos ötlet ez, olyan, melyből sajnos meglehetősen kevés fordul elő az Újvidéki Színház előadásában.

Hóhérok hava (Újvidék) Pedig Csík György guillotine-t körülölelő, levegős és látványos díszlete akár egy invenciózus, a drámát eredeti aspektusból újragondoló előadásnak is teret adhatna. Hamvai Kornél sok széttartó szálból összesodort, mozaikszerű történetekből felépített, meglehetősen egyenetlen (helyenként roppant szellemes, másutt jóval közhelyesebb) drámáját a főszereplő személye és a pikareszk történet logikája tartja össze. A mozaik darabjait a néző lassan rakja össze; ha eközben a szöveg humora, az előadás játékötletei nem sodorják magukkal s a színészi erő nem fogja meg, könnyen kívül kerülhet a történeten. A Hóhérok hava nem „önműködő szöveg”, érvényes színpadi formáját alaposan ki kell találni. Ennek hiányában könnyen előfordulhat, hogy egy szakmailag kifogástalan, jó színészeket felvonultató előadás is meglehetősen érdektelenné válik.

László Sándor korrekt rendezéséből leginkább az invenció hiányzik. Azok az ötletek, melyek friss iróniával, eleven, nem konvencionális humorral dúsíthatnák az előadás szövetét, esetleg önálló formát teremthetnének, mely élesebben stilizálná, idézőjelek közé tenné a játékot. Sőt, a rendező által kitalált ötletek túl komolynak, jelentőségteljesnek tűnnek, miközben valóban mély értelmet nem nyernek. Igaz ez magára a más teátrális formákat megidéző arcfestésre (pontosabban a festetlen arcú Roche házaspár és a többi festett arcú szereplő kontrasztjára), vagy a sajátos mementóként csaknem mindvégig színpadon felejtett első áldozatra. Nem értelmetlenek ezek, a kapcsolódó asszociációs lehetőségek is világosak, ám sem gördülékenyebbé, sem szellemesebbé, sem gazdagabbá nem teszik az előadást. Erősítik viszont a teret ellepő gyertyák által festett kép feleslegesen nyomasztó hangulatát. Olyan meghatározó ötlet, mely ezzel kontrasztot képezne, nem lelhető fel a játékban. Korrektül lebonyolódik a történet, változatos epizódfigurák lépnek elénk, melyeket részben realisztikus eszközökkel, részben élesen karikírozottan ábrázolnak a színészek. Ám a karikírozás eszközei erősen hasonlítanak egymásra. Ahol a színészek egyedibb, sajátosabb színeket találnak (Giricz Attila Sansonként, Ferenc Ágota Napóleonként, Magyar Attila pedig valamennyi színrelépésekor) ott rögtön megélénkül, felpörög, elevenebbé válik a játék. Másutt viszont eggyé mosódnak a figurák, a realisztikusan ábrázolt részekben pedig többnyire nem annyira átütő erejű a színészi játék, hogy a stilizáltabb, frivolabb részekkel szemben valóban drámai hatást biztosítson ezeknek a jeleneteknek.

Rendezői invenció híján a főszereplő kivételes alakítása foghatná össze az előadást. Balázs Áron alkatilag nem a történelem forgatagába keveredett kisember prototípusa. Érezhetően dolgoznia kell ahhoz, hogy a szerepet magához hajlítsa, s a munka eredménnyel is jár: meggyőzően rajzolódik ki a jóhiszemű, a maga saját moráljához ragaszkodó, a körülményeknek kiszolgáltatott hóhér alakja. De hiányzik az alakításból a máskor megszokott szuggesztivitás, kivételes erő, mely megszabná az egész előadás irányát és dinamikáját, váltásaival tagolná a súlyosabb és könnyedebb jeleneteket, és meghatározná a többiek játékát is. Balázs Áron szerepformálása ezúttal változó intenzitású, s így nem szerveződhet oly módon és olyan egyértelműen Roche alakja köré a játék, mint azt talán várni lehetett volna.

További lehetőség pedig nincs a szöveg gazdagítására. Marad így az erős atmoszféra, mely eltér a mű világától, néhány dinamikusabb, de több leülni látszó jelenet, s pár felvillanyozó színészi pillanat az egységesen korrekt alakítások között. Szakmailag nem lebecsülendő az előadás hozama, de ahhoz, hogy a szöveg igazi kvalitásairól meggyőzzön, esetleg még fel nem tárt rétegeit mutassa más fénytörésben, kicsit kevésnek tűnik.

