szerkeszti: 
Tompa Andrea
Én belül vagyok, és nem akarok kimenni
Beszélgetés Hatházi Andrással
Színház, 2008-09-00
Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja
– Brassóban születtél, laktál, aztán Sepsiszentgyörgyre költözött a családod. A vásárhelyi színművészetin tanultál, végül 1992-ben Kolozsvárra szerződtél, azóta is itt élsz. Mi az, amit otthonról kaptál? Milyen családban nevelkedtél?
– Azt hiszem, abszolút normális családban nevelkedtem. Anyám angol szakos tanárnő volt, apám mezőgazdasági gépészmérnök, mindketten nagyon elfoglalt emberek, úgyhogy neveltetésem nagyrészt anyai nagyanyámnak köszönhető. Tőle kaptam a rendsze¬res¬séget, a pontosságot, a németes katonai fegyelmet, a becsületességet, az önmagammal szembeni szigort, igényességet. Valószínűleg a frusztrációimat is, az örömmel vállalt magányomat. Azt hiszem, pedagógiai elveit nagymértékben meghatározták a katolikus zárdában töltött gyermekkori évei. A kommunikáció a csa¬ládunkban meglehetősen furcsán alakult. Mivel mindenki rohant, nagyrészt leveleztünk. Ez nálam odáig fajult, hogy ha valami bajom volt tizenévesként, akkor – a személyes beszélgetés helyett – levelet írtam a szüleimnek. Apám ezeket az írásokat sokáig őrizte.
A műveltség nagyon fontos szerepet játszott nálunk. Nagyanyám is falta a könyveket, hangversenyekre, színházba járt, így hát természetes volt számomra ez az életforma. Azt hiszem, egy kicsit sport is volt nálunk a felsőbb osztályhoz tartozni. Vagy legalábbis azt hinni, hogy valójában oda rendelt a sors. Pedig a „káderlapunk" mintaadóan tiszta volt, a munkás-paraszti sorból anyai nagyanyám lógott ki a könyvelői beosztásával, aztán később a szüleim, akik már egyetemet végeztek.
– Előbb matematika szakra jelentkeztél. Milyen hiány¬érzet, kíváncsiság vezetett később a színművészeti fő¬iskolá¬ra?
– Egy évig voltam a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudo¬mányegyetem Matematika Karának hallgatója. Mindig is jó voltam matekból, úgyhogy a bölcsészkari és a színi opció lezárása után szinte természetes volt, hogy ide felvételizem. Az első félévben még jelesre vizsgáztam, aztán a másodikban egyszerűen kiálltam. Mert ismét színész akartam lenni. Az ember azt érzi, hogy ezt kell tennie. Mert nem tud mást. Rengeteget köszönhetek a matematikának. Nemcsak azt, hogy a lányommal, Re¬bi¬vel egyelőre még könnyedén oldjuk meg a házi feladatokat, hanem – és azt hiszem, ez a legfontosabb – egész gondolatrendszeremet, életmódomat. A matematikának és a sportnak.
– A színi hogyan s miként merült fel?
– A színi mindvégig csak kósza ötlet volt nálam. Sokkal jobban szerettem volna bölcsészkarra felvételizni, de a szüleim nem engedték. Abban az időben a beiskolázási szám nagyon alacsony volt, a fiatal bölcsészdiplomásokat kötelező módon a Kárpátokon túlra helyezték, román vidékre, lehetőleg minél messzebb szülővárosuktól. A színire akkoriban három hallgatót vettek fel az első évre. Egy lányt, valamint egy sorköteles és egy katonaviselt fiút. Ezért is tartottak hülyének, amikor otthagytam a biztos helyet a matekon.
– Amikor színire jelentkeztél, milyen színházat ismertél? Mi volt hatással rád, mi vonzott?
