HAMLET

Perényi Balázs

Csoda

Ellenfény, 2002-07-00

A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a – jelen idejű– hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerzo alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességbol bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltoibb alkotással, Az énekes madárral is. A kedélyes székely néplélek bájos zsánerképeit sorjázták gyakran, ahol zsinóros gatyás, huncut tekintetu góbék ugratták egymást ízes fordulatokkal. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene, hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. Majd meglátjuk! A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínuleg világossá vált, hogy az eloadás, amirol szó lesz, megrendíto nagy élmény. Reveláció!

Telitalálat a kezdés. A játékteret fekete vászon takarja ki elolünk, a hímzett minták között ott fehérlik a cím: „Csoda”. Mintha a Magyar népmesék rajzfilmsorozat galamb énekelte cikornyáit mintázná a „focím”. A szövet fölött hetykén kitunik egy-két kalpag, kilóg néhány kézfej. A kezdo kép jelzi, megidézik, és nem megteremtik a népi közeget. Tamási aprólékos leírást ad a falusi életképrol – Gondosék portájáról –, de hangsúlyozza, hogy a „szoba” félig meddig „stilizált”. Mikor a lepel lehullik – elengedik a színészek, akik rendületlenül tartották a közönség bevonulása közben –, nem az általa elképzelt látvány tárul elénk. Bartha József díszletében nem áll diófa az ablak elott, a tisztaszobában nem terpeszkedik el nagyöblu kanapé, hiányzik a hatalmas tölgyfa asztal. Egypár szék: ennyi a bútorzat. A háttérben magasodik egy halványkék, félköríves fal, amelybe túlméretezett fiókok süllyednek. Az egyik Eszter, a másik Regina kelengyéjét rejti. Kishúguknak, a cselédsorban tartott Magdónak nem jut se fiók, se stafírung. Két oldalt lépcson lehet felszaladni az alkotmány tetejére, ahol korlát képez meg egy fahidat. Balra elöl egy jókora utcai lámpa csüng a magasból, amolyan mára régiessé vált, valaha modern darab, ez pótolja majd a diófát, erre mászik majd Móka fölgerjedt riválisai elol.

A szinte üres térben óriás bormaszkos groteszk alakok táncolnak szaggatottan, Könczei Árpád staccatósra tördelt népzenéjére. A surun átöltözo álarcos csapat a „kártevo” varjúsereg, amit ideje lenne kiirtani, ahogy azt a dobos (itt Tamási, de errol késobb) a dráma elején ki is hirdeti. Bocsárdi László egy elcsépelt avantgárd fogást kelt életre. A hatvanas-hetvenes években volt szokás arctalan csoporttal bonyolíttatni az eseményeket. A jelenlévo, mégis láthatatlan testület, a hatalmi manipuláció, az életértékeket pusztító erok szimbólumaként ment ki a divatból. A csoda mágikus groteszk alakoskodói, a magyar néphagyománytól némileg idegen, karneváli forgatagot formázzák. A sötét humorú, játékos maskarák a felbolydult farsangi világ felszabadult, egyben félelmetes képviseloi. Ok a – szándékolt stíluszavarral – napszemüveges, fekete estélyi ruhás hollywoodi (csodaerdo) díva, Az énekes madár boszorkányának segédei. Ilyenkor a csizmás férfiak szoros melle hiányos fekete noi alsóruhából villan elo. Ok az álarcos falusiak, akiknek boldogságirigysége Móka ravatalágyába fojtja az ifjú embereket.

Miért telitalálat ez az indítás? Mert távolságtartó, mégis hiteles viszonyt teremt az idealizált falusi világgal. Kíváncsian kérdez rá a múltba veszett szellemiségre. A folklór, különösen a magyar folklór nem ismeri a groteszk világlátást, az összetett esztétikai minoséget, ezáltal alkalmatlan a modern ember ambivalens érzelmeinek megjelenítésére. A rontáselhárító figurák, maszkok legfeljebb a városi ember szemében tunhetnek groteszknek valójában csak mívesen rondák, hogy elijesszék a bajt. Bocsárdi László szerint már az 1924-ben Erdélyben született Tamási Áron is kívülállóként tekintett az ábrázolt idilli világára. Bizonyítja ezt rendezésének következo nagy leleménye.

