HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

A mai lapszámból:

[2007. Jun. 25.]

Jegyzet, szabadkai Tangó, szatmárnémeti Különös történet, interjú Karna Margittal és Kézdy György Kisvárdán.

Stuber Andrea: Tangóharmónia

Mrozek Tangó című műve fölött alaposan eljárt az idő. Egy jó azért megmaradt benne máig: a színpadi randevú lehetősége. Három színészgeneráció képviselői találkoznak itt a siker szerény mértékű reményével, meghitt, közös, munkás színészmagányban. A szereposztás az, ami: a legkonkrétabb jelenidő. De nem eredendően és nem véglegesen meghatározott. Stomil megformálója lehetett (volna) valaha Artur, Ala pedig válhat egyszer még Eugéniává – feltéve, hogy a mű nem megy ki teljesen a divatból.

A szabadkaiak Tangójában egy szép és izgalmas pályakezdő színésznő ült hófehér menyasszonyi ruhában a színpad közepén. A boldogságról kérdezte leendő anyósát, majd ráütött a saját szájára. A beállt csendben mintha kitágult volna a pillanat, s megnyílt egy képzeletbeli tér s (múlt)idő. Béres Márta Alájában egyszer csak felrémlett Eszenyi Enikő Alájának szőkesége és ijedt tekintete egy huszonkét évvel ezelőtti Tangó-előadásból. (Igen, abból, amelyikben Darvas Iván játszotta pizsamásan, kigombolkozva Stomilt. Ki gondolta volna, hogy ennyiszer fogjuk itt emlegetni őt?) Ugyanekkor meglátni véltem ebben a kihívóan bájos női arcban Udvaros Dorottya vadmacskaszemét is – jószerével az első színházi szerepeként adta Alát Szolnokon –, s felbukkan a virtuális Ala-tárban a kolozsvári Panek Kati is, aki ugyancsak évtizedekkel ezelőtt alakította emlékezetesen ezt a figurát.

A pillanat elmúlt, vagy tán inkább továbblépett. Ha jobbra fordítom a fejem, Karna Margitot látom elnyújtózva azon a ravatalon, amelyre Tábori Nórát is felfektette a maga Arturja. És persze Gobbi Hildát, akinek emblematikus szerepét, a Csirkefej Öregasszonyát szintén eljátszotta Karna Margit néhány éve. Bármerre nézek, csupa titkos összefonódás, azonosíthatatlan egymásra hatás, rejtélyes emlék a kollektív színházi tudatban és tudattalanban. Akkor is összeérnek és összefüggnek bennem a dolgok, ha az említett előadásoknak nem láttam mindegyikét. Mégis benne rejlenek ebben a Tangóban is. Magyar színháztörténeti búvópatak.

Karna Margit (forrás: kontextus.hu)

Nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak
Karna Margit újra versenyben Kisvárdán
[Bóta Gábor interjúja]

Karna Margit már életműdíjat is kapott Kisvárdán, fellépései eseményszámba mennek. Most a Tangó nagymama szerepében láthattuk, de kedden még fellép a Képmutatók cselszövése érsekeként.

– A Nem fáj! című produkcióban volt a nagy visszatérése. Előtte tíz évig nem játszott…
– Addig nem kellettem a színházamnak. Ezt sajnálom. Én ott voltam.

– Egyszerre csak nyugdíjba küldték?
– Negyven év után mentem nyugdíjba. Nálunk a nők harmincöt évig dolgoztak, én külön engedéllyel negyven esztendőt, mint a férfiak. Ehhez a színházi tanácsnak be kellett adni egy kérvényt.

– Amikor nem játszott, akkor azért előadásokat megnézett?
– A férjemmel együtt bejártunk előadásokat nézni. Amikor ő már nagybeteg lett, nem mentünk.

– Közben pedig fájt a szíve, hogy szeretne játszani?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az embernek nem fáj, ha nincs rá szükség. És most nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak.

– Ki hívta fel, hogy játsszon a Nem fáj!-ban?
– Kovács Frigyes igazgató.