– 1988-ban jelentkeztem a színire, fel is vettek. Ha jól emlékszem, harmincnégy közül. Szinte semmit sem tudtam a színházról. A kolozsvári színházban látott Tangóra és a Hamletre emlékszem csak. (Mind¬kettő Tompa Gábor rendezése volt.) Otthoni színházi élményeim az utolsó sorokban való csókolózásokból, a titkos kézfogásokból, a bérlet megváltásáért járó magyar jeles osztályzatokból álltak. Sőt, egy időben – mivel nem felvételizhettem sem a bölcsészkarra, sem a színire – dacból nem is jártam színházba, pedig megvolt a kötelező bérletem.
– A kolozsvári színházhoz szerződtél. Talán több jelentős román, mint magyar rendezővel dolgoztál: Mihai Măniuţiuval, Vlad Mugurral, legutóbb Andrei Şerbannal. Ki (volt) a legfontosabb rendező számodra, és ő hogyan dolgozott?
– Több román rendezővel dolgoztam, egyszerűen azért, mert több jelentős román rendező van, mint magyar. Legalábbis idehaza. Akiket említettél: három különböző ember. Összemérhetetlenek. Egyen¬ran¬gú¬ak.
Legelőször Vlad Mugurral volt alkalmam dolgozni. Tőle a szabadságot tanultam meg. Azt mondogatta, hogy a színházról nem beszélni kell, a színházat csinálni kell. Meg hogy vágjunk bele a legeszementebb ötletbe is, aztán csak lesz belőle valami. Ez persze nem egészen így volt, mert ő igenis pontosan tudta, hogy mit akar.
Utána Măniuţiuval dolgozhattam. Tőle a matematikai pontosságot, a szerkezet fontosságát tanulhattam meg, és azt, hogy az előbb említett eszement helyzetekbe a legnagyobb energiával kell fejest ugrani. És hogy a színház energia és ritmus.
Legutóbb Andrei Şerbannal dolgoztam. Tőle a hitelességet, a színpadi valóságot kaptam. Azt a realitást, amiben a színész mindig létezik, a legképtelenebb helyzet, a legmeghökkentőbb forma dacára is. Şerbannal állandóan kísérleteztünk, minden alkalommal másként játszottuk a jeleneteket, és olyankor is érvényes színházi pillanatok születtek. Hogy rengeteg időt töltöttünk a szöveg elemzésével, és hogy azóta – én, aki rühelltem az asztali próbákat – minden kicsi szó fölött elmélázok. Vajon mit akar? Mi okból? Mi célból? És így tovább...
És őszintén sajnálom, de úgy alakult a sorsom, hogy mind a két alkalommal vissza kellett mondanom a Silviu Purca˘˘retéval való együttműködésemet. Mert nagyon szeretem a színpadi rögtönzéseket. És nagyon izgat az olyan forma, amely ezekből az improvizációs játékokból alakul ki.
Az említett rendezők mindig szabadon hagytak dolgozni. Soha nem éreztem, hogy meg lenne kötve a kezem. Sőt, néha azt éreztem, túlságosan is szabad vagyok. Lehet, hogy ezért is ripacskodom. Hogy vegyenek észre. Aztán ha szólnak, megsértődöm. Esetleg persze azért, mert kényelmes, gyors sikerrel jár, és sok hiányosságot el lehet leplezni vele. De ez nem ehhez a témához tartozik.
– Mi a véleményed a régi közhelyről a román és a magyar színház közötti különbséget illetően?
– Itt két teljesen más kultúráról van szó. És azt hiszem, hogy a kolozsvári társulat azért tud ilyen „érdekes" lenni mindkét színházi közeg számára, mert egyrészt nem kötik merev, poros „színházcsinálási" koncepciók, másrészt kellően fegyelmezett, hogy ez a szerves szabadság ne váljon szertelenséggé. Habár ez utóbbi fegyelem sajnos már nem sokáig tart...
– Ezt fejtsd ki, kérlek. Látod a bomlás jeleit? Baj van?
