HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERFERENCIÁK 2010

Process_City: kapcsolatközpontú színház

[2010. Dec. 6.]

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

Milyen módszerrel vesz rá egy színész egy nézőt, hogy vakon kövesse ismeretlen folyosókon, utcákon át? Interjú a horvát Shadow Casters rendezőivel.

Bizalom: a Shadow Casters horvát társulat Franz Kafka A per című regényén alapuló előadásainak elengedhetetlen alkotóeleme. Ha a néző és a színész között hiányzik a kölcsönös bizalom, a Process_City trilógia részei (Vacation from History, Ex-position és Process_in_Progress) darabokra törnek, értelmüket vesztik.

Bizalom nélkül elfogadhatatlan, hogy az embert a színházban vetett ágyba fektetik, megkérik, húzza le a cipőjét, gondosan betakargatják, és ebből a helyzetből hallgatja végig a két órás előadást. Bizalom nélkül élvezhetetlen (sőt, egyenesen sokkhatást okozhat), ha az emberre a színházban sötét szemüveget adnak, és vakon vezetik végig egy épület folyosóin, majd egy város utcáin, miközben egy történetet mesélnek neki és vele.

Bizalom nélkül a színész számára elfogadhatatlan úgy játszani végig egy előadást, hogy folyton csereberéli a szerepét a másik két színésszel, hogy nem bújhat el a díszlet vagy a jelmeze mögé, hogy az összes kis bakija látható és kiszolgáltatott, a saját szakmai tudására és a néző kényére-kedvére bízatik.

Épül a Vacation from History tere a Tranzit Házban Fotók: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar SzínházA néző általában bízni akar. Legalábbis az a néző, akit a színházzal való túl szoros kapcsolata nem szoktatott le erről – mondja a Shadow Casters két rendezője, Katarina Pejovic és Boris Bakal (utóbbi színészként is közreműködik a trilógiában). Az utolsó előadás után, a szakmai beszélgetés előtt, fesztivál-időszámítás szerint korán reggel beszélgettünk velük.

– Mennyit változtattak az előadás-trilógián az új, számotokra ismeretlen helyszínek?

– Boris Bakal: Minden alkalommal megváltoztatjuk, az adott városra szabjuk az előadásokat. A tegnapi, befejező részben például Kolozsváron készült videót vetítettünk. Folyamatosan dolgozunk rajta, ez valóban Process_in_Progress (magyarul kb. előrehaladó folyamat, szerk.megj.)

– Katarina Pejovic: Az Ex-position történetei is változnak, új történetek is születtek...

– B.B.: ...három teljesen új történet: itt játszottuk először, Kolozsváron.

– Van valami közös ezekben a történetekben?

– K. P.: Az egyetlen közös pont, hogy eltakarják a szemedet, és ki kell menned az épületből. Az összes történet a színészekkel való közös munkából született, ennek során a narratív technikákkal kapcsolatos gyakorlatokat végeztünk. A narratívák a saját élményeinkből erednek, ebből desztilláltuk minden színész egyedi történetét. Majd szintén közös munkával jött létre a történet térbeli és időbeli formája, derült ki az, hogy melyik érzékszervek kapnak majd szerepet benne.

– B. B.: A színészek egyúttal a történetek szerzői is. Bizonyos kérdéseket, tematikákat kaptak tőlünk, amelyekkel dolgozhattak. Az Ex-position Kafka regényének azon részén alapul, amikor Joseph K. a templomban találkozik a pappal...

– K. P.: ...aki elmondja neki a törvény legendáját, amit szándékosan hagytunk ki a trilógia harmadik előadásából (Process_in_Progress).

– B. B.: Joseph K. nem hallgatja végig a törvény legendáját, ő a kijáratot keresi. Ez a jelenet jól példázza Joseph K. viselkedését: olyan, mint mi, kap egy esélyt, de nem él vele.

– A harmadik rész készült el először – első perctől tudtátok, hogy trilógia lesz belőle?

– B. B.: Igen, kezdettől fogva tudtuk, csak nem volt lehetőségünk egyszerre létrehozni a három részt.

Boris Bakal (csíkos sapkában) beszélget a várakozó nézőkkel az Ex-position alatt

– K. P.: Időrend szempontjából nem volt lineáris az alkotói folyamat, utolsóként jutottunk el az első részhez. Viszont dekonstrukció szempontjából lineárisan haladtunk, a teljes regénnyel kezdtük, amelynek az Ex-position egy darabját képezi, a Vacation from History pedig egy Kafka-elbeszélésen alapul. Az elbeszélést A per előtt írta, ebben jelenik meg először Joseph K. A történet egy álomról szól, amelyet ő álmodik.

– B. B.: Az álom és az ébredés a harmadik részben is megjelenik, Joseph K. ébredése után értesül arról, hogy eljárás indult ellene.

