HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

REFLEXIÓK 8.

Abszurd, komolyan és komolytalanul: Ionesco-adaptáció az Odeontól

[2009. Mar. 26.]

REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé

A felháborodással vagy éppen undorral vegyes érdeklődés, amit a jelenetek kiváltottak bennem, nem apadt el. Ha ez volt a cél, ám legyen. [fesztiválnapló]

Remek csapat, laza, szimpatikus emberek – így tudom jellemezni a bukaresti Odeon színház társulatát, akik öt Ionesco-jelenettel léptek fel tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé keretében. Ionescot hangsúlyos ó-val a végén ejtik, mindenki más Ionescuzik. A magyar színikritikus a koncepciót, a jelenetek sorrendjének logikáját, kiválasztásuk szempontjait firtatja, a színészek rázzák a fejüket – nem tudjuk, kérdezzék a rendezőt. Ám Alexandru Dabija nincs jelen. A színészek válasza pedig maga az előadás.

Az Ismeri őket? jelenetben egy férfi az utcasarkról figyel egy nőt, aki éppen kilép az ajtón. Egy szerelmi kapcsolat hihetetlen gyorsaságú kibontakozása következik, de a férfi és a nő nem érti meg egymást – előbbi csak azt hajtogatja, Ismeri őt? És őt? Ismeri őket? – de nem mondja meg, kikre gondol, a nő próbálja ebből az obszesszióból kizökkenteni, valódi kapcsolatot teremteni, sikertelenül. Teljes episztemológiai kudarc: senki semmit nem ismer, nincs ésszerű válasz. Az őrület komolysága helyett azonban

hisztérikus végszavakat kapunk.

Az Autószalonban három, sőt végül négy színész alakítja az autókat; a vevő társadalmi presztízst akar vásárolni, és végül a szalon női alkalmazottjával az oldalán távozik. Szerephez jut még egy műorr, amit a szereplők a legnagyobb természetességgel csereberélnek. A “kolompolós” autós esküvői menetek mintájára a pár négykézláb vonul ki.

© Henning János

A nátha szintén erotikus viszonyok szövődését és halálát, vonzalmak kialakulását és degenerálódását mutatja be – a gyógyszerészkisasszony és az eldugult orrú idősebb úr már-már perverzitásig elmenő játékát. A harmadik szereplő a Doktor vezetéknevű “doktor”, akit bevonnak ebbe a játékba. A jelenet végén mindhárman kórusban nyávognak. Mintha a csatornák, háztetők és kerítések szerelmi csatái után sóvárognának.

A hézag szereplői az akadémikus, a felesége és a házibarát – előbbi, hogy a sajtóközlemények bevett fordulatával éljünk, felháborodással veszi tudomásul, hogy miközben a legmagasabb tudományos fokozatok birtokosa, nem ment át az érettségin. A végén megpróbál öngyilkos lenni, groteszk és természetellenes testhelyzetekben vonaglik,

majd mindenki megmerevedik.

Az előadásmozaik legremekebb darabja az Eladó leány – szupermarketes bevásárlókosarat tolva egy idősebb férfi és nő beszélget. “Bezzegamaifiatalok” és az erkölcsök romlása a téma, közhelyet közhelyre halmoznak. Ez talán a verbalitás szintjén is leginkább működő jelenet. Mintha valóban egy bevásárlóközpont átlagos romániai vevőit, a kisembert kukkolnánk, amint fontoskodva beszél a világ dolgairól.

© Henning János Patetikus színészi jelenlét egy jellegzetesen román színházi produkcióban – hangzik el az előadást követő beszélgetés legelején. Karsai György magyarországi színikritikus méltatja a magával ragadó színészi játékot. Kiderül, nemcsak a román nézők, hanem a franciák is imádták az előadást – a rangos párizsi La Huchette-ben is nagy sikere volt a bemutatónak. Karsai szerint – bár mindig is vita volt arról, hogyan kell Ionescót játszani

– az abszurdot komolyan kell előadni,

és ez az öt jelenetből négyben sikerült is; a negyedik jelenet lógott ki kissé a sorból, mintha bohózat lett volna. Ez talán annak is köszönhető, hogy a többi szkeccsel – “tragikus tréfával” – ellentétben ez drámai struktúrával rendelkezik, és csak mintegy mellékes módon abszurd.