– És mit mondott?
– Hogy „Maca néni, jön egy rendező, Ilan Eldad, játszanál-e az előadásában?” Mondtam, nézd kisfiam, elhozod a rendező urat, és ő majd megnéz engem, azt már ne kívánjátok, hogy én menjek oda megmutatni magamat. Ilannal az első pillanattól szimpatikusak voltunk egymásnak.

– Kellett valamit csinálnia?
– Elég volt egymásra néznünk. Nem ismertem a rendezéseit, de rögtön megtetszett mint ember.

– Egy szörnyen kemény asszonyt játszott. Ön nem tűnik ilyennek.
– A nagyanyám – aki két háborút végigélt, és özvegy maradt, gyerekeket, köztük engem is nevelt, mert korán árva lettem –, ő volt ilyen. De én is tudok kemény lenni.

– Miben?
– Az elhatározásaimban, és akkor, amikor bántanak. Színházban pedig hogyne bántanák az embert.

– A Nem fáj!-ban játszott szerepéért megkapott minden díjat, amit csak lehet, Kisvárdán ugyanúgy, mint a pécsi színházi találkozón, és még Kritikus-díjat is kiérdemelt. Ott voltam, amikor a Kamrában átvette, láttam, hogy bizony, eltört a mécses.

– Amennyire kemény tudok lenni, annyira érzékeny vagyok, képes vagyok elsírni magam, és nem is tudom visszatartani. Igen gyorsan sírok, ha meglátok egy öregasszonyt, gyereket, beteg állatot.

– Egész más figurát kell játszania a Tangóban, mint amilyet a Nem fáj!-ban alakított.
– A színész minden este tud mást csinálni. Nem kell olyan nagy átállás.

– Pedig most nekem akkor tetszett igazán, amikor Mrozek darabjában a szerepe szerint ment meghalni. Akkor összeszorult a gyomrom.
– Ha előtte nincs az a felületes, léha nagyanya, akkor nincs ez a nagy váltás, amikor egyszerre csak őszintévé válik.

– Gondol a halálra?
– Természetesen. Nekem már alkonyom van, kell a halálra gondolnom. Még pár év, és ha megérem, nyolcvanéves leszek.

– Spiró György darabját, a Csirkefejet valószínűleg ön miatt mutatták be.
– Lehet, hogy Kovács Frigyes ezzel ajándékozott engem meg.

– És mégsem lett akkora sikere, mint a Nem fáj!-nak.
– Egy kicsit hűtlen lett a színház a darabhoz. Nem forszírozta eléggé, de lehet, hogy én nem játszottam elég jól. Voltak, akik azt mondták, hogy nincs mit szégyellnem. A Csirkefejben nagyon őszinte voltam, mert annak ellenére, hogy van gyerekem, én azért magányos vagyok, amióta a férjem meghalt. Nekem is volt kiscicám, mint a darabbéli öregasszonynak. Már nincs, mert meghalt, és nem merek újat venni. Ha túlél, akkor ne rugdossa senki idegen.

– A magány ellen mit lehet még tenni?
– Van egy kicsi színház, egy kicsi televízió, olvasok, keresztrejtvényt fejtek, kézimunkázom. Mást nem tudok tenni. És hát örülök, hogy a színészetet még bírom csinálni.

Dömötör Adrienne: Miről is szól?
Mrozek: Tangó – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Kedvező előjel, ha egy Tangó-előadás színlapja arra utal, hogy nem háromfelvonásos nagyszínházi produkció megtekintése előtt állunk, hiszen ebben az esetben jelentékeny dramaturgi beavatkozásra számíthatunk, és önálló rendezői anyagkezelésben reménykedhetünk. Bár születése idején, a ’60-as évek első felében minden bizonnyal – úgy, ahogy volt – nagyot szólt a mű, mára jócskán túlbeszéltnek hatnak a különböző generációk egymásutánjának értéktagadásával és -keresésével kapcsolatos fejtegetései. Az ezeket túlzottan tisztelő előadások pedig rendszeresen didaktikussá, színpadi megoldásaikban illusztratívvá válnak, miközben az eredendő groteszkumot gyakran szimpla komédiázássá egyszerűsítik le.