– K. P.: Nem vagyok biztos benne, hogy akár egyetlen Kafka-szakértő is megpróbált párhuzamot vonni az elbeszélés és A per között: az egész per olyannak tűnik, mint egy hosszú álom. A legtöbb olvasó a metaforát keresi a regényben, mi viszont megpróbáltuk anélkül elolvasni Kafkát, hogy foglalkoztunk volna a regény másodlagos jelentésével.

A pert a rendszer által elnyomott egyén borús metaforájaként értelmezik, de ha gondosan elolvasod a szöveget, rájössz, hogy Joseph K. nagyon sok mindent megtehetett volna, nem az elnyomás áldozata. A rendszer abszurd, ebből a szempontból Kafka regénye nagyon modern, nagyon mai. De K. a saját rossz szokásai rabja: amikor oda kellene figyelnie valamire, elvesz a saját gondolataiban, amikor az ügyvéddel kellene foglalkoznia, a szobalánynak udvarol, amikor szerénynek kellene lennie, arrogánsan viselkedik.

– B. B.: És ebben áll Kafka zsenialitása: megteremti az olvasóban azt a feszültséget, amelyet a K. ballépései miatti harag okoz. De ha végigolvasod, rájössz, hogy tulajdonképpen vicces, ez derül ki Kafka naplójából is.

– K. P.: Kafka fekete komédiának szánta A pert.

– Úgy tűnik, számotokra nagyon fontos maga az írott történet, pedig a trilógia első két részében elhangzó szöveg másodlagos...

– K. P.: Megpróbáltuk a mi Kafka-olvasatunkat átsugározni a közönséggel való kapcsolatunkba.

– B. B.: A döntésekről szól: bármit teszel, döntéseket hozol. Az Ex-position előkészítése közben az egyik kulcsszavunk a színészek számára a döntés volt: nekik kell eldönteniük, mit szeretnének kezdeni a nézővel. Csendben maradhatsz húsz percig vagy mesélhetsz neki egy történetet, a kérdés az, milyen módszerrel veszed rá, hogy becsukja a szemét? Utána pedig elindulsz a vak nézővel, és megpróbálod elmagyarázni neki a világot.

Az Ex-position történetei között olyan is volt, amely emberrablásról szólt– K. P.: Amikor ezt az ötletet elmondtuk a színészeknek, kinevettek, azt mondták, őrültek vagyunk, az emberek nem fognak ebbe belemenni. Azt hitték, senki nem fogja vállalni, hogy részt vegyen az előadásban. És egy hónap múlva, a premieren látniuk kellett, hogy az emberek jönnek és végigcsinálják. Az elején négy történetünk volt, azóta tízre szaporodtak: növekszik, akár egy organizmus.

A központja számunkra a kapcsolat a másik emberrel, de ez nem zárja ki a kapcsolatot a szöveggel: az ihletet, az olvasatokat, amelyeket le tudunk szűrni olyan emberek munkáiból, akik másképpen gondolkodtak egy másik korban.

– B. B.: Minden szöveg, ez az asztal is szöveg. Emellett az asztal mellett sok év alatt sok ember ült, ez az asztal a történeteikhez vezet, amelyek szerelemről vagy művészetről szólnak. Egy pad a parkban szöveg: lehet, hogy megöltek rajta valakit, lehet, hogy leszarták a madarak, lehet, hogy valaki belevésett egy politikai üzenetet – utálom a románokat, vagy utálom a magyarokat. A narráció nem lineáris, ahogy Godard mondta: minden történetnek van eleje, közepe és vége, de lehet, hogy nem ebben a sorrendben.

– K. P.: Ez az asztal jó példája annak, ahogy a hipertext kulcsszóként beleépül a munkánkba. Megpróbálhatjuk kiolvasni az asztal történetét, anyagtalan emlékezetét, dokumentumokat gyűjthetünk róla vagy kitalálhatjuk, miféle emberek gyűltek össze körülötte. Megpróbáljuk kiolvasni az egyes emberek személyes archeológiáját, egy tér vagy egy város archeológiáját. Ezen az úton indultunk el a Shadow Casters első projektjével.

– Sokan feltették a kérdést: színház-e az, amit csináltok? Ti hogyan határozzátok meg a trilógia első két részének műfaját?

– K. P.: Mondhatod, hogy az interaktív színház új dolog, azonban a valóságban nagyon régi. Amit mi színházként ismerünk: a színpad, a nézőtér által meghatározott színház nagyon fiatal, alig néhány évszázados. Elfelejtettük, hogy a színház egészen más dolgot jelentett, bárhol elő lehetett adni, az utcán vagy a templomban is.

És nagyon interaktív volt, ma Shakespeare nevéről rögtön egy konzervatív színházfelfogás jut eszünkbe. Azonban Shakespeare műveinek előadásai a maguk idejében egészen másképp zajlottak: a közönség evett, hangosan beszélgetett, a színészeknek meg kellett küzdenie a nézők figyelméért, Shakespeare a színpad alól figyelte, mi történik...

Az egyik színésznő Szűz Mária történetét mesélte el

– B. B.: ...talán megváltoztatta a szöveget...

