HAMLET

Kérdezett: Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

Baczó Tünde: nem magamnak rendezek

[2010. Nov. 11.]

V. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) - Arad

Csapatban érdemes dolgozni, vallja a Csíki Játékszín Átváltozás című előadásának rendező-koreográfusa.

Baczó Tünde koreográfus nevéhez két előadás is fűződik az Aradon zajló Interetnikai Színházi Fesztiválon: két napja a Bukaresti Állami Zsidó Színház Teibele és démona, tegnap a Csíki Játékszín Átváltozás című produkcióját mutatták be, amelynek rendezője és koreográfusa is egyben. A pályakezdő koreográfus a Bukaresti Színművészeti Egyetemen végzett, idén pedig ugyanott fejezte be a mesteri képzést.

– Mikor és hogyan találkoztál a koreográfiával, a mozgásszínházzal?

– Baczó Tünde: Marosvásárhelyen láttam Juronics Tamás Carmina Burana című előadását, ami akkora hatással volt rám, hogy megfogadtam: koreográfus leszek, és felvételiztem Bukarestbe, koreográfia-szakra. Mindig szerettem a táncot, gyerekkoromban balettot, később kortárs táncot tanultam a magam boldogságára.

Baczó Tünde a De a zongoristával ki táncol? című előadásban

Fotó: www.felsziget.ro

Abban az időszakban viszont eléggé céltalan voltam, csak teltek a napjaim – de Juronics előadásán valahogy megvilágosodtam: már mióta akarom ezt csinálni, akkor miért nem ezzel foglalkozom? Elkezdtem újra élni. Amikor megtalálod a célod, és elkezdesz feléje haladni, az a legcsodálatosabb érzés, és soha nincs vége, folyamatosan fejlődünk. Szerintem nem jó beteljesedni.

– Az Átváltozás az első önálló rendező-koreográfusi munkád?

– A harmadik, a másik kettő Bukarestben készült: az első címe Szobák volt, a másodéves vizsgamunkámból sikeredett egy előadás, aminek nagyon örültem. Különböző kis, vicces helyzetekből, egy bentlakás szobáinak hangulatából indultam ki.

A következő címe Before and after: az a filmekről szólt, arról, hogy mennyire befolyásolja az embereket a manapság készülő sok buta produkció. Sok mai vígjátékon nem is tudsz nevetni, annyira tele van undorító helyzetekkel, és ott vannak az akciófilmek: a vérfolyó, a puskalövések, ha nem robban bomba, nem is volt jó film.

Ezzel párhuzamosan idéztem a Chaplin- meg a Stan és Pan-filmekből: próbáltam visszamenni az igazi, őszinte filmhez. Chaplinnek rengeteg mondanivalója volt számomra, és azt úgy tudta eladni, hogy a könnyem is kicsordult, de kacagni is tudtam. Őszinte és mély, nem tudod elfelejteni, amit láttál közülük. A Stan és Pan-filmekre viszont a könnyű humor jellemző, zseniálisan fel van építve az egész – az előadásban párhuzamosan jelentek meg a mai és az akkori filmek.

– Ezek mellett egy független produkciód is létezik...

– Az a címe, hogy De a zongoristával ki táncol?, én rendeztem, koreografáltam, a férjem, Cári Tibor írta a zenéjét, és játszott benne State Alin színész, aki Bukarestben évfolyamtársam volt, és akivel öt éve folyamatosan együtt dolgozom. Az az előadás teljesen más, mint az Átváltozás: kontakttánc, hárman táncolunk benne, saját költségre készült – ezzel turnézunk. Közben viszont próbálok Bukarestben olyan helyet találni, ahol rendszeresen játszhatnánk az előadást.

– Színészekkel dolgoztál az előadásokban?

– Az elsőben több táncos volt, a másodikban én szerepeltem másik két lánnyal, a többiek mind színészek. Bevallom, színészekkel jobban szeretek dolgozni.

– Ez lett volna a következő kérdés...

– Nagyon sokat dolgoztam táncosokkal, de sokszor úgy érzem, hogy csak az izom, az idegrendszer, a csontrendszer mozog – szépen, tökéletesen, de számomra ez nem annyira fontos. Az a lényegesebb, hogy ha nem is a legtökéletesebb a mozgás, de akkora gondolati töltete legyen, hogy robbanásszerűen eljusson a közönséghez.

A naivság volt az, amit az első jelenetekben kértemA színészek nem tesznek egy lépést sem anélkül, hogy meg ne kérdeznék: bocsánat, ezt én miért csinálom? Amikor pedig megindokolom, az a gondolat vezényeli a testüket – szerintem észre sem veszik, elcsodálkoznak azon, hogy mire képesek. Hagyni kell őket, hogy a saját testükből kezdjenek el építkezni. Az Átváltozás munkafolyamatának első fázisa egy hét improvizáció volt, hogy lássam, milyen a színészek fizikai felépítése, mozgásvilága.

Egy szituációba helyezem őket, és arra kezdek el építeni, ahogy ezt a saját mozgásvilágukkal megoldják. Mindenkinek más a testalkata, úgy érzem, hogy nem tudom az én mozgásvilágomat ráerőltetni senkire: mindenki élvezze azt, ami jól megy neki.

– A fesztiválon két előadásod szerepel: az Átváltozás mellett a Bukaresti Állami Zsidó Színház Teibele és démona című produkciójában is közreműködtél. Az utóbbi kapcsán a fesztiválblogban jelent meg veled egy beszélgetés, amelyikben felmerül a klasszikus jelző...

– A klasszikustól kellett elvonatkoztatni: azért kerültek bele a mozgásszínházi elemek az előadásba, amely amúgy már a hangulatában is eltér a klasszikus színháztól. Kiseperte a port a zsidó színházból, ahogy az el is hangzott a szakmai beszélgetésen. Szabó K. István rendező új ötletekkel jött: plasztikusságot akart adni az előadásnak, és ezt egy koreográfus segítségével látta megoldhatónak.

– A Teibele-ben a koreográfia a rendezői koncepciót szolgálja ki, az Átváltozásban viszont a koreográfiára épül rá minden – talán még a szöveg is: nagyon erős idézeteket használtál, a hátam mögött egy néni előre mondta a szöveget. Igényel egyfajta bátorságot, hogy egy hagyományosabb színház előadásában a szöveg legyen az, ami kiszolgálja a koreográfiát?

– Nagyon sokat gondolkodtam, hogy milyen jellegű előadást rendezzek a csíki közönségnek, ezért került bele a szöveg is. Már dolgoztam Csíkban, Victor Ioan Frunză A kék madár című előadásában, és elég sok előadásukat láttam: ismertem az igényeiket, tudtam, hogy nem sok mozgásszínházi előadást játszottak a Csíki Játékszínben. Eredetileg az előadás témája az életünket befolyásoló különböző tényezők lettek volna. De úgy gondoltam, hogy ezt a csíki közönség nem tudná befogadni, nem értené meg ebben a mozgásvilágban.

A versek szerepe, hogy segítsék az előadást. Lehet, hogy azok a nézők, akik a klasszikus színházhoz szoktak hozzá, nem tudják mozgásból, szituációkból, szimbólumokból levezetni a történetet, a verseket pedig úgy válogattam ki, hogy fázisonként elmondjanak mindent. A közönség mindig megkapja a versekből a kulcsot ahhoz, hogy most nagyjából hol tartunk. A nézőknek rendezem az előadásokat, nem magamnak: úgy gondoltam, hogy kompromisszumot kötök magammal. Azt szeretném, hogy jöjjenek az előadásaimra, és mondják el a barátaiknak is – szerencsére jönnek.

– Milyen címszavakat használtál, amikor elmagyaráztad a színészeknek: a szerelem melyik szakaszáról van szó a három részben?

– Nagyon sok címszó volt: főleg a legelső szakaszt volt nagyon nehéz behatárolni olyan szempontból, hogy melyik életkorban kezdődik, és meddig tart. Nagyon sokat beszélgettünk és nagyon őszintén, személyes élményeket meséltünk el, hogy ki mikor lett először szerelmes. Anyukám szerint én öt évesen lettem először szerelmes, de annyira, hogy sírtam, és kétségbe voltam esve, hogy anyukám, én meghalok. Én nem emlékszem erre.

A szexualitásra való vágy már ebben a korban elkezdődik: még nem lehet megfogalmazni, de már ott van egy gyerekben. Főként a naivság volt az, amit az első jelenetekben kértem – a színészek viszont azt kérték, hogy határoljam be pontosabban. De ez lehetetlen, mert a mai világban nem tudom, hogy mikor kezdődik el egy csók vagy az első szexuális kapcsolat. Azt mondtam, hogy addig tart, amíg az első szexuális élményre való rákészülés, amíg doktorosdit játszunk.

Személyes élményeket meséltünk el, hogy ki mikor lett először szerelmesA  második részben elég egyértelmű volt a szenvedély, a szeretlek-utállak kettőssége – ott nem is volt sok kérdés. A következő fázist viszont megint nem tudtuk behatárolni: hogy mikor felejtődik el, marad hátra a szerelem, üresedik ki a lélek, feketedik be a szív – van, akinél egy év alatt, van, akinél ötven év alatt, és van, akinél nem történik meg.

Például Kosztándi Zsolt, aki csodálatos házasságban él, mindjárt megszületik a harmadik gyereke, nem fogta fel, hogy miért végződik így az előadás: azt mondta, ilyen az életben nem történhet meg. Azt mondtam neki: te nagyon szerencsés eset vagy, és nekem pont az a mondanivalóm, hogy nagyon szép, ami a ti kapcsolatotokban történik – de az emberek figyeljenek oda egymásra, mert ha nem teszik, valahol megszűnik létezni egy ilyen a kapcsolat.

Erre épült az egész: ahogy indul egy kapcsolat, az odafigyelés, az ajándékozás, a naivság, amivel kezdődik, a szenvedély, amivel felépítjük, a csodálatos, őszinte szerelem – és ahogy ez elvesz amiatt, hogy az ember nem foglalkozik vele. Közbejönnek a mindennapok, a problémák – ez persze elkerülhetetlen, de emiatt megfeledkezünk a kis dolgokról, pedig csak egy érintés kellene.

Az emberek eltávolodnak egymástól, és nem veszik észre, hogy mikor történt, hogy úristen, nem feküdtünk le egymással öt éve. De nem tűnt fel, mert a pirítós odaégett, meg a vacsora nem lett kész időben. Nem az a lényeg, hogy mi történik ezután – csak feltettünk egy kérdést, amire mindenki magában keresheti a választ, vagy megpróbálhatja elkerülni ezt a helyzetet.

– A szakmai beszélgetésen Cári Tibor, aki az Átváltozás zeneszerzője is, annak örvendett, hogy nem kell megállítani az előadás zenéjét a próza miatt – viszont a zene többször is elhallgat, mintegy a csenddel felváltva használod.

– Az emberi fülnek nem jó, ha folyamatosan zenét hall: nem tud odafigyelni, megszokja, és egy idő után már csak háttérzajként működik. A szemnek sem jó, ha folyton mozgást lát, kell, hogy az ember felszusszanjon. A nézővel is ez van: egy kis szünetet kell tartani, ezért vannak olyan részek az előadásban, amikor kissé lecsillapodik az egész.

Arra törekszem a zene használatában és a koreográfiában is, hogy mikor dinamikus, mikor lassú legyen. Kimondottan zavar, ha egy előadásban beteszik a trackeket egymás után: lejár egy szám, jön be a másik. Kár a zenéért, mert lehetnek csodálatos dalok, de hiába, ha rosszul használják. Amúgy biztos, hogy én sem használom teljesen jól a zenét, még pályakezdő vagyok – Tibi viszont eléggé régen benne van a szakmában, nagyon sokat segít: együtt jól tudjuk kezelni ezeket a dolgokat.

– Kit tekintesz a példaképednek a nagy koreográfusok közül?

– Pina Bauschot mindenki megemlíti, ő volt az első emberek egyike, aki táncszínházat rendezett. Nem tudom a színházat elkerülni a mozgáselőadásaimban, mondhatom. Romániában körülbelül tíz-tizenkét évvel vagyunk lemaradva Európa-szinten a mozgásszínház terén. Eléggé nehéz felzárkózni, mert nem annyira nyitottak rá a színházak, a rendezők – szerintem a nézők nyitottabbak, mint az igazgatók, akik nem mernek bevállalni mozgáselőadásokat.

