HAMLET

Mészáros Ildikó

Süllyedő hajón is Gogol köpenyében

A revizor(r) a Csiky Gergely Színházban

Temesvári Új Szó, 2007-00-00

Az adaptációk idejét éljük, vagyis a színpadi szövegeket át- illetve feldolgozott, aktualizált, megszelídített, kizsigerelt avagy leporolt állapotban kínálják befogadásra a színházak. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház negyedik nagyszínpadi bemutatója előtt bár sok minden elhangzott a készülő előadásról, azt nem hallottuk, hogy valójában ősbemutatóra készülünk, pedig Zalán Tibor a bemutatót követő rádiónyilatkoztában is állította, hogy saját művének tekinti a Gogol-komédia verzióját.

Az eredeti szatírából sok mindent megőrzött, a szelleméhez mindig, de a történethez sőt a szöveghez is igen gyakran hű maradt. A produkció jól érezhetően magán viseli a szerző és a rendező együttműködésének sőt együttalkotásánk jegyeit. Nem attól igazán érdekes ez a verzió, hogy az álrevizor hajléktalan öreg, attól sem, hogy a polgármester és környezete milyen szlenget beszél, hanem attól, hogy az előadás színházi nyelve egységes, jól (de cseppet sem könnyen vagy nem egyértelműen) megfejthető összefüggésrendszerben működik. Ennek legfontosabb motívuma a hajó.Nemcsak a rendszerváltás után nyilvánvalóvá lett értékválsággal küszködő társadalom megjelenítője a süllyedő hajó, hanem átvitt értelemben is a süllyedést, az értékvesztést, az elbizonytalanodást sugallja, az új helyzethez, itt a víz világához való alkalmazkodás jeleit viseli magán a környezet: kerek kajütablakok mindenütt, még a fürdőkádon is.

Nyomasztóan lepusztult itt minden, mint a tengerfenék hajóroncsain: a kisváros lakóinak harcsabajsza nőtt, hatalmas gumicsizmájukban esetlenül járnak, s mint akinek kimerülőben az élelmiszerkészlete, konzerveket lakomáznak. A panaszkodó nép képviselője sem igazi sellő, csak halnak álcázott asszony. Ebben a világban a helyi hatalmasságok kegyetlenek, hazugok, képmutatók, megvesztegethetők, korlátoltak és gyávák, éppenúgy, mint Gogol idejében voltak. Félnek a leleplezéstől, s hogy megmeneküljenek, bármire kaphatók, s miközben menthetetlenül nevetségesek, semmitől sem félnek jobban, minthogy nevetségessé válnak, mert egy liberális író komédiát ír(hat) történetükből.

Az idősebb nemzedék világában a Patyomkin cirkálónak, a fiatalokéban a Titanicnak van jelentősége. Persze ez nemcsak az álmaikat, a vágyaikat,málthoz való viszonyukat netán politikai elkötelezettségüket jelzi, hanem a vizuális kultúra változásait. A leggroteszkebb benne, hogy a 20. századi filmművészet mérföldkövének számító Eizenstein- filmet, a sokszor újravágott és megcenzúrázott Patyomkin cirkálót és az 1997-ben készült közel tucatnyi Oscart nyert Titanicot állítja szembe az előadás, így szembesít minket, nézőket a művészi értékekhez való gyakran ellentmondásos viszonyunkkal.

Zalán Tibor darabjában barokkos játékként (mű a műben) szerepel Gogol komédiája is. A két városba tévedt hajléktalan, Hlesztakov és Oszip ezt a könyvet olvassa, (a helybeliek közül már rég nem olvas senki, hiszen csak a nagy ünnepségen ígérik meg hogy ezentúl mindnyájan olvasni fognak, amikor az álrevizor Gogol minden alkotásának szerzőjéként mutatkozik be), amikor papírra van szükségük, gondosan ügyelnek arra, hogy csak a már elolvasott lapokat tépjék ki nem túl magasztos célú hasznosításra.

