szerkeszti: 
Karsai György
Reflex gondolatok III
SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ, SEPSISZENTGYÖRGY
Kultúra.hu, 2009-03-31
REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé
A Deutsches Theater a Michael Thalheimer rendezte Oreszteia előadásával vendégszerepelt Sepsiszentgyörgyön, a Reflex nemzetközi színházi biennálén.
A színpadnyílást széltében-hosszában teljesen beborító, nyersfából készített fal néz szembe velünk. Közvetlenül az első sor előtt kezdődik. Sivár, nyomasztó látvány, egyetlen részlete sem kötheti le a figyelmünket; az egész kelti azt a hatást, hogy valami után vagyunk, amit nagyon el kell rejteni, el kell örökre felejteni. Mitikus-tragikus múltról mesél ez a színpadkép. Színpad sehol, de még egy ajtó, vagy ablaknyílás sem szakítja meg e megdolgozatlan felületet. Mintha sebtiben kellett volna befalazni valamit-valakit. Az Átreida-ház aktuálisan uralkodó családjának tagjai (Klütaimnésztra, szeretője, Aigiszthosz és Élektra) laknak e fal mögött: íme Michael Thalheimer látomása az aiszkhüloszi Oreszteia helyszínéről (díszlet: Olaf Altman).
Az egyetlen fennmaradt görög trilógia (Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek) drámái más és más helyszínen játszódnak (az Eumeniszek egyenesen két helyszínen, Delphoiban és Athénban), de a Deutsches Theater színpadképe egyértelművé teszi, hogy náluk az egész történet kiszorult ennek az áthatolhatatlan falnak a tövébe. A fal előtt két, egymás fölött mintegy két méterre elhelyezett, egészen keskeny, pallószerű padozaton járnak, csúszkálnak, haldokolva vonszolják magukat a hősök és hősnők - egyébként gyönyörűségesen megidézve az ókori proszkéniont, ahol a színészek játszottak! -, folyamatosan tudatosítva bennünk, hogy ezeknek a hősöknek már nincs hol tovább élniük: hátuk mögött a beláthatatlanul magas fal fenyegetően elzárja az utat (akinek mégis el kell indulnia mögé - Agamemnón, Kasszandra, Aigiszthosz, Klütaimnésztra - arra a biztos halál vár), velük szemben, a lábuk alatt ott a nézőtér-szakadék, fölötte pedig a minden lépésüket, mi több, létüket folyamatosan cinikus-agresszív szavakkal fenyegető Kar.
Thalheimer talán legnagyobb ötlete, hogy megfordította az i.e. 5. századi, athéni Dionüszosz színház óta ismert hagyományos közönség-orkhésztra-színpad építészeti szerkezetet, s minket, nézőket tett az egyébként kötelezően a Kar számára kijelölt színházi térbe, az orkhésztrába. Ezzel mérhetetlenül megnövelte a mi felelősségünket: akár akarjuk, akár nem, benne vagyunk a történetben, előttünk, nekünk próbálja igazolni bűneit, tetteit minden szereplő; persze szószólónk, a Karvezető folyamatosan tudatosítja a szereplőkben: sikertelenül. (Az Élektra-Oresztész páros esetében már egyenesen azt éreztem, hogy mi kényszerítjük a szörnyűségek végrehajtására Klütaimnésztrát, s ha bátor állampolgár, nem pedig földhöz-székemhez ragadt néző lennék, most fel kellene állnom, s igenis közbe kellene kiáltanom, hogy helyettem, nevemben ugyan ne beszéljen ez a szemét Karvezető, emberek, csináljunk már valamit, hogy ne folyjék tovább a vérontás ebben az elátkozott családban! De persze csak döbbenten ülök és tűröm, hogy Bölcs (kar)Vezetőm helyettem-nevemben tegye a dolgát.)
Ebben az Argoszban, ebben az Átreida családban soha, senki életében nincs - ahogy elnézem őket, soha nem is volt - jelen az öröm. A boldogság szó egyenesen cinikus gúnyolódásnak hatna ebben a családban, ahol még a testvérek, Élektra és Oresztész Aiszkhülosznál oly fontos felismerési jelenete is nélkülöz minden örömöt: Élektra durván, kínozva, a hajánál fogva ráncigálva kényszeríti ki a rá váró feladattól szűkölve, maga alá rondítva, egész testében reszketve félő Oresztészt személyazonossága és az ezzel járó tett (az anyagyilkosság) vállalására. Sem Klütaimnésztra férjgyilkosság-bosszúja, sem a testvérek anyagyilkosság-bosszúja, de Aigiszthosz sikeres bosszúja sem vált ki győzelmi mámort, még csak egyetlen felszabadult sóhajt sem. Megvallom, úgy borult rám a történetből áradó, nyomasztó kiúttalanság érzése, hogy már-már lélegzetet venni is nehéz volt.
És Thalheimer nem kegyelmez: az anyagyilkosságig teljes nézőtéri fényben ülünk, hadd lássanak minket azok, akiket ilyen tettekre kényszerítünk, s hadd lássuk mi is a szomszédunk - tettestársunk, a bűnökben cinkosunk - arcát. Szörnyű, kérem abbahagyni, én nem tehetek semmiről! Csakhogy ez nem így van. Bűnösök közt..., Thalheimer valószínűleg nem Babitsra gondolt, amikor így rendezte meg az Oreszteiát, mégis tisztán benne van a felszólítás, hogy nézzünk szembe a közreműködésünkkel (?) végrehajtott bűnökkel.
