HAMLET

Urbán Balázs

Ernyő a pocak felett

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-24

Némiképp félrevezető a cím. Olyan feldolgozást sejtet, mely az egy estésre alakított IV. Henrikből a korhely, pocakos lovag alakját emeli a középpontba. Ilyen feldolgozás persze aligha létezhet; noha Falstaff nem pusztán a drámának, hanem az életműnek is egyik legemlékezetesebb figurája, a IV. Henrik Harry herceg története. Nincs ez másképp a Sebestyén Rita által jól strukturáltan, a történések csomópontjait összesűrítve átdolgozott szatmárnémeti változatban sem. A Béres László rendezte előadásban azonban Falstaff és IV. Henrik szerepét ugyanaz a színész (Czintos József) játssza. Ami elvben lehetőséget teremt arra, hogy a két apa-figura képe egymásra kopírozódjék, s ezáltal ez az apakép határozza meg a játékot.
Az előadást azonban inkább a felvetett lehetőségek, a vélhetően kiindulópontként szolgáló formai ötletek határozzák meg. A Dobre-Kóthay Judit által elgondolt csaknem üres tér, melyet a színre hordott kellékek tagolnak, bő teret enged a mozgásnak. Uray Péter kompozíciói mozgatják a festett arcú kart, melynek tagjai ugyan a második részben a játékba is belépnek, ám lényegi kapcsolatba nem kerülnek az előadás más szintjeivel. Még a kissé manírosan alkalmazott modern színházi formákkal sem, az előadás nagy részét jellemző realisztikus, tradicionális formákból építkező szituációkkal pedig végképp nem. Béres próbál ugyan az egyes rétegek közt kapcsolatot teremteni mind az atmoszféra, mind a jelek szintjén (előbbire leginkább a zene, utóbbira főként a kellékek használatával), ám ezeket az erőfeszítéseket többnyire nem koronázza siker. Zavaró, a jelentést elfedő eklektika uralja az előadást; a zöld esernyő éppúgy nem kap lényegi jelentést, mint a jelzésszerű korona. Az egyes képek (főként a második részben) ugyan néha atmoszférikusan telítettebbek, de a hatást csaknem rögvest kioltja a következő, reálszituációkhoz tapadó jelenet.
A produkció talán legfőbb hiányossága egyébként éppen a reálszituációk megoldatlansága. A szerepkettőzések nem kapnak értelmet, mivel a kocsma és az udvar (a politika) világa semmilyen kapcsolatba nem kerül egymással. A kettőt legfeljebb a herceg figyelő tekintete köti össze, ami azonban a párhuzamok megteremtéséhez, az egyes szituációk egymásra kopírozásához kevés. Ráadásul sok jelenet önmagában is megoldatlan, aminek részben a gyakran tempótlan jelenetépítés, részben néhány igen gyenge szerepformálás az oka. A politikai szál például csaknem értelmezhetetlenné válik, mivel a három lázadó közül István István Percy ellentmondásos, összetett alakja helyett amolyan fiók-Glostert játszik, Szűcs Ervin Mortimerként jobbára a szövegfelmondásra szorítkozik, Bessenyei István (Worcester) pedig nem egyszer még a szöveggel is reménytelen küzdelmet folytat. De a kocsmai környezet is közhelyesen ábrázolódik; a kocsma világa ráadásul annyira kisszerűnek érződik, annyira nélkülöz minden torz nagyságot, hogy Falstaff alakjának is nehéz kiemelkednie innen. Czintos József szakmai tudása, rutinja révén ez mégis sikerül; a reményeiben csalatkozott, magára hagyott Falstaff utolsó monológja valóban megindító. A királynak azonban már ő sem tud jelentőséget adni; a szerep sem Harryhez, sem (áttételesen) Falstaffhoz való viszonylatában nem épül meg. Rappert Gábornak (Harry herceg) így olyan szinteket kellene összekötnie, amelyek önmagukban sem működnek. Ez természetesen nem sikerülhet, de Rappert sallangmentesen erőteljes, finom eszközökkel felépített alakítása legalább kirajzolja a szerep (s így a történet) ívét. Néhány önmagában szép kép mellett leginkább az ő játékának egyes pillanatai maradnak meg az emlékezetben ebből a széttartó, egymással nem szervülő formákat vegyíteni próbáló előadásból.

Falstaff