HAMLET

-

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 3.

Kisvárdai Lapok 2010.

[2010. Jun. 25.]

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megjelenő napilap [fókusz] rovata jelentkezik, plusz egy kis [reflekt].

[fókusz] És a csellóval mi legyen? – Székelyudvarhely

anikó: Az a fránya cselló

Az abszurd drámák erős lehetőséget kínálnak a metaforikus olvasatra. Ám ha a rendező nem kérdéseket vet fel, hanem talál egy megfejtést, és diadalittasan magasba emeli, a néző már a jegytépésnél leteheti a lantot: lecketanulásra fizetett be. Ezzel a prekoncepcióval futottam neki Zakariás Zalán rendezésének, miután elolvastam a rendező előadáshoz írt eszmefuttatását a művészet meggyilkolásáról. Az előadás – jó ízléssel, tehetséggel kezelt humora által – részben lebontotta ezt.

Izgalmas, hogy a sokértelmű helyzetet, amiben egy csellóművész halálra idegesíti a környezetében várakozókat, az előadás mindennapian egyszerű valóságként (is) kezeli. Ül a sarokban valaki, aki megállás nélkül muzsikál, és legyen művészetszerető vagy sem, de az ember agya egy idő után széthasad ettől. Az elrajzoltság különböző fokán álló karakterek közül Jankovics Anna energiadús játéka ragadja meg a nézői figyelmet, és dinamikusan rendezi át a három szereplő közti szövetséges vagy ellenséges viszonyokat. Remekül lehet mulatni az apró emberi játszmákon, a színészi bravúrokon, felvillanásokon, gesztusokon.

Ugyanakkor mégis hiányérzetet szült bennem az, hogy a dráma abszurd jellegéből eredő kihívásra nem érkezett valódi rendezői válasz. Nagy elánnal indul az előadás, ám hamar megtorpan, és a kezdetben frappáns ötletek külső, formai megoldásaivá válnak egy ritmusproblémának. (Ilyen az idő múlását jelző felgyorsított jelenet, ami harmadszori visszatérésekor egyszer már megfejtett – és tovább nem fejlődő – jelzés, nem több puszta betétnél.) A statikus alaphelyzet, a léthelyzetként értett várakozás kifejtése mintha nem engedné, hogy a drámai történés ívét – az egyre elszabadultabbá, fenyegetőbbé váló őrületet, amely oda torkollik, hogy a három szereplő önkívületi állapotban meggyilkolja a zenészt – felépítse az előadás. Nem tudom, mi az oka. Talán az, hogy a rendezés elsősorban a dráma jelentéséből indult ki, és ez a jelentés a játék folyamán egyre inkább kiüresíti önmagát. Mindenesetre arra a gondra, hogy mi legyen a csellóval, a végén nem jut eszünkbe semmi emelkedett. Megoldják a kellékesek.

[fókusz] Figaro házassága – Sepsiszentgyörgy

Zappe László: Idétlen és bölcs bolondok

Rokonszenvesen kibírhatatlan előadás. Vagy utálatosan szórakoztató. Pár perccel a kezdés után Figaro gyűrűk helyett piros bohócorrokat vesz elő maga és menyasszonya számára – nyilván hogy az ártatlanabb nézők is (akik addig talán nem vették volna észre) rájöjjenek, hogy Beaumarchais történetét ezúttal bohóctréfák sorozataként fogják előadni. Amivel nem is lenne semmi baj, ha a bohóckodás nem lenne kifejezetten kurta műfaj. Öt percig remek. Aztán kezd idegesítő lenni. Minél jobb, annál rosszabb. Márpedig a sepsiszentgyörgyi előadás nagyon jó. Legalábbis színészi minőség dolgában. Diószegi Attila hatalmasan gyermeteg Almaviva, Pál-Ferenczi Gyöngyi affektáltan együgyű grófné, Szalma Hajnalka Zsuzsijának idétlenkedésében is okosság van, Nagy Alfréd Kömény Móka jámbor okosságát alakítja át A csodából bohóc Figaro együgyű ravaszkodásává. Dávid Attila-Péter alkata ellenében fogalmazza meg Chérubin kamasz éretlenségét, Kolcsár József Baziliót kétes nemi orientációjú cigányzenésszé formálja, Márton Lóránt lófogú lovászként buzgólkodja túl megbízatását. Csiki Csaba díszlete nagyvonalúan, de kissé ormótlanul jelzi a helyszíneket, György Eszter jelmezei erős segítséget nyújtanak a veszettül eltúlzott komikumhoz.

Marcelinát és a hozzá kapcsolódó valamennyi bonyodalmat leamputálják a darabról, a leegyszerűsített játékmód nem viselne el még ekkora terhet. Az egyféle stílust mindenki másként, de ugyanolyan perfekten műveli. A kavalkád roppant színes, de éppen tarkasága okán válik egyre fárasztóbbá, olykor monotonná. Idővel megszokható. Van persze, akit magával ragad és sodor ez a szándékoltan idétlenkedő humor, de azért hiányzik mögüle a lényegi feszültség, a lüktető változatosság. Igazán jó akkor lesz, amikor a játék vége felé emberi hangok keverednek belé. Amikor kibukkannak az általános stílus alól az emberi vonások, érzelmek, amikor kiderül: a bohóckodás, az idétlenkedés egyfajta társadalmi szerepjáték. Amikor fölismerhetjük, hogy a Zakariás Zalán rendezésében nagy alapossággal, ötletességgel végigvitt játék nem idiótákat, hanem idióta magatartásmintákat ábrázol. A kötelező idiotizmus mögött is emberi arcok rejtőznek. A befejezéskor, a kötelező, de egyúttal ironikusan leleplező boldog kibontakozás közepette a bohócorrok jelentése is megváltozik. A kezdetben általános stílusjel érzésekkel, némi bölcsességgel telítődik. Az idióta bolondok csaknem bölcs bolondokká lesznek.

[fókusz] Liliom – Csíki Játékszín

demKata: Liliom-tiprás

(Becsületes csíki székely lévén irtóztam attól, hogy hazámfiairól írjak. Rám sózták. Ez van.)

Szünetben és előadás után borzalmasan lesújtó kritikák röpködtek a színház 50 méteres körzetében. Egyáltalán nem könnyítette meg a dolgom. Nekem sem tetszett. Ma nem. Amikor először láttam, sem tetszett túlzottan, de akkor egy elég stabil, pozitívba hajló véleménnyel távoztam (hajnali 3kor) a színházból. Tudom, hogy az „otthon jobb volt” című kisregény nem kifogás, de enyhítő körülménynek talán megteszi.

Az előadás terét kinyújtották az itteni színpad méreteire. Rossz ötlet volt. A színészek végeláthatatlanul trappoltak fel és alá. Sok volt a fáziskésés és az üres pillanat. Kényszeresen be akarták tölteni a teret fizikailag és akusztikailag, emiatt olyan löketet kaptak, hogy szinte tomboltak a színpadon: csapkodták egymást, rohangáltak, kiabáltak, borogattak. Ebből sajnos keveset láttunk. Egy szót se szólnék, ha indokolt lenne a már zavaró alulvilágítás, de csak maszatolásnak látom. Álcázni akarja a rendetlenséget. A díszlet vacak, értelmetlen, bezavar a temérdek kellék, túltengenek a lézengő figurák. A kivetített fotók meg felháborítóan szájbarágósak.

A Liliom nagyon erős darab. Titka az árnyalt és sokszínű karakterekben rejlik. A színészek játéka nem győz meg. Nyoma sincs az ellentmondásos, emberi alakoknak, helyette durván sarkított, egyoldalú szereplőket látunk (azaz nem látunk, mert sötét van). A rendezés mindent elmondat a színészekkel, ahelyett, hogy eljátszanák. Lövésünk sincs, hogy Liliom valójában szereti Julikát, egész addig, míg az égi rendőrkapitány el nem mondja. A rendező a dráma érzékletes jeleneteit pornóvá vagy fölöslegesen agresszívvé degradálja. A kártyázó jelenetnek sincs tétje egyik szereplő részéről sem. Ficsúrban nincs meg az az izgalmas kettősség, amit a darab kínál. Nem tudok hinni benne, ugyanúgy, ahogy Liliom durva érzéstelenségében és külsőségeiben, és Muskátné megalapozatlan, idegesítő szenvelgéseiben sem. Mari meg Hugó karaktere összeáll, de nem illenek a többi közé. Juli egyszerű. Ma ő győzött meg leginkább a naiv együgyűségével. Őt legalább értjük. A hab a tortán a Lujzát játszó lány, aki amellett, hogy nem tud beszélni, még a haját is kivasalta. Ha már bevállalja egy produkció, hogy képzetlen színésszel dolgozik, igényesen tegye. Ne hagyja, hogy ez is a rovására menjen (van ezen kívül is elég baja).

Molnár Liliomja az egyik legszebb színdarab. Ma este fel volt „dobálva” a színpadra. Kár.

(U. i.: Amúgy nagyon szeretlek titeket, jó? Ugye azért még hazamehetek?...)

[fókusz] Ismered a Tejutat? – Váróterem Projekt, Kolozsvár

nóra: Túlélési felkészítő

Több (kritikus) szem többet lát alapon az előadásról négy szerkesztőségi tag beszélgetett.

1. a szerkesztettségről

anikó: Hiányoltam az előadásból a dramaturgi munkát. Sokat tudott volna segíteni a néző figyelmének vezetésében – így valóságos rejtvényfejtő igyekezet kellett a jelenetek összerakásához, a befektetett energia meg nem mindig térült meg. Kevesebb és részletesebben kidolgozott jelenet a színészi munkát is koncentráltabbá tehette volna.

nóra: Én egyetlen szálat veszítettem el csupán – az elmebeteg által írt darabét. Azóta sem tudom, végig azt játsszák-e, vagy csupán bizonyos helyeken – ha igen, hol, mikor? Az volt az érzésem, hogy az amúgy követhető alaptörténetet a jelenetezés, a többszintűség elbonyolította.

anikó: A különböző fikciós szinteket sokkal markánsabban el lehetett volna különíteni – ezzel nem egyértelműséget várok el, csak több támpontot.

2. a történetről

zsandr: A történet vázlatszerűsége nekem elégnek bizonyult. Sokkal fontosabb, hogy az előadás el tudott emelkedni, nem ragadt le a földön.

nóra: Ez abból adódhatott, hogy nem lineáris történetmeséléssel állunk szemben, hanem sok hasonló tematikájú jelenettel. Amikor rájöttem, konkrétan mi a közös ezekben a történetecskékben, akkor „emelkedett el” az előadás.

demKata: Számomra a halottnak nyilvánított fiú megírt élettörténetét mondja el az előadás – ez el is hangzik az egyik vetített részben. Kérdés, hogy mikor ki játssza el ezt a történetet...

3. a színészi játékról

anikó: Hiányoltam a játék önreflexivitását. Számos olyan pillanat volt, amikor beindulhatott volna. A néző számára is nagyon felszabadító tud lenni, ha éreztetik vele, színházban van. Pl. a legelején, amikor elkezdik olvasni a páciens által írt drámát – számtalan ki-belépési játéklehetőség kihasználatlanul marad.

nóra: A két hullamosó játéka is egészen különböző. Csepei Zsolt természetes, Vetési Nándor viszont kicsit modoros. Hasonlóak kellene legyenek mindketten – lazábbak, de kidolgozottabbak.

4. a vetítésekről

anikó: a film nagyon jó lehetőség, kár, hogy nem volt elég markáns a nyelve. Tetszett a doku-dráma-szerűség, az önvallomás-jelleg – ebből kicsit kilógott a Visky Andris tábortüzes vallomása, azt sokkal szerep-szerűbbnek éreztem a többi civil megnyilatkozásnál.

Végezetül mindannyian hangsúlyozottan pozitívnak tartottuk a tényt, hogy egy kolozsvári végzős színis évfolyam fejében megfordult egy társulat alapításának ötlete. Külön jó, hogy az ötlet ezúttal meg is valósult.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 5. szám - teljes lapszám (.pdf)

[reflekt]

egy.csepp.zsolt: Kedélyek korbácsolása

CSELLÓ

„Megkésve bár, de törve nem” érkeztem meg a mai szakmai beszélgetésre. Ekkor már javában folyt a csatározás. A csellóst és társait boncolták. Kiosztották, megosztották, szétosztották. Upor László vezette a beszélgetést.  Négy egységet vélt felfedezni az előadásban, amiből mondata végére csupán kettő maradt: egyrészt a csellista „tömbje”, másfelől a „nő” által képviselt piros egység. A másik kettő valahol elveszett a gondolatrengetegben. Megbocsátjuk.

Szűcs Kati szerint az általa látott udvarhelyi előadásban „a két fiú” sokkal erősebb volt, mint tegnap. A kisvárdai előadást kiszámíthatónak titulálta, mégis megragadta a színészi játék pontossága. Nánay István épp a játékot kifogásolta. Ő „előadás- és színészproblémákkal” találkozott, többek között pl. a mankó használata következetlen.

A beszélgetés lezárásaként Zakariás Zalán a színészei védelmére kelt. Elmondta, hogy az előadás a színészekkel együtt halad, és most itt tart: „Otthon sokkal színesebb volt, nagyon sok játék elveszett ebben a térben. Ugyanakkor, ha az előadás élő, akkor engem nem érdekel, hogy mennyire pontos.” Szünet.

LILIOM

A második félidőt is Upor László nyitotta. Az előadás fényképészműhelyét a „színházalkotói gesztusok alfa és omegájának” nevezte, és felvetette a kérdést: mi következhet abból, hogy egy fényképészműhelyen keresztül látjuk az egész történetet? Elmondta, hogy különleges meglepetés volt számára, hogy egy gyenge, határozatlan Liliomot láthatott a színpadon.  Szűcs Katalin ennek épp az ellentétét gondolta. Tízperces „magánvita” lett belőle: Upor vs. Szűcs. Utolsó vitapontjukként a „darab eredendő szemérmessége” és az előadásbeli „szenvedélyek megnyilvánulása” közötti feszültséget taglalták. A többiek nagy szemekkel figyeltek.

Aztán hosszasan boncolgatták az előadást, sorolták erényeit, keresték a koncepció  különlegességét, mire a címszereplő kijelentette: „Nincs itt semmiféle új olvasat. Azt játszottuk, ami oda volt írva”.

Az előadás Ficsúrja végül elővette a tegnapi kisvárdai.lapokat, és idézett néhány sort a Liliomról megjelent kritikából. Majdnem felkelés lett belőle. Egyedül Julika maradt laza: „Jól szórakoztam rajta.”

Lehet, hogy kicsit kemény volt a kritika, de valljuk be, nem teljesen megalapozatlan (ez az eset, amikor a cikk szerzője rejtve közli álláspontját).

Az elégedetlenek pedig ne féljenek: úgy tűnik, Magyarországon hamarosan megszavazzák a véleményszabadságot célzó törvényt: szólásszabadság van, véleményszabadság nincs. (Kritikusok, csak csendesen.) Google-n lehet keresgélni, hogy mit is jelent ez. Addig is: [dem.kata.respect]!

[fókusz] Mady-baby ­– Temesvár

Andor Norbert: Ő meg én

Andor Norbert vagyok, 27 éves, Bukarestben élek és nehezen birkózom meg a nézőket aktívan bevonó előadásokkal.

Temesváron a TESZT ideje alatt nyugodt szívvel ültem fel a színház buszára, hiszen előző este kérdezősködtem: interaktivitás szempontjából milyen az előadás. A válasz gyorsan jött. Nem vészes. Stratégikusan mégis a busz második felében foglaltam helyet.

Ott még biztoságosan el tudok rejtőzni.

Azután elindult a busz. Rájöttem, mégis vészes. Mady közeledik. Lesütöm a tekintetem, elmegy mellettem. Örülök, amikor mással kezd el társalogni. Remélem, jó hosszan. Közben kitekintek az ablakon. Miért is ültem fel?

Egyszerre csak felgyorsulnak a történések. A kisbusz zötykölődése miatt egy hátul ülő utas egyszer csak rosszul lesz.