A szabadkai előadás dramaturgja, Góli Kornélia valóban alaposan meghúzta a szöveget, amely műveletnek elsősorban (de nem csak) a hosszadalmas magyarázgató részek estek áldozatul, illetve váltak szikárabbá. Az alkotók az író által elképzelt és a korábbi Tangó-előadásokból ismerős naturalisztikus miliőt stilizált térrel cserélik fel, és a realisztikus alapú játékstílus helyébe elrajzolt mozdulatokból, széles gesztusokból, karikírozott intonációjú beszédből felépülő színpadi nyelvet dolgoznak ki. Rendező és díszlettervező: Puskás Zoltán.

Tárgyakkal telezsúfolt, rendetlen nappali helyett egy leginkább ravatalozóra emlékeztető fekete helyiségben vagyunk; a játékteret egy középen körré kiszélesedő kereszt alakú pást alkotja; a szoba berendezése a mrozeki ravatalon túl – amely az előadásban közönséges kanapéként is működik – egy semleges asztalra és néhány székre korlátozódik.

A szereplők tangózenére, táncos-groteszk mozdulatokkal érkeznek a színre – mintegy sajátosan leképezendő a figurák egzaltáltságát. Mindenki fehér ruhát visel, egyéniségéhez illő kalapot vagy sapkát hord; egyedül a kívülálló Edek van hajadonfőtt (a látványos jelmezeket a rendező tervezte). A jelenetek szöveg nélküli, zenés bevezető részében a későbbiekben is visszatér a kezdőképben megismert koreográfia, amelynek stílusát a szereplők a verbális részek mozgásvilágába is átmentik. Elsősorban az idősebb szerepeket játszók kapnak efféle jellemzést: Karna Margit pipiskedve gesztikuláló (és ugyanígy csipogó-beszélő) Eugénia; Mess Attila bohókásan táncos léptekkel közlekedő, széles karmozdulatokkal hadonászó Eugéniusz; Balázs Áron impulzív gesztusvilágú, túlmozgásos Stomil; Erdély Andrea kihívó mozdulatokkal (és beszédjével is) affektáló, egyfolytában billegő-riszáló Eleonóra. Ala (Béres Márta), Artur (Mészáros Árpád) és Edek (Mikes Imre Elek) nem kapnak hasonlóan pregnáns mozgásvilágot (s közülük a két utóbbi figura halványabbra is sikerül a többiekénél). A második részben a környezethez komorulnak a színek: a jelmezek feketére váltanak, a mozgássorok intenzitása alábbhagy.

Az elemelt előadásmód egyfelől kétségtelenül élénkké, lendületessé teszi a játékot, és számos emlékezetes pillanatot teremt, másfelől azonban általa sem sikerül meggyőzni arról, hogy a Tangó – mégannyira megszikárított szöveggel is – fontos és időszerű mondanivalót tartogat. Semmi nem vezet sehová – sugallja az előadás, és tétje sincsen semminek. Nemcsak a formák első generációs tagadása vagy a hagyományok második generációs üres élesztgetése puszta játék csupán, hanem az ideológiák árnyékában megizmosodó nyers erőszak sem válik itt fenyegetővé: a stilizált gyilkosságot követően az Edek-Eugéniusz tangó – alaposan megadva a módját a táncnak – csillogó revüfüggöny előtt, piros ruhában járatik el (koreográfia: Igor Pejic Sadzak, Ana Josipovic).

Marad hát a kérdés: miről is szól? Persze, ha nincs válasz, a maga módján az is lehet jelentős eredmény.

Gabnai Katalin: Gurulós Goldoni
Goldoni: Különös történet - Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Mi tagadás, egy pillanatra fennakad a produkcióval először találkozó néző szeme, amikor a nagyon is hagyományos – árkádos házak által körbevett terecskét ábrázoló – díszletű, s ugyancsak hagyományos, csinosan megvarrt jelmezekkel ellátott előadás akusztikusan is támadásba lendül. A némafilmek gépzongorája hallik, s mindvégig sürgetett, feszes ritmusban kopog és pereg, mintha érezné, hogy főszereplőnek szánták. Erre a muzsikára – hogyan is mozoghatnának másként? – szaggatott gesztusokkal, talpuk alá képzelt, láthatatlan kis kerekeken gördülnek a játszók, és segítségükkel akkurátusan lefut a történet. Végül is csak annyi történt, hogy a rendező Csurulya Csongor nem a jelmezeket hozta hozzánk – más rendezőkhöz hasonlóan – a szokásos száz év közelbe, hanem a zenével tette ugyanezt.