– Nézd, ez az én személyes benyomásom. Mint említettem, minden bizonnyal túlságosan szigorú vagyok, igényes, és ez a magam felé megfogalmazott követelményrendszer óhatatlanul is elvárásként jelenik meg a többiekkel szemben. Én csak azt tudom, hogy ismét nem érzem magam otthon a színházban, éppen úgy, mint nem is tudom, hány évvel ezelőtt, amikor Spolarics Andrea, Szikszai Rémusz és Bíró József elszerződtek a színháztól. Persze utána ismét talpra állt, és nem is akárhogyan, a társulat, de most megint... Igaz, hogy másként, kevésbé mérgesen jelentkezik a baj. Most pontatlanság van, igénytelenség, rossz értelemben vett lazaság. De ez biztosan csak az én érzésem, amelyet minden bizonnyal megsokszoroz a mizantrópiám is.
– Azt mondtad, hogy két teljesen különböző kultúráról van szó – próbáld megfogalmazni ezt a különbséget.
– Nézd, nekem megadatott, hogy játsszam a román színházban is. Sarah Kane Megtisztulás című darabjában, Andrei Şerban rendezésében a kolozsvári Nem¬zetiben. Sokkal szabadabb, látszólag felületesebb hozzáállást tapasztaltam meg. Ha azt mondták valakinek, hogy hülye, akkor nevettünk, és nem volt ebből tényleg semmiféle harag. Ott a tisztelet nem egy távolságtartó valami, hiszen ugyanúgy magába foglalja a bratyizást is. A munkafolyamat során is sokkal könnyedébben vettek mindent, nem okozott nagy problémát, ha például vetkőzni kellett, vagy ha bármit is kértek tőlük. Persze utána az előadások sorra lazultak fel. De az is igaz, hogy elég volt egyszer szóvá tenni ezt, és a semmiből hozták vissza a feszes ritmust, a pontosságot, az energiát...
Egy másik élményem ugyancsak a román színházból: az egyik előadás után közönségtalálkozó volt a színpadon. Még javában tartott a tapsrend, de már hordták be a székeket a színpadra. Én zavarban voltam, égtem a szégyentől és a dühtől. Amikor aztán úgy alakult, hogy utolsónak érkeztem a találkozóra, már mindenki úgy beszélgetett, mintha időtlen idők óta ismerték volna egymást, holott vadidegen emberek ültek egymással szemben! Közvetlenek voltak, felszabadultak, vidámak, egyetlen pillanat alatt vesztek össze, és borultak egymás nyakába.
Ez a román–magyar kérdés annyira tág fogalom… Ebben élni kell. Igaz, hogy két teljesen különböző (nem csak színház-) szemlélet, de akkor is úgy gondolom, hogy bizonyos dolgoktól való idegenkedés magától az embertől függ, személyre szabott.
– Egy alkalommal úgy fogalmaztál, hogy a rendezőnek „egész testével" kell tudnia az előadást. Hogy érted ezt?
– A színész tudása nem az agyban van. A színész valahol a testében, valahonnan tudja. A baj akkor kezdődik, amikor szavakba próbáljuk önteni ezt a tudást. Általánosságokon kívül semmire sem jutunk. Azt a színészt, aki hosszú elméleteket képes elmondani saját munkájáról, ne szerződtesd. Ez persze nem azt jelenti, hogy a színész buta! Sőt! Egyszerűen csak arról van szó, hogy más eszközökkel közelít a lényeghez. Nos ebben az értelemben várom el a rendezőtől, hogy az „egész testével" érezze az előadást. Persze nem olyan mértékben, mint a színész, de ha egy pillanatra behunyja szemét, és a színész helyébe képzeli magát, akkor értse, mi a fenével is küszködik a színpadon az a szerencsétlen. Vagyis ne csak a fejében legyen kész előre minden. Elméletekben. Ez persze nem zárja ki mindazt, amit mondtál: hogy kívülről is lássa az elő-adást, hogy átfogó képe legyen stb. Olyan ez, mint amikor a matematikában a koordinátatengelyre felrajzoljuk a sinusgörbét. Hol fent kanyarog, hol lent, de egy bizonyos intervallumon belül sohasem hagyja el a tengelyt. Nos, ez a rendező. Ő tudja, merre tart a tengely, jelenetről jelenetre araszolva ingadozik a plusz egy és mínusz egy között. Ha nem araszol, csak a tengelyen halad, akkor az előadás steril, az agyban kitervelt lesz. Ha viszont araszol, iszonyúan megszenvedi minden alkalommal, amikor a görbe kezd eltávolodni a tengelytől. Hatalmas erőfeszítés visszavezetni a vágyott irányba. De az előadás egy eleven hullámzás lesz, igaz lesz, hiteles.
Ja, és a görbe, ha szabadon engedik, biztos tangens lesz. És ez a színész.
Én úgy gondolom, hogy először van a helyzet. Az, hogy ki mit tesz. És azon keresztül ismerszik meg a jellem. Ha a jellem merev, akkor a színpadi figura nem eleven! Neki ezek szerint logikusan felépíthető kliséknek kell megfelelnie. Persze, tudom, mindannyian klisék szerint élünk, de ezek utólag válnak nyilvánvalóvá. Mi a cselekedeteink pillanatában nem azért teszünk úgy, mert a típusunk általában úgy cselekszik, hanem mert – például – nincs más lehetőségünk. És csak utólag vesszük észre, hogy úgy viselkedtünk, mint egy szőke férfi.
Tehát én úgy gondolom, hogy van a tett, és a tettek sorozatából derül majd ki egyszer a jellem, amit soha nem mondunk ki. Mert akkor rögtön merev képpé válik. A tettek sorozata pedig ott és akkor válik világossá, nincs előre eldönthető logikája.
– Mikor kezdtél el írni? És mikor kezdtél el drámát írni? Érdekel-e ez ma is, vagy inkább kaland volt?
– Nagyon korán. Először író akartam lenni. Aztán valami költőféle sikeredett belőlem, színész csak nagyon későre. És most is úgy gondolom, hogy a színház (nemcsak a „színészkedés" maga) – nem az én közegem. Nem szeretem a színház világát. A mesterségemet nagyon, szenvedélyesen, de a körítését nem.
– Mi ez a körítés? A társulati létezés? Az üzemszerű működés?
– A körítés az a sok „nem igaz" kapcsolat, amelyben sok magányos ember azt hazudja magának, hogy szük¬sége van erre. Hogy barátok, és szeretik egymást. Amíg együtt vannak.
Aztán a másikat szeretik, mert épp azzal ülnek egy asztalnál. Az a sok álarc, ami egyet mutat, amikor szembefordulsz, és teljesen mást, amikor nem vagy jelen. Az a sok önzés, az a sok lenézés, az a sok fumigálás, az a sok hiszti, az a sok „egyet mondunk, s másként teszünk". Az, hogy sokszor az érték (nem a valódi, hanem a „kinevezett") attól függ, épp kit futtatnak. Épp ki kinek a kije. Tudod, a patkány és a mókus között is csupán annyi a különbség, hogy az utóbbinak jobb a píármenedzsmentje.
Az írás valóban kalandnak tűnhet, hiszen nagyon rendszertelen. Mert nem mindig tudom megteremteni a hozzá szükséges magányt. Ha majd egyszer gazdag leszek, és nem kell mindenféle pénzszerzéssel foglalkozni, akkor csak írni fogok. És esetleg két-három igazán jó rendezővel dolgozni. Nem a siker, hanem a munka kedvéért. De azon túl nem fogtok engem látni a színházban. Ez a vágyam.
– A prózádban felfedeztem ugyanazt az olykor ironikus kívülállást, amelyet a színészetedben. Egyetértesz azzal, hogy ez az ironikus reagálás a világra – nem feltétlenül egy tudatos reflektálás – valamiféle alapszemléleted?
