HAMLET

Fülöp Noémi, Rácz Tímea

KINCSKERESÉS

Temps d’Images: az előadások lottója

[2010. Oct. 22.]

Nyert – nem nyert: a Temps d'Images színház-video-táncszínházi fesztivál bizonyos szempontból a kaparós sorsjegyre hasonlít.

Főként a külföldi fellépők neve ismeretlen a kolozsvári közönség számára, így a szerencsejátékos izgalmával ül be az ember egy-egy produkcióra – szerencsére a lottóval ellentétben itt azért túlsúlyban vannak a nyertes előadások. A tavalyi fesztiváltól eltérően, az október 11-20. között bemutatott előadások után beszélgetést is szerveznek az alkotókkal, és filmvetítések, kiállítás, koncertek kísérik a rendezvényt.

A fesztiválra idén is rengetegen kíváncsiak, a kevés férőhelyes stúdióelőadások előtt rendszeres a tolongás – ennek ellenére egyedül a Peer Gynt alkotói vállalják, hogy mindjárt kétszer is bemutatják az előadást. A termek ajtaja előtti tömegnyomort valószínűleg sokkal feszesebb szervezéssel lehetne elkerülni, a közönségnek pedig ahhoz kell hozzászoknia, hogy folyamatosan figyelje a rendezvény honlapját a programváltozások miatt.

Lecke túlélésből: a kincskeresők a rádiót figyelik újabb utasításokért

(fotó Sebők Botond)

A leginkább formabontó produkció Oana Cristea Grigorescu és Julien Trambouze Lecția de supraviețuire (Lecke túlélésből) című performansza, amely a közönség aktív részvételét is igényli. Egyfajta kincskereső játékot játszik a kis csapat vagy három órán keresztül, a központban elrejtett nyomravezető jeleket kell megtalálniuk – valódi fanatikusok, hiszen végig csorog az eső a nyakukba.

Közben a Kolozsvári Rádió különleges műsora kíséri őket: minden, a csapat által érintett helyszínről van valami mondanivalójuk, két helyszín között pedig zenét vagy mini-interjúkat sugároznak. Egyes helyszíneken (például az Arizona cukrászdában, amelyet mindenki ismer, csak épp senki nem tudja, hogy így hívják) külön kis műsor várja őket. Az útvonal a főtértől az Ecsetgyárig vezet, aki pedig végigjárja, valószínűleg egészen más szemmel nézi majd Kolozsvárt.

Seigradi (fotó: www.santasangre.net)

Santasangre: Seigradi

Vízcseppek hullanak alá egy világtól elzárt, tiszta vizű tóba. Odabent életre készülődik valami (valaki?), a születés kínjait éli át, miközben minden porcikája a létezés felé igyekszik. Egyszerre hasonlít emberre, állatra, rovarra, vagy éppen szárnycsökevényeket növeszt. A zene pattanásig feszíti a közte és a nézőtér között feszülő szálakat – átérezzük minden rezdülését.

Vele könnyebbülünk meg, amikor sikerül uralnia önnön formáját: a tenger csigáira, az ég madaraira, a föld gerinceseire, a menny angyalaira emlékeztet, tobzódik alakjának végtelen variációiban. De ahogy fogyni kezd a víz, amely élteti, eltűnnek az egymásba olvadó formák is, az égető hőségben lefoszlik róla hangyaszerű potroha, amelynek váza ott hever a kicserepesedett talajon, ahonnan végül utolsó nyoma is eltűnik.

Az első percétől az utolsóig lebilincselő történet főszereplői egyetlen táncosnő, illetve a láthatatlan technikusok csapata, akik három projektor, üveg, vásznak segítségével a harmadik dimenzió, a hologram illúzióját teremtik meg a színpadon – ezekkel mozog együtt tökéletes harmóniában az emberi szereplő. Ki gondolta volna, hogy így is lehet beszélni a környezetvédelemről?

Ann Van den Broek (az I Solo Ment koreográfusa) és Miki Braniște fesztiváligazgató

(fotó: Sebők Botond)

WardwaRD Company: I Solo Ment

Fekete alapon fehér rácsban mozog a nő és a férfi: egymásról tudomást véve, de mégsem együtt. A nőt az érzelmek, a férfit a gondolatok vezérlik, a nő a férfi nyomában halad, anélkül, hogy utol bírná érni az összeomlás felé vezető úton. Csak pillanatokra képesek összhangba kerülni egymással, az idő nagy részében idegenekként osztják meg ugyanazt a teret, miközben a nő jelzésére felvillanó vakuk darabokra szabdalják az előadás idejét.

Ann Van den Broek koreográfus az előadás utáni beszélgetésben fogalmazza meg: minden narratíva ugyanolyan értékes számára – számos jelenetet úgy alkotott meg, hogy abba minden néző a saját érzéseit képzelhesse bele. A saját története pedig testvéréről, a fényképész Tom van den Broekről szól, aki rákban hunyt el, egyre áthatolhatatlanabb falat építve maga és a külvilág közé.

Táncosai: Cecilia Moisio és Dario Tortorelli nem először dolgoznak együtt sem egymással, sem a koreográfussal. Ann Van den Broek elmagyarázza, az előadásai születése több lépésű folyamat: először egyedül találja ki a fő momentumokat, majd bevonja a táncosokat is az alkotófolyamatba, és miután megértették, milyen stílust vár el tőlük, improvizációikon keresztül nyeri el végleges formáját a produkció. Az I Solo Ment után úgy tűnik, tökéletes összhangban dolgoznak.