– Bukarestben létezik egy táncszínházi központ (Centrul Național al Dansului), aminek egy időben bizonytalan volt a sorsa...

– Egy ideig úgy volt, hogy terem nélkül – de most van négy terme is, és egy nagyon jó előadásterme, a Sala Rondă, a körterem.

– Kolozsváron az elmúlt évadban több mozgáselőadást is bemutattak amatőrök, félig amatőrök, színészek, akik kísérleteznek...

– Ott körülbelül tíz-tizenkét ember dolgozik egymás között, egymásnak. Aláhúzom, hogy a közönség is befelé forduló, kevés ember téved be az utcáról, véleményem szerint nagyon bezárkóztak. Annak a közönségnek az Átváltozás-jellegű jellegű előadásokat nem szívesen mutatom be. Ők különböző performanszokat, szólókat mutatnak be, amikor a táncos tudja, hogy mire gondol, de én nem biztos, hogy ki tudom következtetni abból, hogy áll, és nem csinál semmit.

– Vagyis elhatárolod magad attól, hogy olyan kódrendszert használj, amit csak a táncos és esetleg egy-két bennfentes ért?

Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş– Kifejezetten kerülöm, mert nem magamnak csinálom az előadásokat. Ha magamnak csinálnám, betenném a zenét otthon vagy a teremben, és reggeltől estig szólóznék, gondolkodnék, sírnék, élnék, filozofálnék. De örömet találok abban a munkafolyamatban, amit a közönség felé irányítok – számomra ez pont olyan öröm, mint az, hogy száz százalékban kielégítsem a vágyaimat olyan előadásokban, amiket én szeretek.

– A szakmai beszélgetésben többször elhangzott, hogy a Csíki Játékszín az út elején áll mozgáselőadások tekintetében – te is velük szeretnél elindulni, vagy inkább másokkal, más irányba?

– Nagyon szívesen dolgoznék újra velük, mert nagyon jó volt a munkafolyamat, nagyon szerettünk együtt dolgozni, mindenki megnyílt mindenki előtt – egy csapat keletkezett, ami nagyon szép. Szerintem csapatban érdemes dolgozni: ha egyetlen embernek nem tetszik, az meg tudja mérgezni az egész hangulatot, teljesen másképp állsz hozzá, próbálsz hazudni, próbálsz ráerőltetni dolgokat a színészekre. De amikor mindenki részéről őszinték a megnyilvánulások, teljesen másképp építkezik mindenki, maximálisan beleadja magát.

De nem csak velük szeretnék dolgozni: most például egy olyan előadásra készülünk Bukarestben, amivel ugyancsak visszatérek a filmhez. A némafilm hangulatát próbáljuk meg átvinni a színpadra, ám ez nem tánc-, hanem mozgáselőadás lesz. Azokat a mozgáselemeket fogjuk felhasználni, amiket a némafilmek, ugyanúgy kartonokra vetítünk szövegeket, teljesen átvesszük azt a hangulatot.

Megpróbáljuk belevinni a mai politikai helyzetet: a húszas években, amikor a némafilmek készültek, ugyancsak gazdasági válság volt. Erre próbálunk rávinni egy nagyon egyszerű, humoros történetet, de tulajdonképpen a politikai háttere a fontos. Egy új színházban, a Godot Színházban (Teatrul Godot) játsszuk majd, amelyiknek pénteken lesz a megnyitója – egyébként a Before and after-t is játsszuk majd ott.

Szépia-hatású, némafilm-hangulatú lesz, és csak színészekkel dolgozom. Jelenleg a forgatókönyvet várjuk, amit általában én írok meg, de ehhez most filmforgatókönyv kellett, amin Raluca Mănescu filmrendező dolgozik. Csapatban dolgozunk: egy filmrendező, egy zeneszerző, egy forgatókönyvíró, és vannak a színészek. Ha valamelyik előadásomban van vetítés, akkor Raluca segít, én az ő filmjeiben koreográfusként, Tibi zeneszerzőként működik közre – nagyon jó barátok vagyunk.

» Korábbi cikkek