szerkeszti: 
Koren Zsolt
Lenne mit tanulni Kisvárdán
Népszava Online, 2004-04-24
A múlt hét csütörtöke óta zajlik Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválja. A hagyományos seregszemlén Románia, Szlovákia, Szerbia-Montenegró és Ukrajna magyar nyelvű társulatai közül tizenhat vesz részt. A legtöbb együttes idén is Erdélyből érkezett.
Szombat este díjkiosztóval zárul a Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválja Kisvárdán, ám addig még hat előadással és számos egyéb programmal várják az érdeklődőket a szabolcsi kisvárosban. Ez az a hely, ahol a hagyomány és a múlt éppúgy dicső, mint a jelen. Kisvárdán erőteljes, intenzív színházi élet van ilyenkor, vibráló tehetségű, nagy művészek klubja a fesztivál. Az esemény napilapjának egyik cikke ezt úgy fogalmazta meg: a tizenhatodik nyári évadát kezdte meg a kisvárdai társulat, amely bár igen népes, mégis kizárólag vendégművészek alkotják. Ez egy lényeges, érvényes, fontos és főképp, igaz mondat. Kisvárda ugyanis bár eltörli a határokat Románia, Szlovákia, Szerbia-Montenegró és Ukrajna magyar művészei között, valami miatt mégsem játszik hídszerepet: a Magyarországon dolgozó művészeket jóformán senki nem képviselte a fesztiválon. Az ott töltött öt napom alatt (ez a fesztivál teljes idejének a fele) nem láttam olyan színészt vagy rendezőt Kisvárdán, aki puszta érdeklődésből utazott volna oda. Az a néhány szakember, aki megnézte a külföldi magyar társulatok előadásait, valamilyen módon kötődött a programhoz, többnyire meghívott vendégrendezőként állított színre egy-egy darabot, amit aztán beválogattak a fesztivál műsorába. Miközben már régen elmúlt az az időszak, amikor a határon túliak puszta küldetéstudatból csináltak színházat: létezésük nem misszió, diplomácia, kisebbségpolitika, működésük nem pusztán nyelvőrzés, hagyományápolás vagy a közösségi élet rítusa, hanem a tehetség kiteljesedése, a nívó igénye és a művészi gondolatok diadala. Állandósulva, sorozatban. Találkozásuknak pedig méltó közege Kisvárda, ahol tizenhat társulat vált eggyé idén is.Beregszász, Csíkszereda, Dunaszerdahely, Gyergyószentmiklós, Kassa, Kolozsvár, Marosváráshely, Nagyvárad, Révkomárom, Sepsiszentgyörgy, Szabadka, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár, Újvidék művészei léptek fel ebben az évben is - ez a kör alig változott az utóbbi időben. A fesztivál rendkívül gazdag programját Szűcs Katalin Ágnes kritikus és Darvay Nagy Adrienne színháztörténész állította össze. A gazdagság pedig nem pusztán a műfaji választékra értendő. A színészek felkészültsége, tehetsége, eszköztára, a rendezők fantáziája, a társulatok összetartása révén az összkép is jóval meghaladja a hazai színvonalat. Jogos lenne, ha a hazai alkotók és előadók távolmaradásának valamifajta lappangó irigység, és jól leplezett, vagy be nem vallott szégyenérzet lenne az oka. Nem kevés kiváló produkció rendezője magyarországi vendég volt, jóllehet, a hazai társulatok más minőséget hoztak volna létre ugyanarra az elképzelésre. És bár nagyon tanulságos egyhuzamban a "kisvárdai társulat" előadásait nézni, ezt csak az tudhatja, aki kipróbálta, és nem szégyell egy kicsit szégyenkezni. Mindezek ellenére a kisvárdai versenyprogramról hazai zsűri ítélkezik: Bán János és Csomós Mari színművészek, Dobák Lívia dramaturg, Molnár György rendező és Stuber Andrea kritikus. Ez például azért sem aggályos, mert így legalább öten szembesülnek azzal, amivel százaknak kellene. Igazi kiegyenlítettséget talán az jelenthetne, ha a hazai művészek jelentős megmérettetésein határon túli magyar színészek, rendezők, dramaturgok és kritikusok mondanák meg a "tutit".