– Igen. Tudom, hogy sokszor úgy tűnik, semmit sem veszek komolyan. A legmeghittebb pillanatban is valamilyen oda nem illő, de mégis a pillanathoz kapcsolódó, azt kifordító dolog jut eszembe. És ezt sokszor ki is mondom. Tudom, hogy ez olybá tűnik, mintha hidegen gyúrnám le az életemet. Lehet, hogy így is van. Az is lehet, hogy nem akarom megmutatni magam a mindennapokban. A színpadon, ha kell, bármennyit feltárok magamból, magamról, de előadás végén utálom a tapsrendet. Úgy érzem, pőrén állok, és ezt nem szeretem. Ott már nem a szerep vagyok, hanem Hatházi András, akit ellep a hideg veríték, ha civilként kell megmutatkoznia. Ezért utálom a nyilvános beszélgetéseket, a találkozókat. Másrészt, még az alapszemléletnél maradva, úgy érzem, hogy A és nem A egy időben érvényesek. Ezt még matekos koromból hoztam magammal. Mint ahogy azt is, hogy a világ bármikor újrateremthető, csak ki kell jelenteni azt a néhány axiómát, amin alapszik. Ez a világ egy lehetséges változat. Nincs benne semmi különös. Az én szakmám ugyanolyan szakma, mint bármelyik más, amelyiket ugyanilyen szenvedéllyel űznek.
– Rendeztél is, a kolozsvári színházban és a bábszínházban is. Foglalkoztat-e ez most?
– Igen. Csak ez is időigényes. És minden bizonnyal még fogok rendezni, vannak terveim.
Most egyelőre a Tartuffe-öt készítjük a másodéveseimmel. De régóta dédelgetek egy bábelőadást Shakes¬peare A viharjából, amely csupa könyvből lenne, egy könyvtárszobában történne minden, és a végén az egész elégne. Csakhogy Erdélyben nincs bábszínház, csak intézmények, melyeknek nevében szerepel a „báb¬színház" szó. A hallgatóimmal, ha sikerül, egy olyan előadást is tervezünk, amit közösen írnánk.
– A tanítás az elmúlt években egyre nagyobb szerepet tölt be az életedben. A színészi improvizáció az, amit tanítasz. Hogyan? Milyen módszereket követsz? Létre¬hoz¬tad-e a magad rendszerét?
– Kezdetben vala a káosz. Most sem rózsásabb a helyzet, de valamiféle irányelvecske körvonalazódni látszik. A nagy kapkodás évei után felfedeztem Keith Johnstone-t. Miután istensége megingani látszott – minden bizonnyal azért, mert nem alkalmaztam megfelelően –, felfedeztem Robert Cohent. Majd Cohen tükrében visszatértem Johnstone-hoz. És amikor már-már kezdtem volna tőlük is elfordulni, találkoztam – személyesen is – David Zinderrel. Egy műhelymunkája után pedig lefordítottam a könyvét. És azóta ismét úgy tűnik: van bizonyos számú gyakorlat, amelyek alkalmazása révén néhány emberke képes megállni a lábán, és meg tudja teremteni önmaga számára a színésszé válás lehetőségét.
– Kérlek, jellemezd ezeket a módszereket.
– Ehelyett inkább elmondom, miket használok belőlük. Johnstone-ból a státus elvét, vagyis azt a gondolatot, hogy nem az a lényeg, hogy az ember mit mond, hanem amit eközben tesz, és az úr–szolga-gyakorlatokat. A verbális improvizációra vonatkozó kísérleteit elvetettem, mert nem találtam dramatikusnak őket. Szavak voltak tettek helyett. Cohenből a semmitmondó párbeszédeket használom, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek, csak a játék alapszituációja által válnak értelmesekké. Ezekkel együtt az intenzitásfokozó gyakorlatait is, mert az energia növelésében nagyon fontos szerepük van. Zinderből pedig egyelőre mindent, mert a Michael Chekhov módszeréhez, melyet nagyon fontosnak tartok, ez áll a legközelebb. A lényeg, hogy a színészi munkát a testen keresztül tartja kivitelezhetőnek.
– Saját rendszered?