A játék sokkal inkább tűnik Molière egyik apaátverős opuszának, mint egy Goldoni-műnek. De hát a szerzőt annyiszor rendezték már Marivaux-ra, Shakespeare-re, miért ne lenne lehetséges ez is, ha a szövegkönyv leginkább ezt a geometrikus, szabályosan nyesett, stilizált formát kínálgatja? (Sem a plakátokból, sem a föllelhető híradásokból nem sikerült kiderítenem, ki a fordító. Hadd kérjem újból a színházak dramaturgjait, ha már előző évi esdekléseink hiábavalók voltak: becsüljék meg a fordítókat a nevük feltüntetésével.)

A bőröndökkel és útiládákkal küzdő klasszikus szolga-szolgáló párost Péter Attila Zsolt és Csiki Orsolya játssza. A kilátástalan szerelembe esett francia hadnaggyal (Nagy Csongor Zsolt) épp akkor találkozunk, amikor felhorgad benne a megoldhatatlan párkapcsolatból való menekülhetnék, az a bizonyos Goldoni-féle férfi-mehetnék. Az igen épeszű szerelmes lányt a szép beszédű Vencz Stella játssza, annak kereskedő apját pedig Rappert Gábor jeleníti meg. A filozófus hajlandóságú, s önmagát átverő apa az egész első részben fehér hálóingben császkál, mintha a holland kereskedő háziköntösébe bújtatva megengedhetné magának ezt a „pizsamálkodást” egy másik eladólány, a történet bonyolításához szükséges Constanza (Némethy Zsuzsa) társaságában.

A diákszínházak üdeségét és egyszerűségét idéző játék súlyos formai terheket visel. Már első perceiben bemutatkozik a rendező öngyilkos leleménye, a „gép-félre”. Ez azt jelenti, hogy a Goldoni-dramaturgia ékszerszámba menő kellékét, a másik szereplő számára elvileg meghallhatatlan félreszólásokat nem a szövegért felelős színész mondja, hanem előre fölvett módon, a technikussal adatja be a rendező, szerencsére a színész hangján. Ezek az égi közbeszólások azonban a legfontosabbtól fosztják meg a játékot, a közönséggel való kapcsolattartás kialakításától és a szöveg csipkefinomságának érzékelhetőségétől. Kellemetlenül sokan vagyunk a levegőben egy-egy párjelenet idején, olyan érzés ez időnként, mintha a pszichodráma szertartások kisegítő énjei beszélnének bele a dialógusba. Szét is verődnek tőle a jelenetek, a monológok pedig megsemmisülnek.

Világítási problémák is szép számmal adódnak, a tér közepe sokszor marad sötétben, míg az alig használt márványpadocska szikrázva világít egész idő alatt. Azt az értelmezési célokat szolgáló szokását, hogy a kiemelt pillanatokra „rávilágít”, azaz a tér nagyobbik részéről levéve a fényt kameraként próbálja vezetni a szemet, szerencsére nem alkalmazza következetesen a rendező.

Mindazonáltal: jelentős rendezői fejlődést látok a tavalyi kisvárdai bemutatkozáshoz képest. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha Csurulya Csongor elegendő idegen előadást lát, saját maga fog rájönni, hogy nem a világítás, nem a gépi megoldások, hanem a mozduló színészi testek révén érzékelhető, dinamikusan szervezett, élő tér adja meg azt a telítettség-érzetet, amit olyan erős igyekezettel keres.

Minden fölösleg és minden sallang ellenére tehetséget, erőt, s tárgyalási alapként kezelhető tisztaságot érzek a játékban.