PostSync

(fotó: groundfloor.ro/ Biró István)

Groundfloor Group: Post.Sync

Rémálmában a szónok ott áll az emelvényen, kezében gondosan előre megírt beszéde – ám ahogy szóra nyitná a száját, nem jön ki hang a torkán. Mit tehet mást ilyen helyzetben egy szónok, mint hogy megszabadul amúgy is fülsértően recsegő öltönyétől, és egy szál ágyékkötőben elrejtőzik egy óriási fénykígyó mélyére, hogy onnan hangszerelje végig a képernyőn pörgő film- és rajzfilmjeleneteket?

A Post.Syncről persze minden Félszigetet járt halandónak DubFX jut eszébe, talán nem is akaratlanul. Első hallásra nehezen hihető, hogy az összes hangot Balla Szabolcs produkálja ott helyben – pedig nem csalás, a posztszinkron élőben megy. Az előadás rengeteg humorral tálalt popkultúra-referenciáit 15 és 45 év között bárki megértheti, mégis a beavatottak összekacsintásával hahotázik a nézőtér.

Elidegenedett, technika által uralt világban élünk – de akár azt is megtehetjük, hogy jól érezzük magunkat benne. Székely Ágota először vidáman ugrókötelezik a Star Warsból idézett párbeszédre, de egy idő után a hangok ellene fordulnak. Bolházik a képernyő.

Peer Gynt (fotó: Sebők Botond)

Albu István, Bársony Júlia: Chantier Teatru “Peer Gynt”

A munkafázisban levő előadás valószínűleg látványos, élvezhető és az ibseni darabnak új értelmeket adó művé fogja majd kinőni magát. A 3D-technikát is hasznosító performansz az eredeti Peer Gynt ismeretében képes a legtöbbet mondani; bár élvezhető előzetes tudás nélkül is, a motívumok felismerése, azok újraértelmezése sokat számít.

Az alkotók megtartották a dráma számos markáns elemét, viszont megtörték az eredeti linearitást. Az indító jelenetben Peer fejjel lefelé, fóliába csomagolva lóg a plafonról – egyből a jól ismert hagymamotívumot jeleníti meg, csak ezúttal a rétegekre az áruházi csomagolás is rákerült. Megmaradt a négy utazó férfi is a hajóról; de akik a drámában erkölcsről, hatalomról beszélgettek, itt csajozós sztorikat mesélnek. Vannak troll-leányok is, és a 3D ebben a jelenetben érvényesült leginkább; a háromfejű hidrává összeállt lányok úgy tűnnek el és jelennek meg újra, más helyen, hogy a valóságban egy lépést sem mozdulnak.

Az Ecsetgyár-beli előadás alkalmat ad elidőzésre is, sok a statikus, vagy nagyon lassú mozgással kitöltött jelenet – közben Grieg operájának egyes dallamait halljuk. Összességben a szövegnek sok szerep nem jutott, a látványon és nem a költői-filozofikus monológokon fekszik a hangsúly. Ez a látvány viszont megtervezettségről és a dráma átérzésről egyaránt árulkodik. Ha öt nap alatt sikerült ennyire kidolgozni, az előadás egésze még jobbnak, egységesnek és átgondoltnak ígérkezik.

Endurance

(fotó: Sebők Botond)

A.lter S.essio: Endurance

Amint az előadás címe is mutatja, a szereplők szenvedését, a szenvedés elviselését láthatjuk a színpadon, ami még rendben is volna. Viszont a nézőnek is részt kell vennie ebben a szenvedésben, hiszen folyamatosan dübörgő, fülsiketítő zaj feszíti a dobhártyát, a hirtelen hangeffektusokra összeszorul a szív és vibráló stroboszkóp teszi próbára a retinát.

A színen egy lány és egy fiú kínlódásai mutatkoznak meg vonaglásszerű mozgásban, akasztás-jelenetben, arckifejezésekben. Ez utóbbi csak a lányra érvényes, mivel a fiú fekete maszkot visel, amit csak közvetlenül színről való távozása előtt vesz le, majd belegyömöszöli a földön fekvő lány szájába.

A performansz elején a szereplők egy-egy fényszpotban állnak/fekszenek, a lány szaggatott vonalú körben, kötéllel a nyakában, a fiú egy kereszt alakúban, a földhöz láncolva. A háttérben a nő hatféle próbababa-állapotát – hat különböző stílusú, például sportos vagy elegáns öltözékben – láthatjuk kivetítve; ezek az alakok vagy a semmibe néznek, vagy ujjal mutatnak valamire-valakire. Máskor szaggatott gondolatritmusra utaló szavak, mondatfoszlányok futnak a háttérben.

A két szereplő eközben tornamutatványokkal, vonaglással, kínzóan lassú mozdulatokkal foglalja el a színpadot. Egy idő után helyet cserélnek a fényszpotokban, a két teret egy vékony fénycsík köti össze, amelyen a fiú sikertelenül próbál keresztülmenni. Miután távozik a színpadról, a lány egy darabig összekuporodva fekszik még, miközben a háttérben egy, a sivatagban távolodó emberalakot láthatunk, és egy hang arról beszél, hogy az élet játék, vagy harc, vagy mindkettő. Míg a szereplők végigjátszották és -harcolták az előadás idejét, a nézőnek leginkább a megértéssel és a bántó effektusokkal való harc maradt.

kapcsolódó írások

TEMPS D'IMAGES TEMPS D'IMAGES TEMPS D'IMAGES TEMPS D'IMAGES

» Korábbi cikkek