szerkeszti: 
Markó Róbert
Egy színházi ember infinitivusai
Beszélgetés Visky Andrással
Ellenfény Online, 2008-12-20
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Visky András (1957), a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója, drámaíró, dramaturg, költő, a Koinónia Kiadó kiadói igazgatója, az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának rendezője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára. Mindenekelőtt: színházi ember.
(létezni)
A létezésszakmában vagyok érdekelt. Mindaz, amit csinálok, nem belső hierarchia szerint rendeződik el. A színház mindazonáltal kapcsolódási pont, minden részterület összegzője. A színházban tapasztalom azt, hogy a lehető legteljesebben lehet viszonyulni ahhoz a világhoz, amiben élünk.
(rendezni)
Darabjaimat olvasva rendezők, színházi emberek azt látják, hogy meglehetősen kialakult színházi vízió mozgatja a szöveget - még ha ez a vízió kétségtelenül nehezen is leplezi le önmagát. Amiért mindeddig mégis elhárítottam az ajánlatokat: a rendezőnek egyszer csak el kell roppantania a színész gerincét. Ahhoz, hogy a figura „meglegyen", ahhoz, hogy az előadás stílusában, nyelvében azzal a pontossággal jöjjön létre, amit a rendező kitűzött magában. Ezt nem tudnám megtenni. Mert a pillanat, amikor az előadás megtalálja önmagát, elzárt és titokzatos, és ezt legjobban kivárni szeretem. Ha az idő nem lebegne mindig - Damoklész kardjaként - a próbafolyamat fölött, ha nem a színházi üzem működése döntené el, mikor van készen egy előadás, ha egy közösen vállalt, szabad, belső elhatározás talaján dolgozhatnánk együtt a színészekkel, talán legyőzném minden ilyesfajta szorongásomat.
(írni)
Van olyan darab, amit öt nap alatt írtam meg, mára túl van a kilencedik bemutatón, és nem húznak belőle, nem kérik, hogy írjak át jeleneteket. Van olyan darab, ami hosszú hónapok munkája után sem mutatja meg a végső formáját, hibás úton vagyok, erőltetek valamit. Éppen olyan ez, mint a próbafolyamat, csak annál is személyesebb, elzártabb, intimusabb.
(és megint írni)
Néhány éve felhívott Mihai Maniutiu, hogy meg szeretné rendezni az egyik darabomat, s abban kéri a segítségemet, hogy a szöveg kilencvenöt százalékát kihúzzuk. Ez első hallásra döbbenetes lehet egy drámaírónak, és elküldheti a rendezőt akár a színház melegebb égtájaira. Mégis elfogadtam az ajánlatot, végül a szöveg hatvan százaléka maradt meg, értékes előadás született, mely évek óta műsoron van. Mihai ezen az őszön aztán újradolgozta az előadást, még több szöveget visszaemelt: nyitottan és az előadás anyagában tudott gondolkodni később is, azzal a szabadsággal, hogy részint fölülbírálja saját elgondolásait, részint hagyja magát továbbvinni, sodortatni az előadással.
(szöveget elengedni és visszakapni)
A szöveg elképesztő pontossággal kell jelen legyen a színpadon. Beckett szövegei például meghúzhatatlanok, mert nagyon mélyen tartalmazzák az előadást - és ezt az előadást csak akkor találjuk meg, ha a viszonyunk a szöveghez színházszerű, vagyis pontosan olyan, mint amit a szöveg fölkínál nekünk. A próbafolyamat egésze arról beszél, hogy a szöveget először megszüntetjük; azért, hogy - nem biztos, hogy verbálisan: akár testnyelvként - visszakapjuk. Ha nem szüntetjük meg, nem is kaphatjuk vissza: hiába használjuk a színpadon, különálló anyagként lesz jelen.
(dramaturgként tevékenykedni)
Számomra az újkori ős: Heiner Müller. Benne lényegszerűen ér össze a drámaíró és a dramaturg. Bele tud lépni egy szövegbe, ruhaként tudja fölvenni magára a szöveget; virtuóz, mint a költő, aki bármilyen versformában képes alkotni. Müller nem alkotott semmi egyedit: minden szövege adaptáció. Mégsem mesterember, mert a saját életéről tud mesélni a munkáiban. A dramaturg tehát az a fajta figura, aki minden határon túl nem az eredetiségben, hanem a viszonyban bízik. Kezdetben volt a viszony. Ez a színház definíciója számomra.
(színházat csinálni)
A színház a másik ember felismerésének terepe, művészete. Ezt a másik embert akár írhatjuk nagy m-mel: Másik ember, s a színház lehet a leginkább másik vagy az abszolút másik felismerése. („[A]z egymásnak tartott Mágikus Tükör, a Másik elismerése" - írja Tompa Gábor. Igazgató és aligazgató egy húron pendül Kolozsvárott - MR)
(továbbmenni)
Kolozsváron talán nem mindannak a fokozása áll előttünk, amit megismertünk, elértünk, inkább az elmélyítése előtt. A színházi üzem feszültségben tartása. Hogy az uniós tagságunk ne tegyen minket teljesítményorientálttá: őrizzük meg az elmélyült beszélgetéseket, legyen fontos a számunkra az, hogy kivel és éppen miért foglalkozunk. S nemcsak az egymás közötti beszélgetések: komoly feladat, hogy dialogikusabbá tegyük a színházat. Óriási kihasználatlan kapacitás, hogy a nézők igényelik a kommunikációt az alkotókkal, szeretnék közelebbről megismerni az előadások mögött rejlő gondolatokat. Volt kísérlet ilyesmire például a Hosszú péntek esetében, a Látó szépirodalmi folyóirat publikálta is a beszélgetést, ami létrejött közöttünk és a százötven egyetemista között, akik itt voltak. S nagyon jó élni olyankor, amikor egy zilahi középiskola fölhív, hogy eljönnének a Hosszú péntekre, amit akár elvont előadásnak tarthatnánk, de ezek szerint a testek nagyon kitett, bevallott játékai, önvizsgálati pozíciói mégiscsak megszólítják a nézőket.