#i#Alvajáró románc#/i# (Marosvásárhely) (fotó: Molnár Cs. Attila)

Jászay Tamás: Birtokviszony
Alvajáró románc – Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat és Yorick Stúdió

Az Alvajáró románc alkotói elvetik a pontos megnevezésre alkalmatlan, jobb híján mégis használt szavainkat, hogy mozgásra, gesztusra, zenére, ritmusra fordítsák le, illetve ezekkel helyettesítsék őket. A magyarul és cigányul elhangzó dalszövegek nem a szavak jelentésén keresztül, inkább hangalakjukhoz, jelentésmezőjükhöz önkéntelenül tapadó, vagy a játszók által hozzájuk társított képzetek révén hatnak (ha egyáltalán: olykor épp az énekes teljesítmények tűntek az előadás leggyengébb pontjainak). Mindez előhívja az emberből atavisztikus, a társadalom és a konvenciók által elfojtásra ítélt, titkos és tiltott érzékenységeit. A mediterrán ember érzéki és érzelmi életének analízise hálás színpadi téma, ám egyben veszélyes vállalkozás is. A valódi dilemma: hogyan lehet az egymást élethosszig kínzó és imádó szerelmesekről anélkül beszélni, hogy közhelyszótárt gyártanánk?

Kevesen látták, s még kevesebben tudták megragadni ennek a déli embertípusnak a karakterjegyeit olyan letisztult összefogottsággal, ahogyan azt García Lorca tette. A tőle kölcsönzött cím dicséretes módon csupán kijelöli, s nem rögzíti az olvasatot. A spanyol szerző, s egyáltalán a cigányos-flamencós zenei és képi világ azonban nemcsak lehetőséget ad, egyben óriási felelősséget is ró a színészre. Feszességre, pontosságra, már-már erőszakos határozottságra kényszerít – zenében, mozgásban, dramaturgiában, színészi jelenlétben. A konstrukció kizárólag úgy működik, ha az előadás minden másodpercében feszültségtől vibráló erőtér teremtődik a színpadon, amely az első pillanattól az utolsóig lavinaszerűen sodorja magával a nézőt, nem hagyva időt kérdésekre vagy megtorpanásra. Az általam látott tegnapi első előadáson ez az elsöprő erő nem mindig érvényesült, az viszont így is világos, hogy András Lóránt rendező-koreográfus figyelemre méltó igényességgel dolgozott a fiatal marosvásárhelyi csapattal.

Az eredetihez hangulatában hű García Lorca-parafrázist látunk anélkül, hogy az író akár közvetve szóba kerülne. Két férfi küzd egy cigánylány szerelméért egymással és önmagával. Később derül ki, hogy a tét csupán a nő tulajdonlása. A lány magakellető, kacér csábítóból hamarosan meggyötört rabszolga, használati tárgy, végül egy gyilkosság szánnivaló áldozata lesz. A helyszín egy falusi kocsma, de a gazdaságosan komponált, egységesen fekete, időnként fényhasábokkal összeszabdalt térbe – Szabó Annamária munkája – helyezett csekély számú tárgy lehetőséget ad arra, hogy általánosan értsük a látottakat. A szintén fekete háttér előtt két zenész (Sándor Gyula és Zonda Attila) ül. Az általuk pengetett spanyolos dallamok többé-kevésbé megidézik az egyszerre baljós és érzéki atmoszférát.

