szerkeszti: 
Markó Róbert
Extra, light
Bűn és bűnhődés - Bulandra Színház
Ellenfény Online, 2008-12-19
Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja
Serban vagy Kordonszkij és az oroszok. Akárhonnan nézzük: szerencsés konstelláció. Hogy Serban és Kordonszkij hogyan kapcsolódnak össze? Az Európai Színházi Unió kolozsvári fesztiváljának december eleji vendégjátékára eredetileg Serban Learjét ígérte a bukaresti Bulandra (a másik társrendező), ehelyett érkezett Kordonszkij Bűn és bűnhődése ugyanonnan.
Látatlanban is hajlik az ember a kijelentésre: nem bántuk meg a cserét, amin persze nincsen is semmiféle csodálkoznivaló, hiszen jól tudjuk, Serban vagy Kordonszkij és az oroszok - akárhonnan nézzük - szerencsés konstelláció.
Ami Jurij Kordonszkijt illeti: minden a Ványa bácsival kezdődött. (Legalábbis nekünk, itt, Magyarországon. Helyesebben: ott, Magyarországon; e sorok ugyanis Kolozsvárott születnek, bár odahaza alig tudhatni az amúgy világnagyságokat felvonultató programsorozatról.) A Ványa bácsi volt ugyanis az első Kordonszkij-rendezés, amelyet a magyar közönség láthatott, mégpedig 2004-ben, Budapesten, s az előadást emlékezetes szakmai és közönség-elismerés övezte. Az orosz rendező későbbi munkái közül a Háztűznéző és a Kutyaszív került színre a magyar fővárosban, majd a Platonov következett, amit Kordonszkij az Örkény Színházban rendezett. Serbannal pedig nagyjából fordított a helyzet: a Ványa bácsi a legutóbbi reveláció, épp a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a fent nevezett fesztivál társhelyszínén (vagy a budapesti vendégjátékon, a Nemzetiben).
Regényadaptációk esetében alighanem kulcskérdés, hogy milyen hatásfokkal tudja kiszolgálni a rendezői elképzelést a dramaturgiai munka, kevésbé szofisztikáltan: mennyire alkalmas színpadra a szövegváltozat. Kordonszkij maga sűrítette bő háromórányira a Dosztojevszkij-féle szövegfolyamot, s redukálta hatra az eredetileg hatvannyolc szereplőt; ráadásul valójában ez a hat is négy: Raszkolnyikov figurája megháromszorozódik ugyanis, s mellette Aljona, Szonya és Porfirij lép színre. Ennek következtében teljes szálak és fejezetek maradnak ki a regény szövegéhez képest, Dunyáról, Szvidrigajlovról, Razumihinről például szó sem esik, furcsa módon az ember mégis a teljes sorsot és a teljes szereplőgárdát sejti meg a három Raszkolnyikov-figura hátterében, mintha egyes események kimondatlanságuk ellenére is beépülnének az előadásba.
Hasonlóképp a dosztojevszkiji világ és nyelv - vagyis: a realizmus és a polifónia - is úgy van benne az előadásban, hogy voltaképpen nincsen benne (ez megint az átíró-dramaturg Kordonszkij munkáját dicséri). Akár Dosztojevszkijnél, az előadásban is a belső dinamika a szervező erő, s nem a történet. Annál is inkább, mert a tulajdonképpeni cselekmény a lehető leggyorsabban lezajlik: Raszkolnyikov meggyilkolja Aljonát, s innentől Dosztojevszkij regényében nem történik semmi különösen látványos, ami esetleg mégis, azt Kordonszkij a darabszövegből kigyomlálta. Vagyis ami a színpadon elhangzik: kizárólag a legszükségesebb.
A képi világot hasonló minimalizmus jellemzi. Négyfalú szobát ülünk körbe a színpadon: mindannyian érintve vagyunk, ezt üzeni a szcenikai lelemény. A fehér falak keretezte térben eszköz és ember sosem felesleges, mert Kordonszkij színpadán minden „elsül", a szék, az asztal, a teáscsésze, a konyakospohár. Úgy tűnik, mintha Raszkolnyikov megháromszorozásának aktusa is a látvány szempontjából kamatozna leginkább: a három színész a felvonásnyitó és -záró, zsigeri erejű némaképekben mintha tükörbe nézne, később pedig térbeli elhelyezkedésük és folytonos helyváltoztatásuk vezeti a nézői figyelmet, fordítja színházzá a koncepciót. A rendező szemet gyönyörködtető tudatossággal mozgat mindent és mindenkit, bontja és építi a szimmetriát, leképezve főszereplőjének belső állapotváltozásait. Játszanak persze a szimbólumok is, miközben a könyörtelen és tiszta minimalizmus egyetlen pillanatra sem bomolhat meg: a fehérből, feketéből és vörösből megkomponált látvány egyszerűségében szép, szépségében funkcionális, funkcionalitásában pedig pontról pontra felfejthető.
Szonya és Aljona tulajdonképpen sztereotip, másképpen: esszenciális figurák. E megállapítást támasztja alá az is, hogy a két női szerepet alakító két színésznő felváltva játssza Szonyát és Aljonát. Egymáshoz és önmagukhoz képest egyaránt végleteket és ellentéteket testesítenek meg: nemegyszer szül termékeny feszültséget az előadásban, hogy mindkét nőből egyszerre és egymással opponálva - bár sosem azonos időpillanatban - bomlik ki angyal és ördög. Porfirij sarkított voltához még kevésbé fér kétség: Raszkolnyikov (más szereplő az adaptációban nem lévén) szükségszerű ellenpontja, eszmék nélküli lángelme, aki életében valószínűleg először kerül szembe magához hasonló kvalitással. Zavarát vaskos tréfái jelzik, formátumát pedig az, hogy nem elsősorban leleplezni, hanem meggyőzni akarja Raszkolnyikovot. Végül azonban Raszkolnyikov az, aki kibillenti őt egykori nyugalmából, Kordonszkij tehát az egyetlen egypólusú szereplőt is kiiktatja. Ami marad: nekünk szegezett alapvető (lét)kérdések összefüggő láncolata, Istenről, egyénről, közösségről.
Ez túl kevés, ez túl sok.
A színházcsinálói nagyság nézői nagyságot kíván.