Karsay arra is kíváncsi, volt-e szó a próbán arról, hogy egységes stílusban kell előadni a jeleneteket. Az odeonosok nevetgélnek, továbbra is rázzák a fejüket, nem tudják, de persze, a komolyság az követelmény volt. Miért pont ezek a jelenetek? Talán mert a rendező szerette ezeket a szövegeket – szólt a replika.

A színészek – bár szemmel láthatóan úgy érzik, a stílust és koncepciót firtató kérdésekhez sok közük nincs – elemükben érzik magukat, elvégre barátokként – Bocsárdi és a Tamási Áron színház barátjaiként tettek eleget a meghívásnak. Ha tudtuk volna, hogy itt most mi képviseljük a román színházat, nagyon idegesek lettünk volna előadás előtt – mondja az igazgatónő, Dorina Lazar, aki az előadás ötödik jelenetében szerepel.

© Henning János

A házigazda, Bocsárdi László világítja meg a helyzetet egy megjegyzésével: a román színészek mondhatni vakon rábízzák magukat a rendezőre, és ösztönösen játszanak, a magyaroknál pedig

mindig racionális érvekkel kell megmagyarázni,

mit miért csináljon, be kell mutatni a koncepciót. A színészek ezért érzik úgy, a rendezőt érintő kérdésekhez nem tudnak hozzászólni. “Nekünk Dabija annyit mondott: gyertek, játsszunk együtt” – teszik hozzá az odeonosok. Külön próbáltak minden egyes jelenetet, és szerintük – természetesen – a rendező kézjegye felismerhető mindegyiken, neki köszönhető, hogy az előadásmozaik egységes egészként működik. A rendező korábbi konfliktusai a díszlettervezővel oda vezettek, hogy ebben az előadásban a színészi játékot maximálisan kiemelő, egyszerű háttér és eszköz lett csupán a díszletből. Egy fehér fal, azaz paraván, ajtóval és csatornával, ami csak azért van ott, hogy bele lehessen botlani, egy gyógyszeres szekrényke, minimális mennyiségű bútor.

© Henning János

A színészek arra kérnek mindenkit, vegyék figyelembe: az ő válaszuk minden kérdésre maga az előadás. A legnagyobb tisztelettel mondják, nem az a fontos, mit gondolnak ők, hanem mit gondol a közönség. Az értelmezés ráadásul olyan dolgokat hozhat ki, amire

nemhogy a színész, de a rendező se gondol.

Ilyen kontextusban kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tetszett nekem az előadás. A szövegeket olvasva magánszínházamban fanyarul elmosolyodnék vagy épp felcsuklanék a kitörni készülő hisztérikus zokogás-nevetés keverékétől. Magányos, intim dolog ez, az olvasás.

© Henning János

Az abszurd élménye pedig valójában megoszthatatlan. Semmiképp sem merül ki a meghökkentésben. Ha reflex-szerűen kacagtat, mint ahogy a nézőtéren a többséget, valami talán nincs rendben. A színpad természetesen más, mint az olvasó magánszínháza, de az éles, magas hangok, széles, eltúlzott, hirtelen gesztusok a szó szoros értelmében viszolygást váltottak ki, fülsértő ripacskodásnak, komolytalanságnak hatott “az erőteljes színészi jelenlét”. Ugyanakkor meg kellett állapítanom, a felháborodással vagy éppen undorral vegyes érdeklődés, ami akaratlanul is elfogott, nem apadt el egészen az előadás végéig. Ha ez volt a cél, ám legyen.

kapcsolódó írások

REFLEXIÓK 1. REFLEXIÓK 2. REFLEXIÓK 3. REFLEXIÓK 4. REFLEXIÓK 5. REFLEXIÓK 6. REFLEXIÓK 7.

» Korábbi cikkek