HAMLET

Kacsir Mária

Oblomov és oblomovizmus

A Hét, 2004-01-29

A bemutató a Bulandra Színházban még a múlt évad végén volt, nyári kánikulában, és éppen egybeesett a régi Hét megszűnésével. A főszerkesztő még megkért, hogy fordítsam le a Dilemából Andrei Pleşu cikkét az oblomivizmusról, amelyet Alexandru Tocilescu Oblomov-rendezése inspirált.
Pleşut mindig nagy élvezettel fordítottam, mert stílusbravúrjaival megbirkózni élvezet és nyereség, nem hagyja berozsdásodni a tollat. De ezzel az írásával sehogy sem tudtam együtt menni. Pleşu tétele röviden az, hogy Oblomov tunyasága nem szociológiai és nem lélektani, hanem metafizikai természetű: Oblomov egy orosz Hamlet. Nem akarom hosszúra nyújtani, de hiába próbálom elképzelni Oblomovot, amint vállára veszi a „kizökkent időt”, és megpróbálja helyretolni azt. Vagy akár azt, hogy végiggondolja a parányát legalább mindannak, ami Hamlet fejében megfordul, hiszen ez már önmagában hősi tett, Oblomovot pedig gondolkodásra való restség éppúgy jellemzi, mint az, hogy nem tudja inas nélkül felhúzni a harisnyáját. Azt sem hiszem, hogy Oblomov semmittevése szociológiai vagy lélektani természetű, és semmi köze az orosz nemes és értelmiség életképtelenségéhez. Hiszen édes testvére Onyeginnek, és hosszú sor követi még a boldogtalan csehovi hősökig. Oblomov alighanem legtisztább megtestesülése az orosz „felesleges embernek”, aki ezen a néven vonult be az irodalomtörténetbe.
Pleşu fenti gondolatmenetét, amely még többfelé ágazik, Tocilescu Oblomov-értelmezéséhez fűzi, és most, hogy végre láthattam az előadást, ebben föltétlenül igazat adtam neki, főleg amennyiben tökéletesen elnéző Oblomov iránt, aki az előadás végén egyenesen megdicsőül.
Persze ide tartozik az is, hogy Oblomov és a köznapi értelemben vett oblomovizmus közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Nyikita Mihalkov például csodás filmjében nagyon jól megtalálta a módját annak, hogy elkerülje. Ez elég régen volt (a 80-as évek elején?), de máig jól emlékszem egy jelenetére, amelyet éppen a regény leginkább metafizikusnak nevezhető fejezetébe, Oblomov álmába csempészett be, de sehol a regényben nem szerepel. Az oblomovkai nemesi kúria bejáratánál már nagyon roskadozik az a három kis lépcsőfok, amely a tornácra vezet, nem lehet tovább halogatni a megjavítását. Nosza össze is gyűl a kupaktanács, elöljárókkal, mesteremberekkel és érdekeltekkel, hosszas tanácskozás után el is döntik, hogy mi a teendő, aztán – minden marad a régiben, nem javítanak meg semmit. Mihalkov zseniálisan helyezte el a kis jelenetet Oblomov irodalomtörténeti nevezetességű álmában, amely az elveszett Éden, a gyermekkori paradicsom képe is lehetne, ha Goncsarov nem nyomná meg itt-ott a tollát, de bizony megnyomja.
Tocilescu rendezésében előbb minden nagyon jól indul: derengő félsötétben tartott színpad, néhány pislákoló gyertyával, Ilja Iljics kerekekre szerelt óriási ágyával, mint az Oblomov-történet plasztikus szimbólumával (tervező: a kiváló Dragoş Buhagiar), álmos, vontatott párbeszéd Oblomov és „inasa”, szolgája, Zahar között, az is csupa szuszogás, csoszogás, amíg Zahar végre lekászálódik a kemencepadkáról, ahol a fél napot átalussza, hiszen a gazdája is ezt teszi. Dramatizálás és rendezés viszonylag sokat tartott meg a reggeli (inkább déli) vendégek felvonulásából Oblomov ágya körül (micsoda keleti „lever”!), hogy bemutasson néhány napjainkban is ismerős figurát: ügyeskedő