– K. P.: ...improvizálniuk kellett, mert a közönség közbeszólt, ha nem értett egyet azzal, ami a színpadon történik. Ha a mai színházat képzeled el ilyennek, valami túlságosan is modern jut eszedbe. Számunkra ez a színház – nem a szónak az az értelme, amikor a színész kap egy írott szöveget szerepként. Hiszen nálunk minden, ami elhangzik, egy folyamat eredménye, állandóan változik.

A Vacation from History például inkább zenemű, mint színházi előadás. Minden előadásra új szöveget írok, a színészek csupán a produkció vázát ismerik, és kezdés előtt egy órával kapják meg a szöveget. Az egyetlen állandó rész a fülhallgatókban elhangzó, rögzített monológok, szám szerint négy. Persze rendelkezésükre áll egy óriási anyag, ami abban a hat hónapban jött létre, amikor az előadáson dolgoztunk. Számos eszközt dolgoztunk ki a színészeknek, amelyekkel az adott helyzetekben boldogulhatnak.

– B. B.: A színház tulajdonképpen esemény, ami itt és most történik, nem történhet meg kétszer ugyanúgy, ugyanazon a helyen, vagy egyszerre két helyen. Előreláthatatlannak kellene lennie. Azt próbáljuk elérni, hogy az emberek ne rajtuk kívülálló dologként fogják fel az előadásainkat, hanem az életük részeként. Azt meséljék el, hogy mi történt velük a Shadow Casters előadása alatt. Nagyon fontosnak tartjuk a katarzist is a mai színházban, azt, hogy a közönségnek valamilyen élményben legyen része. Hogy megváltozzon az elképzelésük arról, kicsodák lehetnek a világgal való kapcsolatukban.

– Hogyan készítitek fel erre az élményre azt a nézőt, aki semmit nem tud a Shadow Casters-ről vagy az előadásról?

– K. P.: Öt éve játsszuk az Ex-positiont, több száz ember vett részt benne. Sok-sok város, fesztivál során szűrtük le azt a tapasztalatot, hogy a legjobb közönség nem színházi emberekből, hanem mindennapi színházba járókból áll: nincs szükségük semmiféle felkészítésre.

– B. B.: Sokkal könnyebb velük, nincsenek előítéleteik.

A Process_in_Progress-t először játszották nagyszínpadi térben, de működött

(a fotón: Damir Klemenic, Nina Violic és Boris Bakal)

– K. P.: Tudnak játszani, örvendenek, hogy nem kell a színházban ülniük – általában a színházi emberek adják fel nehezebben a székben üldögélés kényelmét. A mindennapi néző jobban átérzi a játék örömét, azt, hogy az előadás nem egy feladat, nem olyasmi, amiben kötelező részt venned. A nézőink között voltak már pincérek a vendéglőből, ahol ebédeltünk, közgazdászok vagy munkások: mindenféle ember.

Ők voltak a legnyitottabbak arra, hogy az előadás után megfogalmazzák az élményüket. El sem hinnéd, miket meséltek, nekik nem kell ismerniük a szinkronicitás fogalmát (angolul synchronicity, Jung által megalkotott fogalom olyan egybeesések leírására, amelyek egy adott ember életében sorsfordulót jelenthetnek, szerk. megj.) ahhoz, hogy megértsék az előadást.

– B. B.: A Vacation from History és az Ex-position kapcsán egyaránt azt tapasztaltuk, hogy a klasszikus és avantgárd ízlésű színházba járók, de azok is, akik semmit nem tudnak a színházról, egyaránt imádták az előadásokat. Bebizonyosodott, hogy lehetséges olyan nyelvet megalkotni, ami nagyon közel áll ahhoz, amit az emberek megélnek, amivel azonosulni tudnak.

– K. P.: A horvát fiatalok általában nem szeretik a színházat, unalmasnak, elavultnak tartják. Amikor viszont megnézték a Process_in_Progress-t, azt mondták: végre értem, miről szól ez a könyv! A per ott van a kötelező házi olvasmányaik között az iskolában, nem szeretik, nem akarják elolvasni. De az előadásban gyorsan, egy óra alatt megértik a történetet.

– B. B.: Egy óra tíz percben minden tudnivalót megkapsz a szereplőkről, a kapcsolatok dinamikájáról, a regény alapgondolatairól.

Boris Bakal és Katarina Pejovic a szakmai beszélgetésen

Epilógus

A trilógiáról szóló szakmai beszélgetésen újabb érdekes részletek derültek ki. Például az, hogy a számomra otthonos, kellemes élményt jelentő Vacation from History Visky András számára a kilenc hónap katonaság összes kínját juttatta eszébe. Vagy pedig az, hogy Katarina és Boris a diszkontinuitás történelmeként fogalmazzák meg azt, ami szerintük Erdélyben és Horvátországban közös. És két helyszín, két beszélgetés között félúton megtudtuk azt is: már készülőben van a következő Shadow Casters-trilógia.

kapcsolódó írások

INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010

» Korábbi cikkek