Kézdy György (forrás: port.hu)

Szemere Katalin: Más hangsúlyok
Kézdy György, a szövegpárti vendégszínész

„Másodszor vagyok Kisvárdán, először zsűritagként, most meghívottként” – mondja Kézdy György színész. Az első alkalom 2003-ban volt, Fodor Tamással, Söptei Andreával, Schlanger Andrással és Urbán Balázzsal osztottak díjakat. Azóta a szervezők minden évben rendre meghívják Kézdyt, de csak idén volt ideje eljönni. Úgy tervezi, marad a fesztivál végéig, megnézi az összes előadást, persze most nem nyomasztja „a mindegyiket végig kell ülni”-kötelezettség.

Hallatlanul izgalmasnak tartja a színész a határon túli színházakat, csomó olyan dolgot tudnak ugyanis, amit a határon belüliek nem. Hogy mi ez a csomó dolog, arra annyit mond: máshova teszik a hangsúlyokat. Érdeklődve nézi például a romániai színházakat. Más stílusban játszanak, mint nálunk. Ők inkább a formát helyezik előtérbe, a mozgást, az ötleteket, a sziporkát, míg Kézdynek a legfontosabb a szöveg. A saját bőrén tapasztalta a román színház alkotói módszereit, hiszen Szolnokon többször rendezte Taub János. Nem ettek ugyan egymás tenyeréből, de fantasztikus közös munkákra emlékszik. „Rengeteg konfliktusunk volt, ez főleg abból fakadt, hogy én kérdezek. Az erdélyi színészek, úgy látom, nem kérdeznek, csinálják, amit mond a rendező. Ennek rengeteg pozitívuma van: nem megy el az idő fölösleges vagy fölöslegesnek tűnő vitákkal. Más iskola. Persze mondom ezt úgy, hogy nem ismerem pontosan, milyen körülmények között dolgoznak a színészek-rendezők” – toldja hozzá. „Még nem volt rá mód, hogy beszélgessek velük erről.”

Kézdy György a komáromiak előadásán érezte először, hogy a próbákon nem kérdeztek a színészek. A Lukáts Andor rendezte Macskabajnál például azt nem értette, miért lóg fejjel lefelé egy színész tizenvalahány percig, amikor nem történik vele semmi. Időnként odamegy hozzá a másik, és rácsap egy fejszével arra a fémkeretre, amelyen a fiú lóg. Erre bőven elég lett volna egy perc – állítja. A második felvonást azonban sokkal erősebbnek érezte – telis-tele volt jobbnál jobb ötlettel. Ambivalens érzései támadtak a marosvásárhelyi Yvonne-nál is, majdnem elutasította az egészet, de ahogy telt az idő, egyre inkább megkedvelte az előadást.

„A színész úgy játsszon, hogy érezze, a közönségben történik valami” – ezt tartja igazán fontosnak Kézdy György. Valami hasonló miatt kedvelte például a marosvásárhelyiek előadását, az Alvajáró románcot. Adott négy ember, aki elképesztően kiszámítottan, kontrolláltan énekel, táncol, irigylésre méltó tempót produkál. Az asztal nem borulhat máshova, mint ahova előre eltervezték, a nő nem eshet másik pontra, mint amit kigondoltak neki. Mindeközben egy véres tragédia folyik, kicsit közhelyesen, édes istenem, ilyen az élet – legyint Kézdy, aki egyáltalán nem akart vitatkozni az előadás után fanyalgókkal. Őrá hatott, és ez a fontos.

„Nagyon szeretem, ha jókat látok” – mondja, és ez alkalommal Bogdán Zsoltra utal a Jákobi és Lájdentálból. „Amikor odaült a zongorához, úgy játszott rajta, mint a kisisten. A darabról nem tudom, hogy micsoda, de ha látok egy ilyen alakítás-töredéket, az nagyszerű. Már csak a megfelelő darab és rendező hiányzott” – folytatja, és nyomban hozzáfűzi: nem biztos, hogy igaza van, ez a saját véleménye.

Van néhány előadás, amelyre „előre spórol”: Telihay Péter rendezése ilyen. Nem tudja ugyan, milyen lesz, de várja a szabadkai Molière – Képmutatók cselszövése című produkciót. Bocsárdiék sepsiszentgyörgyi színháza így vagy úgy mindig hatással van rá; az „úgy” azt jelenti: ismerőseivel, kollégáival sokat vitatkozik egy-egy részen. Bár még nem ismerik egymást, szívesen beszélgetne Bocsárdival is.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek