szerkeszti: 
Velin Andrea
Backstage image
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 1. szám, 2007-12-01
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
„Milyen idegesítő egy szakma!” hangzott el november 30-án, az Interferenciák fedőnevű fesztivál első estéjén Kolozsváron. Így hangzott vagy nem egészen így, de a magyar színházban, konkrétabban a büféjében, egész konkrétan egy bizonyos asztalnál.
Melyik szakma lehet ennyire dühítő? (Na jó, kicsit nevetve mondták.) A következőt fájlalta az illető: hogy éjek, napok, apaik-anyaik bevetése után, a munkájában, amit különben imád, mindig hivalkodik végül egy-egy pimasz baki, és persze az szokott másnak legelébb szemet szúrni. Szóval a hálátlansága a dolognak, az fájt neki, és mintha nekünk is. Viccelődtünk, hogy a felfedezés kinyilatkoztatása igazi színháztörténeti pillanat, ahogy egy néző érzeménye szerint az is, hogy egy ominózus kolozsvári előadásban leeresztik a 950 kilós nézőtéri csillárt. Az tényleg párját ritkító, megmondhatja, aki látta, és nézze csak meg, aki még nem. Ám tegyük félre az ide-oda mókát, valóban jelentős színházi pillanatok előtt állunk mindannyian.
A mondat elhangzott, nincs mit tenni, illetve elgondolkodhatunk, mi is ebben az igazság, van-e egyáltalán ilyen, hogy igazság, és hogy mire jó, mire kell a SZÍNHÁZ. Nekünk biztos kell, nekünk, „színházcsinálóknak” – Bernhard „terminusával” – akik: színészek, rendezők, dramaturgok, ügyelők, világosítók, jegyszedők, ültetők, műszakosok, varrodások, díszlettervezők színházfanok, satöbbik és – szervezők. Ugyanerre a kérdésre különben nem volt ilyen egyértelmű és konkrét válaszom egy szombat hajnalon, ahogy a Mărăşti felé zötykölődtem a harmincason. A buszon utazók többsége munkába ment, de volt, aki – velemmel együtt – onnan jött. Leadási határidő, műsorfüzet. Átdolgozott éjszakák, korrektúrás hajnalok, sürget az idő, mert nyakunkon a fesztivál, vagy ahogyan valaki ma mondta, szintén a büfében, a fesztibál.
És ez egyik finomsága volt a fesztiválszervezésnek. Volt itt golyóstoll-rendelés, interferenciás logóval, staffos-műszakis pólók válogatása, büfé-dizájn, műsorfüzet, logó és banner körüli rohangászás, fogaknak csikorgatása, egyeztetés idegen nyelvű társulatokkal, repjegy-foglalás, és sorolhatni a szervezés backstage programját. Lebonyolították szürke eminenciások, akik, ha kell, folyamatos ajtócsapkodás és telefoncsörgés közepette dolgoznak egy három négyzetméteres irodában, öten. Mert „show must go on”, ugyebár. Tehát hogy milyen ez a szakma? Ilyen. Szép. Nehéz. Fennkölt. Csalóka. Mint egy színház, és most nem idézem Shakespeare-t, hogy olyan az egész világ.
Egyesek a színpadon, mások az irodában. Egyesek a díszletek társaságában, mások az üres yoghurtos poharak és a Harag-könyvek kompániájában alkotnak. Ők előadnak, mi meg leírjuk, amit láttunk, amit látni véltünk. Ők színészek, színpadépítők, technikusok, súgók, sminkesek, akik játszanak, vagy segítik a játékot. Mi irodalmi titkárok, marketingesek, önkéntes diákok, lapcsináló teatrológusok vagyunk, akik szervezik, akik segítenek a rendezvény lebonyolításában, vagy akik dokumentálják azt – nem rendhagyó módon. Szeretem ezt a kavalkádot, mert ez vezet ahhoz, hogy kijöhessen valaki egy előadásról, és azt mondhassa pátosz, mímelés nélkül: ezért a pillanatért érdemes volt élni. Akikkel történt már ilyen, jó esélyük van arra, hogy ebben a tíz napban sok hasonló pillanatot begyűjtsenek.
Hajnali négykor befejezem az írást, két másik teatrológus hallgató szintén. A szerkesztő az írásoknak esik. Újságot írunk, és írni fogunk tíz napon keresztül. Hatan-heten. Lenyomatot. Mozaikosat.