A görög tragédiák színpadra állításának egyik neuralgikus pontja a Kar megjelenítése. Hány főből álljon (a görög színpadon tizenkét, majd tizenöt tagú volt, de a komédiában akár huszonnégy tagú is lehetett). Peter Stein, vagy Ariane Mnouchkine (az előbbi történetesen éppen tízórás Oreszteia-előadásában) "antikizálóan" nagy létszámú Kart alkalmazott, de hogy a közelmúlt jó színvonalú, magyar példáiból is válogassunk, Bocsárdi László (az Alkésztiszben és az Antigonéban), Zsótér Sándor (a Bakkhánsnők különböző változataiban), Zsámbéki Gábor (a Médeiában), Gothár Péter (a Trakhiszi nőkben), vagy Alföldi Róbert (az Oresztészben) erősen redukált - egy-öt tagú - Kart vitt színre.
Thalheimer Berlinben negyventagú Kart léptetett fel, ugyanezt a szerepet Sepsiszentgyörgyön egyetlen színész alakítja (a sztentori hangú Marcus Crome, aki Berlinben a Kar betanítója volt). Csakhogy ebben az előadásban a létszámnál sokkal fontosabb a kar térbeli elhelyezése: a hátunk mögött, a karzat első sorában áll a Karvezető, s fölöttünk átbeszélve nem egyszerűen kommentálja az eseményeket, de az az egyre erősödő érzésünk, hogy ő irányítja a cselekményt. Tun, leiden, lernen! - (Cselekedni, szenvedni, tanulni!) - ismételgeti az Agamemnóntól felkapott szavakat, hogy azután egyre emeltebb hangon, egyre agresszívebben mondja ki őket, míg végül már hátborzongatóan ismerős, fasiszta tébolyig hergelve magát parancsként üvöltse a vértől bemocskolt hősöknek ezt a semmire sem jó, demagóg életbölcsességet. Ekkor még nem tudjuk, hogy lesz ez még rosszabb is: a végén, minden borzalom, minden gyilkosság után hasonló agresszivitással, mint egy népgyűlés szónoka, ordítva ismételgeti, Frieden für immer! Frieden für immer! (Békét örökre! Békét örökre!)
A színészi játékról csak felsőfokban lehet szólni. A sepsiszentgyörgyi társulat egyik legkiválóbb színésze ült mellettem, s az előadás végén őszinte kétségbeeséssel arcán fordult hozzám: hogyan lehet ezután színpadra lépni?! Hát igen. Belülről jövő átélés, pillanatra nem lankadó fegyelem, másodpercre-centiméterre kidolgozott mozdulatok, tökéletes összjáték, tiszta dikció. Hibátlan, igazságtalan lenne bárkit is kiemelni egy rövid kritikában.
Nem, nem tudom megállni, hogy Stefan Konarske Oresztészét és Michael Benthin Aigiszthoszát ki ne emeljem: Konarske mindent el tud játszani a testével, alakításában ötvözi az isteni parancsra ebbe a szörnyű bosszú-történetbe belekényszerített kívülálló szerencsétlenségét, egy puhány, gyáva bérgyilkos megvetettségét és a sorsa elől kitérni nem tudó szerencsétlen ember fájdalmát; Benthin Aigiszthosza nem bosszúért lihegő szerető, hanem egy joviális második férj. A bosszúálló Klütaimnésztra oldalán jól érzékelhető közönnyel veszi tudomásul, hogy szeretője mániákusan hajszolja bosszúját, de ő leginkább háziköpenybe bújva, ettől ez egész véres-mocskos történettől kényeskedve, cigarettázva igyekszik távol tartani magát. Hófehér ingét piperkőc mozdulattal óvja a falat egyre jobban beborító vértől, de persze ő sem kerülheti el sorsát; hullaként, a falhoz támasztott háttal értetlenség ül üvegesen ránk meredő szemében. De Constanze Becker Klütaimnésztrája, Lotte Ohm Élektrája, Katherina Schmaleberg Kasszandrája, Henning Vogt Agamemnónja és Michael Gerber Hírnöke is mind, mind megérdemelné a részletes értékelést.
Mindvégig élőzene kíséri az előadást: egy szál gitárral a kezében, oldalt, magasított pulpituson ül Kelle Kalima és az Eric Claptonra hajazó szólótól az érzelmes blues-on át a fülsiketítő diszkódübörgésig mindent játszik (zeneszerző: Bert Wrede). Félelmetesen pontos hangulati aláfestés.
Aiszkhülosznál a trilógia harmadik része, az Eumeniszek meghozza a várva várt feloldozást, a végtelenített bosszúsor lezárását: Athén, az Areioszpagosz emberi bírósága - persze Athéné isteni segítségével - felmenti Oresztészt, megbékíti a bosszú istennőit, s létrejön a hőn áhított harmónia. Thalheimernál nincsenek istenek, nincs Athén, de nincsenek Erinüszök sem (csak Oresztész utal rájuk, de hát ő amúgy is mindvégig tébolyult extázisban van, egy-két bosszúistennő az ő állapotában igazán nem oszt, nem szoroz). Értelemszerűen nincs bírósági tárgyalás sem; ami van, a sivár reménytelenség. Oresztész összekuporodva, a feje búbjáig véresen, reszketve ül a fal tövében, kék szeme kétségbeesetten világít a ránk boruló sötétben, míg a történet során "termelt" hullák mind ott fekszenek a színen és mereven tágra nyílt szemmel néznek minket. Menjünk innen, ez kibírhatatlan.