– Hát ha így folytatom, előbb-utóbb csak lesz valami... Tervezem egy hosszabb sorozat megírását néhány olyan improvizációs gyakorlat bemutatásáról, amelyek egyelőre az én „módszerem" magját jelentik. Leírásuk terjedelmes, hosszas színészpedagógiai fejtegetéseket igényelne, és különben is szándékomban áll valamikor könyv formájában megírni az egészet.
David Zinder könyve (Body – Voice – Imagination, vagyis: Test – hang – képzelet) a színészképzés első szakaszát célozza meg, amikor még szó sincs jellemekről, helyzetről, drámákról. Arra a periódusra nyújt hatásos gyakorlatokat, amikor a hallgatóknak mindenekelőtt saját magukat kell felfedezniük. A saját testüket, érzéseiket, hangjukat, képzeletüket. És azt hiszem, ezeket a gyakorlatokat minden alkalommal el kéne végezniük a színészeknek is. Nekem alkalmam volt egyszer részt venni egy Zinder-műhelymunkán, amelyben néhány, a könyvben leírt gyakorlatot végeztünk. Valóban fantasztikus élmény volt! Azt hiszem, az utóbbi évek legmeghatározóbb élményét nyújtotta számomra.
– Ha már a tanításnál tartunk, hogy látod az erdélyi színészképzést? Milyen erényei-hiányosságai vannak?
– Nem akarok indulatokat felkavarni. Vannak kivételes tehetségű emberek, akiket hál’ istennek nem lehet elrontani a képzéssel. Az egyetlen hiányossága az itthoni színészképzésnek az, hogy magyar. És itt nem a nyelvre gondolok, hanem mindarra, amit a „magyarság" magával hordoz. A frusztrációkra, az ezeket palástolni igyekvő nagyképűségre, a merevségre (amit fordíthatunk akárminek: erénynek, gerincességnek, becsületességnek, pontosságnak – csak merevség marad), a hagyományok előbbrevalóságára... És errefelé nem elég, hogy magyar, de még kisebbségi is... Az erénye pedig – nem tudom... Talán az, hogy nem kizárólag technikát oktat. Olyan jó belterjes, meleg, családias.
– Mit gondolsz a magyar nyelvű rendezőképzés hiányáról?
– Hogy nem jó, hogy nincs. De ha iskola sincs... Mármint rendezőiskola.
– Szerinted a két jelentős erdélyi rendező, Tompa Gábor és Bocsárdi László miért nem tanít?
– Ezt ők tudják. Egyébként hol taníthatnának? Gá¬bor tanít. Nálunk és Amerikában. Meg ahova hívják.
– Visszatérve a pályádra, korábban inkább a bohóc típusú szerepekben láttalak kiteljesedni, ebben egy adott pillanatban majdnem benne is ragadtál. Aztán megkörnyékeztek a kegyetlenebb szerepek – Mugurnál, Măniuţiunál. Végül most kegyetlen bohócnak látnak Ványa bácsi szerepében: olyan figurának, aki mély küzdelmeket vív magával, de kívülről is látja, kegyetlenül kineveti magát. Te hogy látod a saját utad? Hogyan, miből indultál, mi épült fel?
– Ez egy túlságosan bonyolult kérdés. Nézd, én egy buta színész vagyok, én ezeket a dolgokat képtelen vagyok kívülről látni. Ha kapok egy hiteles, izgalmas helyzetet, ha partnereim vannak a játékban, akkor élek. Ha nem, akkor legalább igyekszem úgy csinálni, mintha. Mert valamiből meg kell élnem. Tudod, mi épült fel? Rólam egy kép az emberekben. És most már lassan én is oda jutok, hogy bármit csinálhatok, a képet fogják látni. Mint ahogy elegendő valakinek csak fingani, és máris: zseniális.
– Hogy érted ezt? Hogy most már mindig sikered van? Szeretnek, nem tudsz megbukni?
