HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Tóték és Tom Jones

[2005. Jun. 5.]

A beregszászi és a nagyváradi társulat is bemutatta előadását a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiváján...

Nagy Botond: A zseblámpa íze
[Örkény István: Tóték – Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Beregszász]

Nem tudni, gondolt-e arra Örkény István, amikor a Tótékat megírta, hogy évtizedek múltán is mekkora sikerrel játsszák majd darabját a magyarlakta területeken. Talán igen, hiszen a mondanivaló (sajnos) örök és egyetemes: a diktatúra, a kiszolgáltatottság és az emberi hülyeség sajátosan örkényi egyvelege ez, népszínmű-köntösbe bújtatva – és mint ilyen, mindig aktuális.

A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadására érkezők ismerősnek ható díszlettel szembesülnek: a föntebb említett népszínmű-paródia-groteszk fura keverékének képe fogadja a publikumot, buditetőn gólyafészekkel, villanyoszlopokkal és huzalokkal, valamint egy rezesbandával, amely ezerféleképp játszik, csak pontosan nem.

A Vidnyánszky Attila rendezte produkció indítása kettős: a cselekmény elején, majd az őrnagy érkezésében találhatunk azon pontokra, amelyek mentén kezdődik, illetve halad az előadás. Hiszen a tábori rádió hangja, a rezesbanda és a díszes falubeli társaság visszatérő motívum az előadás különböző pontjain, míg az őrnagy belépője a spontán felkacagások kezdetét jelzi. Hirtelen igazi, a legnemesebb hagyományok szerint játszódó komédia közepén találjuk magunkat, nagyokat nevetünk a kitűnő poénokon, ám a kérdés fokozatosan, de biztosan erősödik: komédiát látunk csupán, avagy (örkényi) tragikomédiát? Hiszen sok minden az előbbire utal: a komikus elemek végletekig történő kihasználása néhol szájbarágósnak tűnik, ugyanakkor igen egyszerű módját adja a kényes helyzetek megoldásának, csakúgy, mint a mesterséges káosz, avagy az oda nem illő elemek játékba iktatása (például az O Tannenbaum). A második rész tömören bombázza a nézőt a groteszknek szánt, ám a koncepcióban helyét nem találó és gyakran öncélú poénokkal: nem lelni értelmét az ezerszer látott Hitler-kifigurázásnak, a díszlet igen egyértelmű ,,szétdobozolásának”, a kakasszó előtti negatív előjelű, döbbent csenddel végződő extázis-káosznak, ahol minden a feje tetejére áll. A koncepció túlzsúfoltnak hat, odabiggyesztett apróságokkal teli, ezek pedig elterelik a néző figyelmét a lényegről – az érzésről, amely talán a tragikomédia lényege, amely sejteti: a nevetés mögött a borzalom húzódik, a kacagás pillanatnyi, a rémület tartós és bármikor szétszakíthatja a nevetés pillanatát.

Ám ami az előadás egészére nézve hátrányos, az a színészi játék szempontjából igen jól kiaknázható. Gondolok itt elsősorban a helyzet- és jellemkomikum kihasználására. Hiszen gyenge alakítást nem láthattunk, a szerepek pontosan behatárolhatók, a hősök jellemvonásai nem mosódnak egybe, nem játszanak egymásba, így a Latinovits-féle Őrnagyra emlékeztető játékbeli és rendezésbeli részletek sem bántóak. Trill Zsolt első látásra (is) zavart, ám ártalmatlan őrnagya szinte észrevétlenül vedli le ember voltát, Szűcs Nelli Tótnéja őszinte, becsületes és áldozatkész asszony, Rácz József postása pedig jellegzetesen komikus figura.

A dráma (hangulat)világára leginkább egy csekély, ám értékében jelentékeny és szépen kijátszott dolog emlékeztetett: a megalázottság, a tehetetlenség érzése, a Tót szájába kényszerített zseblámpa íze, végül az elégetett sorsoktól mozdonykéményként, hamvasztókemenceként füstölgő, elnémult tuba csöve.

Tom Jones (Nagyvárad)

Proics Lilla: 2D
[Rogers–Várady–Darvas: Tom Jones – Nagyváradi Állami Színház]

Az előadás elmeséli Tom Jones történetét egyfelől asszociatív módon, papírból készített lapos dolgokkal játszadozva, másfelől lapos figurákkal játszva. Pedig ennek a sztorinak létezik mélysége is, ami persze akkor mutatkozott volna meg, ha érzékelhető lenne a néhai társadalmi közeg – mondjuk következetesen puritán –, az elvárásaival súlyokat téve a szereplőkre és a cselekedetekre. (Na, annyira azért nem, mint Don Juan. Vagy? Vagy.) A jelennel és a magyarsággal való összekapcsolása azonban ezt a lehetőséget elvetette (mármint az eredeti kor képét) – ami önmagában nem baj, sőt kifejezetten izgalmassá tehette volna az előadást. Így voltak tökéletesen beazonosítható utalások, például a kettős állampolgárságról, a bir/tokainkról, illetve az Útonálló dalának egésze, de ezek (a politikai szimpátiát tekintve) mindenkinek igyekeztek megfelelni, így a „politikamentes előadást akartam összehozni” kijelentésre azt kell mondani: sikerült. Pedig akkor lett volna egy más dimenziója is az előadásnak (és teteje az aktualizálásnak), ha ez nem sikerül.

Az előadás bájos ötletekkel szórakoztatott, a távolban kicsi, közelebb nagy kocsival megkaptuk a perspektivikus ábrázolás leckéjét két dimenzióban, a piros szigszalaggal megjelölt vasalókkal történő újraélesztést; illetve a rímekkel való játszadozást: disznóság–szívjóság, alkalom–alkarom; és a „töri a magyart” tréfa sem zavarta a képet (nem volt képzavar). A jelenetek azonban mindig hamar, és a vége felé mind hamarabb elérték a kabaré jellegű nevettetni akarást: nemcsak a botokon, de a szavakon való kényszeres lovagolást is. Alighanem jól szórakozott a társulat a próbák során, és így véthették el a mértéket. Már nem lett volna szabad nevetni a fánál dolgát végző férfin, aki először levizeli a rátámadót, és miután elhangzik: fel a kezekkel, még a gatyája is leesik. Nem lett volna szabad, de a megmaradt közönség nevetett, sőt nagyon jól szórakozott. És mulattak a Shakespeare-bemondásokon (amiket azért forrásjelölt is a társulat), vagy a „megint jönnek, kopogtatnak”-on. És nagyszerű, hogy a közönség szórakoztatónak találta mindezt, kis szépséghibája a dolognak, hogy a világon semmi köze nem volt az előadáshoz (illetve annyiban lett, hogy elhangzott). Az már elkeserítőbb volt, hogy viccesnek találták az előadás túlnyomó részét alkotó vaskos és sablonosan szexuálisnak leírható tréfálkozást (hímtag metafora akadt legalább féltucatnyi – jó sokszor megismételve). A kocsmárosné dekoltázsába többször is belenéztek, amit szintén mindannyiszor mókásnak találtak a nézők. És az összes ilyen truvájt hangos tetszés követte. A jól szórakozóknak aligha hiányzott bármi is, mégis a zenés betéteknél volt érzékelhető a legtökéletesebb elégedettség, joggal: a színészek jó része tudott énekelni.

Nem kétséges, hogy az előadásban résztvevőket a mulattatás szándéka vezette, az sem, hogy a közönség, amely ezt a mulatságot kedveli, jól szórakozott; és aki ezt a két dolgot egymás mellé teszi (2D), az se essen kétségbe.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2

» Korábbi cikkek