Az időnkénti üresjáratok ellenére sem tűnik hosszúnak az egyórás időtartam, de a további sűrítés kifejezetten jót tenne az előadásnak. Ahogy az is, ha a túlságosan rövid jelenetecskékre tagolt, szétszaggatott dramaturgiát is összébb rántanák. (Persze nem a balladisztikus, kihagyásos szerkesztésmód lineárissá silányítását hiányolom.) Nem világos, mi szükség van például a burleszkjelenetbe illő szellemeskedésre, amikor a két macsó küzdelmes-testvéries kapcsolatát az üveggel és pohárral eljárt „nyitótáncuk” jóval találóbban fejezi ki. Ördög Miklós Levente vőlegénye csak az elhálás után veszi le álarcát: nem gáláns lovag, csak egy öntelt, hiú pacák. Tollas Gábor csábítója sem sokkal jobb választás, mindenesetre kéznél lévő pótszer. Éppen rá van szüksége a férjből gyorsan kiábránduló arának, a sugárzó érzékiségű lányból megtört tekintetű feleséggé süllyedő Szabadi Nórának. Izgalmas, bár nem végig egyformán intenzív Fekete Zsolt e.h. jelenléte – finoman nőies, bizonytalan státuszú lény, a lány feltétlen bizalmasa. Talán az egyetlen, aki az első pillanattól fogva tisztában van azzal, milyen sors jutott nekik.

Csókos asszony

Budai Katalin: Uncili, smuncili
Zerkovitz Béla–Szilágyi László: Csókos asszony – Nagyváradi Állami Színház

Operettnek lennie kell. A nagy, fényességes, dúdolható, szerethető, követhető, andalító és kacagtató képződménynek ki kell ragyognia a városok színházainak műsorából. Ha fogcsikorgatva, ha kifordítva-befordítva, ha ürességét drámaivá kinagyítva: valahogy meg kell lennie.

Ebből az operett-akarásból nyilvánvalóan Nagyvárad sem maradhat ki. A problémák ugyanazok, mint minden, prózai társulatra alapozott színházban: kevés a profi énekes-tudású színész, és nem sokkal több a profi tánctudású sem. Lehet, hogy innen szép győzni, innen szép meghódítani a műfaj megkérdőjelezhetetlen oromzatait. A nagyváradiaknál is arra kell inkább koncentrálni: mit nyújtanak a zenei élmény helyett, hogyan terelik a figyelmet színészi ügyességre, színpadi ötletességre. Igazságtalanok vagyunk: a jó zene ott van, megvan a zenekari árokban. Rézműves Zoltán – a zongoránál – és zenekara hihetetlen invencióval kíséri a küszködő játszókat, dzsesszes hangszínekkel és remek futamokkal örvendeztet meg.
(Természetesen a tegnap este látottakba bele kell kalkulálnunk a rossz hangosítást, a félrecsúszó mikroportokat: ezernyi olyan esetlegességet, melyek otthon kivédhetők.)

Meleg Vilmos rendezése a tisztes lebonyolításra törekedett egy olyan helyzetben, amikor a műfaj követelményeinek csak egyes elemeit képes előteremteni. Megkapjuk a játékörömet, a jókedvű igyekvést, de a kínos pillanatokból is bőségesen kijut. Katóka hűsége és tiszta ragaszkodása nem képződik meg, ha nincs őneki charme-os, vonzóan svihák Dorozsmay Pistája. A szubrett és a táncoskomikus csak emberileg rokonszenves: saját rolléjukat nem töltik ki. Kiss Csaba a prózai poénokban, Molnár Júlia meg a frenetikusan gátlástalan orfeumi betétben jó: ez utóbbi karikatúra lehetett volna az a csapásirány, melynek önparódiája számolt volna a hiányosságokkal, és előnyére fordíthatta volna őket. Ugyancsak megvan a nyelvhasználat által (is) létrejövő komikum Kubanek-Hajdu Géza figurájában. Ács Tibor azonban csak a Bajza utca sarkán álló palotácskát kínálgatja szelíden: nincs szerelmi késő ősz, utolsó, formátumos fellobbanás. Gajai Ágnes Pünkösdi Katókaként szintén prózai hitelére alapoz: igazán bájos, hajlékony, törékeny fruska, akiről el lehet hinni – bár mit kéne bármikor elhinni egy operettben? – nos, azt, hogy egyszerű, kartonruhácskás egyszerű színinövendék ő. Száll, leng a légben, mikor a táncosok röptetik. De dallani neki sincs kifejezett előnyére.

A józsefvárosi udvar népe meg az orfeumi táncosok csoportjai kellően redukált alakzatokat vesznek fel, így nem vállalják túl magukat, bár utóbbiak bejövetele és kánkánja már a kínos kategória, amint a jelmezek is inkább ide sorolnak. Amúgy meg, memória, csitulj: ez nem vígszínházi felújítás, és Darvas Iván sem jön be többé fehér sállal a nyaka körül.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek