HAMLET

Hegyi Réka

NO MORE TEARS

A Három nővér Tompa rendezésében

[2008. Oct. 17.]

Még egy Csehov Kolozsváron. Sírjunk vagy nevessünk? Inkább nem sírunk.

Rögtön az elején szeretném leszögezni: a Három nővér jó előadás. Egyszer. De másodszor nem szabad megnézni pár nappal az első vizionálás után, még egy másik szereposztás kedvéért sem. Nekem legalábbis sokat lefaragott abból a kezdeti lelkesedésből, amivel a bemutató szünetében írni szerettem volna erről a Tompa-előadásról. Nem véletlenül mondom, hogy szünetben… A második részben már változik valami. Alábbhagy a lendület, kevesebb a pazar játékötlet, a hatás fokozása érdekében vízben tocsognak a szereplők (lehet, hogy ez a megtisztulás?), a keserű humor sem olyan átütő már.

A látvány néhány apró eleme (hámló tapéta, bohócorr) Vlad Mugur Cseresznyéskertjét juttatják eszünkbe. Amúgy semleges, jól kihasznált tér, amibe belelopózik egy kis költészet is: a falon ferdén lógó képkeretben, festékkel elmaszatolt üveg mögött villannak fel a szereplők. De groteszk (abszurd?) momentumokban sincs hiány. Csak kettőt említek: a néhai tábornok egyenruháját és az utolsó képben fehér szárnyakkal mennybebicikliző katonákat.

A hatalmas egyenruha egy (szintén hatalmas) szabóműhelyi próbababán uralja az előadás első részét. Azon kívül, hogy a nővérek megpihennek árnyékában, csak egy nagy tárgy, ógörög hérosz, akit a család a házi szentélyben őriz... S ha már a szentségeknél tartunk: a két idős szolga, Anfisza (Kakuts Ágnes) és Ferapont (Barkó György) egy-egy pillanatra ikonba illő pózt vesznek fel. Tompa Gábor kereste a szövegből kiolvasható szakrális utalásokat, de csak látványban hangsúlyozta ezeket.

Mása (Kézdi Imola), Irina (Péter Hilda), Olga (Kali Andrea)

A bicikliző, megüdvözült hadsereget is a szövegből lehet kiolvasni: elmennek a mieink – mondja Mása, és replikája kétértelmű: elmennek a katonák, közöttük ott a szerelmem. De úgy is lehet érteni, hogy meghalnak (lásd Tuzenbach). A kettő egyre megy: soha sem látják viszont őket.

Az előadás persze a három nővérről szól. Olgáról (Kali Andrea), aki testvérei közül a legvisszafogottabb, magába fordul, és nyugodt, nyílt tekintetű arcára csak egy-egy óvatlan pillanatba ül ki a kétségbeesés, hogy soha sem lesz ez másként, vénlányként, iskolaigazgatóként, katonák és Moszkva nélkül ér véget az élete.

Irináról (Péter Hilda), a legfiatalabbról, akinek története a leglátványosabban csúszik lefele egy lejtőn, a gondtalan, szeleburdi ifjúságból a reményvesztett nővé érésig. Számára Moszkva egy szűk kalitkából, a kisvárosi unalmas életből való menekülés lenne. A munkáról való elképzelése is ugyanilyen látványosan változik: a naiv, romantikus tettvágyból kijózanodik, és a munka nem lesz megváltás számára, csupán a hétköznapokat kitöltő kényszerűség.

Másáról (Kézdi Imola), akit már az első felvonásban mélabú gyötör, és aki pillanatokra megízlelni, hogy milyen regénybe illő sorsa lehetett volna, ha fiatalon nem megy férjhez az unalmas Kuliginhez. Versinyinben (Bogdán Zsolt) talán igazi társra lelt volna, de szerelmük nem teljesülhet be, mert ahhoz a férfinak is igazi hősnek kellene lennie, aki tüzön-vizen átgázol (minden van a színpadon!) az imádott nőért, ahelyett, hogy filozófálna és a családi boldogtalansága miatt nyavalyogna.

Olga, Natalja (Skovrán Tünde), Andrej (Hatházi András)

Natalja (Györgyjakab Enikő) és Andrej

Andrejről (Hatházi András), aki Tompa Gábor előadásában nem egy akaratgyenge, könnyen manipulálható és felelőtlen testvér. Tisztán látja, hogy tudományos karrierje véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, és Nataljának (Györgyjakab Enikő /Skovrán Tünde) köszönhetően családi élete is komédiába illő. Méltósága viszont megmarad, legalábbis nem hagyja, hogy a becsületét terhelő incidensek (felesége megcsalja, jelzálog hitelt vesz fel, mert sokat veszít kártyán) alatt görnyedten járjon.

És persze az őket körülvevő emberekről, akik jók, rosszak, egyre megy: mindannyian nevetségesek, még akkor is, ha sajnálni tudjuk őket. De ez a húzd meg - ereszd meg játék valahogy jobban működik a Ványa bácsi előadáson. Ott egy-egy jelenetben szinte egyszerre kell sírni és nyüszítve röhögni. Ugyanaz a társulat, ugyanazok a színészek. Biztosak lehetünk benne, hogy nehéz egy másik Csehovban játszani, alig egy év elteltével.

Tuzenbach (Bodolai Balázs) és Irina

A búgócsigás jelenet is a groteszk pillanatok egyike

Anfisza (Kakuts Ágnes)

Ferapont (Barkó György) és Andrej

Kuligin (Orbán Attila), Tuzenbach (Bodolai Balázs), Olga (Kali Andrea)

Fotók: Biro István

kapcsolódó írások

MOCSÁRBAN VERGŐDVE VÁNYA BÁCSI HÁROM UNITER-DÍJA "KEGYELMI ÉVAD"

» Korábbi cikkek