Mady előretessékeli a hölgyet és itt a valóság és a játék összefonódik. Zavarossá válik minden a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg rosszul lett a hölgy, vagy csak része az előadásnak.

Kibontakozik Madalina története és a jelenetek interaktívabbnál interaktívabbak lesznek. Simon Jutka táskáját már nagy kíváncsisággal figyelem. Mady vajon mit húz még ki belőle.

Visszaérkezünk a parkolóba. Hatalmas embertömeg. Először azt hiszem, konferencia végződött a szemközti hotelben, majd megtudom, bombariadó volt a színház épületében. Mady önfeledt naivsággal örül a tömegnek, páran még táncra is perdülnek vele. Azután vízzel és sósstanglival tér vissza a buszba. Tőlem is kérdez valamit. Félve válaszolok. Mire észbekapnék, újra úton vagyunk. Nemrég esett, úgyhogy egy sarkon már tényleg majdnem azt érzem, Dublinban vagyok. Nem időzöm tovább az ablakot nézve, hiszen Madyval egyszerre csak történik valami. Az élete végérvényesen összeomlik. Visszaérünk a parkolóba, Mady Björk All is Full of Love-ját énekli. Majd elszáll. Mi újra elindulunk. Ő már nincs velünk. Az All is Full of Love még mindig hallatszik. A busz most már olyan üresnek tűnik. Bárcsak kérdezne még valamit.

Azután visszajön. Megtapsoljuk Emíliát. Ez kicsit megtör mindent, de rájöttem: az előadás felér egy látogatással a pszihológusnál. Hatalmas szorongásoldó. Most már nem félek az interaktivitástól. Köszönöm, Mady!

[fókusz] Három nővér – Komárom

Zappe László: Az alibi szükségtelen

Nem szeretem, ha a rendezői elgondolást nem az előadásból, hanem a magyarázatból kell megismernem. Vagy pláne megfejtenem. Mint az ilyenekből: „Nagyon örülnék, ha a mi előadásunkat úgy fogadná a közönség, mint egy színházi próbát, mely eljutott már egy stádiumba a csehovi szöveg megismerésével kapcsolatban…” És így tovább. Sohasem jutott volna az eszembe, hogy ilyesféle felszólításnak véljem, amikor a Három nővér komáromi előadása során mintegy olvasópróbaszerűen indulnak jelenetek, felvonások, s csak aztán látnak hozzá a tényleges játékhoz. Nem egészen kezdő néző már amúgy sem hisz a végleges, megfellebbezhetetlen értelmezésekben, a klasszikus szövegek kimerítő megértésében.

Így aztán azt sem fogtam volna föl, hogy e jelzés valójában alibi bejelentése, az előadás korlátozott érvényességének a beismerése. Pedig Martin Huba rendezésének és a színészek teljesítményének nincs szüksége semmiféle mentegetőzésre. Amit látunk, jelentős teljesítmény. Igaz, hiányzik belőle a manapság elvárt hivalkodón eredeti, pár szóban összefoglalható rendezői koncepció. Talán éppen ezt lenne hivatva pótolni a be-beiktatott felovasó-színházasdi. Legyen szembetűnő, hogy a rendező ötletelt a honoráriumáért.

Pedig látszik az a játékból is, illetve sok eleméből. Szép jelenetekből, erős színészi alakításokból. Tetszik benne, hogy annyi brutálisan transzformált, erőszakoltan aktualizált Csehov-előadás után a lassan feledésbe merülő finomságokat keresi, anélkül, hogy visszatérne a régi szépelgős-érzelgős hangulatfestéshez, felszínes lelkizéshez. Jozef Ciller díszlete hangulatot fest és jelzi a megfáradó, kiüresedő érzelmeket, Milan Čorba semlegesen sötét jelmezei – kivétel természetesen Natasa rikító ruházkodása – a történet kortalanságát, tágasabb érvényét sugallja. Igaz, egyenetlen az előadás. Bandor Éva hisztérikus Másájának veszedelmes, pusztító, a boldogság lehetőségét is kizáró szerelme Mokos Attila intellektuálisan méla Versinyinje iránt viszi a prímet. Holocsy Krisztina Olgájának komor életfájdalma és Tar Renáta Irinájának komoly szomorúsága diszkrétebb. Fabó Tibor Andreje túlzottan földhöz ragadt, Holocsy Katalin Natasája és Ropog József Csebutikinje kitölti a szerepszabványt. Hajdú László Tuzenbachja derűt és bánatot egyaránt megható mosollyal fogad, Ollé Erik Szoljonija csöndesen elszánt kötekedő. Tóth Tibor Kuligin komikus korlátoltságát kellő humorral hozza színre. S vele érkezik az est egyik legjobb leleménye, a mindig hatásosan és tartalmasan belépő rezesbanda.