Olyasmit látunk, ami még a legkezdobb amatorcsoportnál is a sikerületlenebb megoldások közé tartozik: megjelenik a szerzo! Nemes Levente megtévesztoen hasonlít Tamásihoz. Lefegyverzo eleganciával, szmokingban, szivarozva sétál be a stilizált falusi környezetbe. Szelíden, mégis férfiasan szólal meg, hogy óvja teremtett, és szemmel láthatóan igen megszeretett hoseit a „varjaktól”. Az író, ha szükség van rá, színre lép. O tolja el Magdóval a ház falát, hogy a szerelem erejét bizonyítsa, vagyis 180 fokban megpördíti, ezáltal virágos dombbá változtatja azt. O húzza meg a tartókötelet a háttérben, hogy az üldözoi elol bújó Mókával megemelkedjen a lámpa, és senki se érhesse el a kedves fiút. Ha kell, álruhát ölt, és gyóntatópapként igazgatja el a fiatalok sorsát. Bocsárdi László okos tapintattal, tévedhetetlen ízléssel illeszti az eloadásba Nemes Levente hagyományosabb játékstílusban fogant értékes alakítását. Az idosebb színész olyan feladatot kapott, amelyben mesterségbeli tudásának legjavát adja. Bölcs emberségu figyelme, méltóságot sugárzó jelenléte, gyönyöru beszéde remek történetmondóvá avatják, munkája nagyszeru ellenpontja a többiek erotol duzzadó gesztikus fogalmazásmódjának.

Természetesen hiába lenne a számtalan történetet átértelmezo rendezoi ötlet, ha nem látnánk nagyszeru színészeket fergetegesen, mégis megvesztegethetetlenül következetesen, kegyetlenül pontosan és tudatosan játszani. Bocsárdi „muhelyében” összetéveszthetetlenül eredeti játékmód formálódott. A színészek elhagyják a részletezo valószeruség kliséit. Megformáltságában elemelt mozdulataik zenei ritmusú koreográfiává szövodnek. Hétköznapi megszólalástól elüto beszédük az akusztikus lehetoségek szélsoségeit mutatják. Letaglózó könnyedséggel lépnek át a pontosan elemzett, és eljátszott reális helyzetekbol a szimbolikus fogalmazásba. A legsúlyosabb pillanatokban is megorzik eleven játékosságukat, a filozofikus üzenetet nívós humorral tolmácsolják. Összességében Bocsárdi színészei, inkább emlékeztetnek veszekedetten játékos román kollegáikra, mintsem határon inneni társaikra. Színészetük nemcsak a szerzo nyelvi komikumát mutatja fel, hanem alig sejtett, lefegyverzo színpadi humorát is. Viharos akciók rajzolják meg az egyszerre egyedi és tipikus, mindenesetre igen markánsan megfogott figurákat, akik ha a helyzet úgy kívánja, már-már akrobatikus mutatványokkal nyugöznek le minket, de ha kell, egy végtelenül kidolgozott apró mozdulattal hoznak létre bonyolult jelentést. Nézünk, mint a színházban! Szó sincs kényelmes góbéskodásról. Jellemzo, hogy Eszter elso tartalmas mondata („Két kísértet! Az ablakban!”) Tamási konferanszát követoen hosszú percek bohózati tempójú, burleszkesen szélsoséges, lenyugözoen szervezett kavalkádja után hangzik el. Elotte kísértenek a maskarák, egyik játékötlet jobb, mint a másik, egyik színészi akció virtuózabb, mint a másik. Pazar, ahogyan bejátsszák a szürreális kellékeket, például Máté törpe májusfáját, amivel lánykérobe indul.
Közben keseru humorral mutatják meg a korosodó lyányok szánalmas küszködését, hogy végre férjhez mehessenek, meg a középkorú gavallérok tréfás kelletlensége mögött megbúvó páni félelmet a sírig tartó házasságtól, ami szerelem nélkül köttetik. A pöttöm Eszter (D. Albu Annamária) hamuszín kopottan is csupa önemészto energia, Regina (Péter Hilda) nyúlánk szögletessége csupa suta, elfojtott noisség. Az elszántan lassú eszu Máté (Váta Lóránd) málésága mögé rejtezik, furmányos agyú komáját, a szürke ábrázatú, szikár kecskeszakállú Lukácsot (Pálffy Tibor) gonoszkodása aszalta szálfa vékonnyá. A rosszindulat falusi Don Qujotéja. Pálffy Tibor pazarló vitalitású alakítása húzza a többiek közel sem visszafogott lendületu játékát. A színész diktátora a tempónak, pontosan érzi, meddig feszítheto egy pillanat, feszíti is sokáig: a végletekig. Azt tesz a nézokkel, amit nem szégyell. Mivel Lukács, szerepe szerint is a csalódott kompánia vezére, ez a túlhajtott, uralkodói modor nagyon is rendben van. Bravúros és emberséges alakítás egyszerre. Amíg ilyen színészek érkeznek az amator létbol – Pálffy Tibor Figura tagja volt évekig – talán érdemes lenne jobban odafigyelni a nem hivatásos színjátszásra határon innen és túl.