A helyi hatalmasságok korlátoltságának legfontosabb bizonyítéka, hogy nemcsak cirkálót szereznek az álrevizornak,(akit nem lehet orránál fogva vezetni, mert mindenhez igen jó orra van, meg könnyen megorrol, hát vigyázni kell vele), hanem a címben szereplő szójáték magyarázataként szobrot is állítanak neki. Elkészül a szimbolikus alkotás: egy hatalmas orr, mondhatnánk:szoborr. E meghökkentő fordulat után már nem tűnik olyan rendkívülinek és váratlannak a befejezés, Hlesztakov levelének a felolvasása, a lelepleződés és a tehetetlen düh, sőt a valódi revizor(nő) megjelenése sem.

Az előadás hosszú, annak is érezzük: három és fél óra. Szabó K. István rendezői koncepciója egységes, koherens, izgalmas mégis a bemutatón nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy az öt széthúzást összetartsa. Kiss Borbála díszletei és jelmezei jól szolgálják az alkotói elképzelést, a vízalatti világ sejtelmes látomását, különösen találóak a jelzésszerűen elhelyezett elemek, mint a járásbíró parókája, a polgármesterné nagyestélyije, vagy a hal álruhája. A filmbejátszások, ahogy az András Lóránt által megtervezett színpadi mozgás is erősségei az előadásnak. Horváth Károly zenéjét a színház zenekara szólaltatta meg, a zenészek is az előadás szereplői. A színészi játék nem volt egységes, ráfér még a jótékony idő érlelő hatása.. Láttunk igazán kitűnő alakításokat. Dukász Péter igen gondosan megválogatott eszköztárral keltette életre Hlesztakovot. A rendkívüli teherbírást igénylő szerep minden feladatát jól oldotta meg, az olcsó megoldások csapdáit mindenütt elkerülte. Az ő álrevizora nem egy egyszerű, lecsúszott figura, nem egy ócska szélhámos, hanem a váratlan helyzettel élni tudó nagy játékos. Remek nagy ínyencként, a kórházi helyzet értékelésekor, de a kissé hosszúra nyúlt fürdőzési jelenetben is ahol igen nagyot játszott, különösen a Hal (Tar Mónika) igen eredeti módon megfohgalmazott panaszán mulattunk jót. Felejthetetlenül jó volt Mátray László Oszipja, a szerep minden lehetőségét megvalósította, az utolsó értelmes embert jelenítette meg ebben a pusztulásra ítélt, felfordulásban. A hatalmával elsősorban visszaélésre, egyébként pedig mindenre képes polgármester visszataszítóan nevetséges figuráját hitelesen valósította meg Bandi András, ahogyan jól játszottak társai és beosztottai is, Balázs Attila, Mátyás Zsolt Imre, Aszalos Géza illetve Molnos András Csaba és László Péter. Kellően nyers volt Lőrincz Rita a lány szerepében, a nagyravágyás és az álmodozás kettősségét jól érzékeltette Tokai Andrea polgármesternéje, kissé harsányra sikeredett Fall Ilona, a férjre találó anyósként. A rendőrnők táncbetéteiben báj és humor keveredett a groteszkkel, amit a jelmez és a mozgás egyaránt sugallt, akár az első szaunajelenetben, akár a kábulatot megjelenítő másodikban. A rendőri durvaság és a színésznők (Magyari Etelka, Borbély Emília, Éder Enikő, Tankó Erika ) törékeny szépsége közt is furcsa feszültség villódzott.

A Revizorr világa túlságosan hasonlít a miénkre, s bár tudjuk, nem illik a tükröt hibáztatni arcunk ferdeségéért, mégsem sikerült felszabadultan végignevetnünk az előadást. Pedig egy rémes múlt és a kilátástalan jövő közt a süllyedő hajón nem igen kínálkozik jobb lehetőség a megtisztító nevetésnél

Gogol: A revizor azaz Gogol, a revizorr