ingyenélőt, kenyérpusztítót, kis- és nagymenőt. De már ekkor feltűnik valami, ami nagyon nem tetszett: mintha Andej Stolz, a félnémet-félorosz, Oblomov ellenképe is csak egy volna a sok közül, holott rendkívül fontos szerepe van Ilja Iljics életében. Olgának már nagyobb szerep jut, de ez a hamvába holt szerelem is csak poétikus közjáték. Tocilescu jól érezte meg, hogy a regényben olyan hangsúlyos szerepet játszó Castadiva-ária illik hozzá, hanem Csajkovszkij Négy évszak–ciklusának szépséges és puha zsongása, úgyhogy sietve „lemezt vált”. Hiányzik az Oblomov-történethez tartozó jelentése, az ti. hogy a leány inkább ambícióból, mintsem vonzalomból, Stolz biztatására vállalkozik arra, hogy megmentse Ilja Iljics lelkét, és csak akkor adja föl a harcot, amikor megérti, hogy Oblomov egyszerűen képtelen arra, hogy utánajárjon a birtokügyeinek, és a családi egzisztenciához a nélkülözhetetlen anyagiakat megteremtse. Ez majd Stolzra, a testvéri jóbarátra vár, és egy másik házasságot alapoz meg, egy amolyan házvezetőnő-feleség mellett, és minden marad a régiben. Azzal a különbséggel, hogy a született gyermeket majd Olga és Stolz neveli fel. Akárhogy tesszük-vesszük, az Oblomov a végzetes, patologikus akarathiány története. Nem metafizika, hanem lélektani kóreset.
Oblomovot Mihai Constantin játssza. Erről a kitűnő színészről sejteni lehetett, hogy bénító súllyal nehezedik rá korán elhalt, rendkívül erős karakterű apja, George Constantin egyénisége (Penciulescu Lear királya, Liviu Ciulei Prosperója volt, többek között). De néhány év alatt bebizonyította, hogy apjánál nem kisebb tehetségű színész. Ehhez hozzá kell tenni, hogy külső megjelenése nem éppen a puha és finom vonású Oblomov szerepére ajánlja, testes és kopaszodó, kétoldalt torzonborz hajzattal, mint orosz muzsikot könnyebb elképzelni. Amikor a gyönyörű, hattyú kecsességű Olgának egy kerti hintán lassan előre-hátra lebegve, szégyenlősen, suttogva-lehelve a szavakat, szerelmet vall: önmagát múlja felül. Olga szerepében egy szép, fiatal színésznő, Luiza Cocora hibátlanul játssza el azt a szerepet, amelyet a szöveg meghagyott neki. Az előadás másik nagy nyeresége Sebastian Papaiani Zahar szerepében. Filmekben, tévén, vígjátékokban gyakran váltotta aprópénzre a tehetségét, most egyszerűen monumentális, holott az ő szövegéből is alig maradt valami. De az örökké morgó, gyakran visszapofázó, szívében és mentalitásában mégis hűséges szolga döcögő nagybőgő-szólamát rendkívül egyénien szólaltatja meg.
A befejezés kétségkívül transzcendens síkba emeli az előadást. Azzal a nagyon prózai ténnyel ellentétben, hogy Oblomovot végül megöli a semmittevés, a bőséges és zsíros táplálkozás, és magyarán szólva megüti a guta, itt az ortodox gyászzene – elképzelem, micsoda lelki húrokat pendít meg – hangzatai közben megnyílik egy pici, de erős fényfolt a sötét égbolton, köd, vagyis a szokásos színpadi füst, és Oblomov botorkálva, tapogatózva elindul megkeresni a csillagát...

Bulandra Színház, Bukarest
Oblomov
Goncsarov regényét fordította: Ştefania Velisar-Teodoreanu, Tatiana Berindei
Dramatizálta: Mihaela-Tonitza Iordache
Rendező: Alexandru Tocilescu
Díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar
Zenei összeállítás: Alexandru Tocilescu
Szereplők: Mihai Constantin, Sebastian Papaiani, Mihai Verbiţchi, Luiza Cocora, Virginia Mirea, Şerban Celea, Ion Besoiu, Constantin Ghenescu, Irina Petrescu, Gheorghe Ifrim, Şerban Pavlu