Nagyon megszeretjük ezeket az egymást szakadatlan megsebzo, de azért csak tovább viccelodo vergodo alakokat. Hálásak vagyunk nekik, hogy nevethetünk rajtuk. Mélyen együtt érzünk: a rosszakkal, megértjük: a negatív szereploket. Hogyan lesznek ok a tizenéves hoseinket fenyegeto, gyulölt gonoszak; miképpen fogok majd bukásukért szorítani? Úgy, hogy Móka és Magdó szenvedélyét sikerül olyan értékként felmutatni, aminek elpusztítása valóban végzetes veszteség. Vagyis Nagy Alfréd és Beno Kinga kivételes hitelességgel hozza a fiatal szerelmesek nem éppen könnyu szerepét. Az énekes madár bemutatóinak (így az erosen meghúzott, de a drámához tulajdonképpen hu Csodának is) kulcskérdése, hogy sikerül-e egyszeru eszközökkel életszeruvé tenni a darab erosen idealizált fohoseit, akikben megtestesülnek a népi kultúra eszményített értékei. Különben nemhogy Tamási szkepszissel átszott gondolatisága, de a színjátékot élteto „tét” sem jelenítheto meg. A sepsiszentgyörgyieknek ez a feladat sikerült. Nem is emlékszem rá, mikor láttam ennyire szeretnivaló embereket fiatal szerelmes szerepkörben. A tizenhat esztendos, Hamupipoke-sorban tartott Magdó sugárzó lénye valóságos provokáció a megsavanyodott férfiaknak, gyozhetetlen vetélytárs az elszáradó noknek. Naiv természetessége, ahogyan félig alsóruhában színpadra lép, vonzóbb, mint a legrafináltabb noi csábítás. Nem csoda hát, hogy Lukács és Máté eláll a fenyegetoen közelíto házasságtól. A becsapott novérek bosszút forralnak. Oket Móka kamaszos lendülete, bátorsága és egyenessége, gyermeki-férfias vonzereje készteti szomorú szembesülésre: miféle lesunyt szemu, eltorzult maskarákhoz szándékoznak feleségül menni. Mózes és Magdolna egymáshoz valók, egymásnak teremtettek, boldogságuk méltán kelt lelket eluraló irigységet.
Magdó a világ árvája, amikor testvérei kirakják a szurét. A fekete padlóra fekszik fehér dunyhájára a csillagos ég alatt. Móka a lámpán kucorog, ég és föld között himbálózik a semmiben, és hallgatja a puszta földön gunnyasztó kedvesének szomorú fohászát. Nézik oket a csillagok. Amilyen egyszeru, olyan szuggesztív kép a világba vetettségrol. A háttér muvirággal fedett dombján fehér csúszómászóként tekergo kezek szakítják, tépik a virágtakarót, hogy a föld mélyérol napvilágra kerüljön a fekete noi ruhás férfiszínészek félelmetes-nevetséges csapata, a bizarr boszorkánysereg. Körbetáncolják hoseinket, de szétrebbennek, amikor a végzet alkalmazottai, Magdó újdonsült hódolói jönnek. Lukács magakelleto tornamutatványa – Pálffy Tibor valóban nem mindennapi függeszkedéseket mutat be a vasszerkezeten – és Máté suta kedveskedése, ahogyan vödörnyi – lopott – virágot szór a lány fejére, sután kedves is lehetne, ha nem lenne annyira vészjósló. Ha nem himbálna fejük fölött Móka, akit el akarnak veszejteni.
Az ital megteszi hatását, és a kedélyes atyafiak és a szánni való vénkisasszonyok a szemünk láttára alakulnak gyulölködo szörnyeteggé. Az eloadás nem veszti el humorát, de jókedvu groteszkbol folyamatosan démoni látomássá változik, ahogyan a csalódott kvartett lelkén úrrá lesz a fékevesztett gyulölet. Együtt szurkolunk a csodaváró Tamásival, húznák mi is a kötelet, hogy Mózest ne érjék el csaholó üldözoi, de a fiú csak a földre ugrik, hogy megvédje kedvesét. A felgerjedt öregek kútba hajítják, vagyis beletuszkolják a háttérfalba applikált embernyi akváriumba. Valószínutlenül hosszan vergodik, ennyi ido alatt még egy gyöngyhalász is megfulladt volna a zöld vízben. Hiába tudjuk, hogy a színész valószínuleg az üvegketrec léccel kitakart felso peremén kap levegot, a jelenet színpadi igazsága ijeszto.
A vízben lebego fiút Magdó menti ki, majd egy hatalmas ágyba fekteti, amelyrol végig lehetetlen eldönteni, hogy nászágy lesz-e vagy betegágy, esetleg ravatal. Ugyanis a harmadik felvonásban nem lehet megítélni, hogy Móka a halál beállta elotti delíriumos extázisból meríti erejét, vagy Magdónak hazudja, hogy jól van, ezzel kímélve galambját, esetleg a sóváran rosszindulatú falusiak miatt játssza el az agóniát. Végrendelkezik vagy tervez? A siratóasszonyok férfikara ünneplobe öltözteti, szemére gumipánttal tallérokat tapaszt. Meghalt? Olykor mintha a testét feszíto görcs lökné ki az ágyból. Birkózik, harcol a varjúsereggel. Torokszorító. Szeretteink elvesztésérol, a haldoklók életvágyról és tapintatáról. A semmibe indulásról árul el páratlanul sokat az eloadás, teszi ezt óriási életszeretettel és humorral. Csoda! Hálásak lehetünk, hogy a sepsiszentgyörgyiek iróniája nem kifosztja, és kortársi cinizmussal leleplezi vagy csak leegyszerusíti a szabálytalan remekmuvet, hanem megérteni, gazdagságát visszaadni törekszik. Létünk alapveto kérdéseinek elmélyültebb vizsgálatára vállalkozik. Mindemellett könnyed és szellemes. Elegáns, de nem frivol. Olyan tónust talál a történet elmeséléséhez, amely egyszer sem csúszik hamis pátoszba vagy divatos (ál)megoldásokat felvonultató talmi igénytelenségébe. Ritka, és annál értékesebb ez a megalkuvást nem ismero alkotói morál. Pedig, lehet túlzó a következtetés, „színházat csinálni” igazán csak így érdemes.