– Sajnos volt már rá eset, hogy szembe köptem volna magam, és mégis áradoztak rólam. Ha ilyenkor tiltakozom, akkor nagyképű vagyok, esetleg álszerény. Ha meg nem teszem szóvá, akkor képmutató vagyok, mert elfogadom az érdemtelen dicséreteket. Mi a fenét csináljak? A szeretet pedig, ha kölcsönös, akkor abba nem lehet belebukni. Esetleg csak egymásba esni. De komolyan: senki sincs felvértezve a bukás ellen, legfennebb azt játssza, hogy nem érdekli.
– Az, hogy rólad felépült egy kép az emberekben, abból következik, hogy kolozsvári színész vagy, egy viszonylag kis közösség színházában? Köze van-e a kisvárosi mivolthoz?
– A rólam felépült kép abból következik, hogy emberekkel vagyok állandó kapcsolatban. Nem hiszem, hogy köze lenne a színészethez, hacsak nem annyiban, hogy – tetszik, nem tetszik – életem egy részét a nyilvánosság előtt élem. Emberek fizetnek azért, hogy lássák azt a valamit, amiben én is vagyok, én pedig pénzt kapok azért, hogy közszemlére bocsátom magam. Még ha más néven és más történetben is. Ugyanúgy él egy kép a jó orvosról is, a jó tanárról, a jó szakemberről. Azt hisszük, hogy ők nem tévednek. Vagy legalábbis könnyen szemet hunyunk botlásaik fölött.
Tudod, ez tulajdonképpen a címkézés. Két dolog jut eszembe erről. Az egyik az, hogy ha X-ről azt állítják, hogy hazug, hiába mond éveken keresztül igazat, mi csak a megfelelő alkalomra várunk, hogy az első – akár tréfából elkövetett – füllentéséért „megbírságoljuk": „Ugye, ugye, csak kibújt a szög a zsákból?" A másikat pedig legalább harminc éve olvastam a Ludas Matyi című szatirikus lap „Tücsök és Bogár" című rovatában. Már nem emlékszem, melyik sportolóról szólt. Legyen Z. És így szól a mondás. „Z már hét éve nagy játékos volt, mire észrevették, hogy nagy játékos. És Z már hét éve csapnivalóan játszott, amikor feltűnt valakinek, hogy lehet, hogy ez a Z nem is olyan nagy játékos." Ha egyszer valakiről eldöntöttünk valamit, beillesztettük egy képbe, akkor nem fogjuk egykönnyen megváltoztatni a véleményünket. Mert a mi értékítéletünk szenvedne csorbát. És mi ugyebár – túlnyomórészt – csalhatatlanok vagyunk.
A kisvárosisághoz meg éppenséggel semmi köze. Mitől lenne másabb egy színészről kialakult kép a kisvárosban, mint a nagyvárosban?
– Végül is mi az, pontosabban ki az, akit megmutatsz?
– Én nem mutattam meg semmit. Vagyis nem a megmutatás szándékával álltam ki. Isten őrizzen attól, hogy ezt tegyem! Mert akkor csak egy idea lennék, és nem az a valaki, aki elevenen él. Akkor a te helyedben lennénk, és együtt néznénk valakit, aki nincs. A te feladatod, hogy nézzél, az enyém, hogy legyek. Eleven, szerves, hiteles – nevezd, ahogy akarod. Úgy legyek, miként magam is vagyok. Most, ebben a pillanatban. És mindig. Én nem gondolkodom azon, hogy én mit jelentek. Hogy vajon én mit képviselek, minek vagyok a szimbóluma, milyen típus vagyok. Én vagyok. Léte¬zem. És ebben a létezésben én nem tudom, hogy mit mutatok, mert én belül vagyok. És én innen nem akarok kimenni.
***
Hatházi András docens, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudomány¬egyetem Színház és Televízió Karának dékánhelyettese. A kolozs¬vári Állami Magyar Színház Ványa bácsi-előadásának címszereplőjeként 2008-ban elnyerte a romániai színházszövetség (UNITER) díját az év legjobb férfialakításáért.