(befelé haladni)
Önmagunk felé szeretnénk haladni a következő időszakban - ez fogja leginkább érdekeltté tenni a közönséget is. Ráadásul alkotóként a magunk közönsége vagyunk, minthogy önmagunk életét mérlegeljük az előadásainkban. Önmagunk felé pedig végtelen az út, s a kolozsvári magyar színháznak sok motivációja van. Nemcsak filozófiai vagy teológiai célok, hanem tények: megnyitottuk például az új stúdiónkat, és az új tér számos kihívással él felénk. Szeretnénk elmélyültebben foglalkozni a kortárs drámairodalommal, a kortárs drámairodalom elképesztő sokféleségével, amelyben nem csak az újrealisták vannak, hanem olyan szerzők is, akik talán nehezebben befogadhatók, vagy első hallásra befogadhatatlanok. Olyan szövegeket és előadásokat keresek, amelyek nem biztos, hogy történetelvűek, hiszen ha azt mondjuk: a színház történetek elmesélésére szakosodott, akkor leszűkítjük és behatároljuk. A színház arra szerződött, hogy emberek találkozzanak benne.
(tanítani)
A tanítás számomra nagyon súlyos kihívás: artaud-i módon fogom fel. (Amikor Artaud a Sorbonne-on előadta A színház és a pestist, elájult.) A színházat tanítani színházi eszközökkel lehet, és csak akkor vagyok rá képes, ha létrejön valami „chemistry" köztem és a diákjaim között. Hazugság volna azt mondani, hogy valamiféle távolságtartással, magamat kívül hagyva, neutrális beszédmódot alkalmazva tanítok; vagyis vállalnom kell azt, hogy amikor tanítok, azt a fajta színházat tanítom, amit ismerek, elfogadtam és művelek.
(és megint tanítani)
Elmélyíteni valamit: nem azt jelenti, hogy kizárjuk a többit. Hanem egy olyan nyelvnek a magunkhoz vételét, ami segítségünk lesz abban, hogy minden műalkotást a maga egyediségében tudjunk szemlélni. A színházat szeretem összekapcsolni a praxissal. Azt a fajta elméleti színházi tudást, amely távol tartja magát a színházi fenomenontól, egyszerűen viccesnek tartom. A teória ugyanis nem arra vértez fel minket, hogy mindent kizárjunk, ami a mi elméletünkön kívül esik. A teória azért hoz létre fogalmakat, hogy az előadás megszüntesse azokat, vagyis az előadás azt mutatja fel számunkra, hogy mennyire esendőek a teória fogalmai.
(könyvkiadni)
Egyre inkább a Koinónia színházi arculata motivál. Nemrégen írták le a kiadóról, éppen Magyarországon, hogy egyre markánsabb az a színházi javaslat, amit képvisel. A legújabb kötetben, melynek címe Fiatal román drámaírók, hat szerzőt próbálunk kiközvetíteni a magyar színpadok felé. Boldoggá tesz, hogy a könyveink erélyi és magyarországi recenziója egyaránt komoly. Mindazonáltal olyan könyveket adok ki, amelyek nagyon közel vannak a színházi praxishoz. A Színházunk, a Cseresznyéskert című kötet például tizenkilenc Cseresznyéskert-előadást érint, olyan felfokozott személyességgel, amelyben elképesztően mély szakmaiság mutatkozik meg. Legközelebb egy rendkívül szép Nagy József-monográfia jelenik meg nálunk, melynek izgalma, hogy Gemza Melinda, Gemza Péter színész felesége fordította franciából. Nagyon örülök, amikor valaki azt mondja, hogy a Koinóniánál ebben és ebben a sorozatban szeretnék megjelenni, mert azt látom ebből, hogy érzik: nem csak a könyv megjelentetése a célunk. A könyv élete a kiadás után kezdődik.
(kiszakadni)
Amiért a sokadik Amerikai meghívást elfogadtam: úgy érzem, hogy szükségem van egy szabad évre, radikális kiszakadásra, hogy magamat egy kicsit távolságtartóbban szemléljem. Az egy évben, amit Chicagóban töltök, tanítani és tanulni, fölfrissülni szeretnék.
(létezni)
A létezésszakmában vagyok érdekelt. Mindaz, amit csinálok, nem belső hierarchia szerint rendeződik el. A színház mindazonáltal kapcsolódási pont, minden részterület összegzője. A színházban tapasztalom azt, hogy a lehető legteljesebben lehet viszonyulni ahhoz a világhoz, amiben élünk.