Tamási a boldog véget csak misztikus tüneményként hiszi el. A szerelmesek ágyba süppedése, az égbe szálló galamb, Mária halálának és mennybemenetelének ikonografikus toposzát juttatja eszünkbe. Ez a megoldás a népi hiedelemvilág deus ex machinája. Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. A mennybe emelkedést követoen restelkedve érkezik Tamási, közli, hogy azért késett, mert a szeretojétol jön. Szmokingját zsinóros gatyára váltotta: beolvadt a székely falu varázsvilágába. Azonosult. Az eloadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetoek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális mualkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a muvészetben teremtheto meg, nem fakad a hamvas néplélekbol, nem forrása a természetfeletti. Muvészi illúzió: muvészi valóság. A naivitás és tisztaság csak egy ilyen rafináltan költoi megformáltságban lehet hiteles, lehet igaz, csak egy ilyen okos és szárnyaló fantáziájú rendezés varázsolhatja szinte gyermekközönséggé még a hivatalból színházjárókat is, hogy végül szó szerint együtt sírjanak és nevessenek a játékkal.

De még mindig nincs vége, új szereplo érkezik, civil zavarral színpadra botorkál egy pincér, kezében pezsgospoharakkal borított tálca. A hatvanas évek hangulatát idézo ruhákban visszajön az összes szereplo. Szerepükbol kilépve derusen koccintanak. Menyegzo? Megjelenik egy transzparens: Y Love Transylvanie. Hiába azonban a kacagtató öngúny: láttuk a Csodát.

A csoda