[fókusz] Safe House – Szabadkai Népszínház

Nánay István: Bajnokságok árnyékában

Ipswichtown nagyjából olyan távolságra van Londontól, mint Szabadka Belgrádtól. Ahogy megtudtam, a Szabadkai Szpartak ugyanolyan harcban áll a Belgrádi Partizánnal, mint a Safe House-ból megismert csapat a londoni nagyokkal. E sokszerzős darab egy angol kisváros futballhuligánjairól szól, de szólhatna bármely ország hasonló helyzetű fiataljairól, akik munkanélküliek, tré munkát végeznek bagóért, utálják azt, amit csinálnak, perspektívátlanok és gyökértelenek, szívnak, vedelnek, fölös energiáikat vandalizmussal vezetik le. A Safe House tehát nem angol probléma-dráma, hanem nagyon személyes mű, az a világ, amely ebben kirajzolódik, legalább annyira szerb vagy szerbiai, mint amennyire angol.

Nagy lehetőség, de nagy buktatókkal is járhat, ha a szereplők részben saját magukból, de mindenképpen saját magukra írják a darabot: a maguk hétköznapi beszédéből születő dialógusok nem mindig elég feszesek, nehéz szívvel válnak meg szövegtől, szituációtól, szereptől, nehéz külső szemmel nézni a létrejött változatot, ha maguk is benne vannak a történetben és a játékban. Mezei Zoltán, Pálfi Ervin, Szőke Attila és Brestyánszky B. Rozália nem először dolgozik együtt, emlékezzünk a Kisvárdán is hatalmas sikert aratott Zárórájukra, amelyet ehhez hasonló módon improvizációkból és sok-sok közös ötletből hoztak létre. Azt az előadást, annak a sztoriját összetartotta a közös zenélés, ez ebből hiányzik. Itt a történetnek kellene olyan erősnek lenni, hogy az kitartson két órán át.

Az első résszel nincs is különösebb baj, jól építkezik, megismerjük a srácokat, a menedékükben zajló rituális együttléteket, Jamie beteg anyját, a szomszéd drogszállítót, követjük az első balhékat és megismerjük a titokzatos zsarolót, Thomas Campbellt. Jól érzékeltetik azt a mechanizmust is, ahogy a fiúk az ártatlannak tűnő balhéból egyre kivédhetetlenebb szituációkba sodródnak. Aztán jön a vakvágányra futó nyomozó-szál, amely megrekeszti a cselekményt, s leülteti a második rész nagyobbik felét.

A dramaturgiai gondokat azonban az előadás nagyrészt ellensúlyozni tudja, hiszen Ralbovszki Csaba, Pálfi Ervin, Szőke Attila és Kovács Nemes Andor összjátéka briliáns, Vicei Natália Mami-alakítása hátborzongatóan hiteles (számomra a fesztivál eddigi legkiválóbbja), Mezei Zoltán gengsztere kifogástalan, miként Szirácky Katain Ápolónője is. A dramaturgiai túlbonyolítás és kidolgozatlanság áldozata a Nyomozót játszó Káló Béla.

Különben este Szerbia 2:0-ra kikapott Ausztráliától. Hogy a szabadkaiak milyen indulatokkal nézték a meccset, és hogyan fogadták a végeredményt, azt talán el lehet képzelni.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 6. szám - teljes lapszám (.pdf)

kapcsolódó írások

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 1. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 2.

» Korábbi cikkek