HAMLET

Mészáros Ildikó

Bemutató a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban: Ingyenélők

Temesvári Új Szó, 2007-00-00

Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely a törvényeket magára kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány csandalának, kaszton kívülinek. Csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik is azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan hangot használ.(…)Nem azért tisztátalan, mert ezt valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért, mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye és ott érzi magát jól. /Hamvas Béla: Scientia Sacra/

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház névadója tiszteletére bemutatta az Ingyenélőket. Csiky Gergely halálának 115. évfordulóját idén, születésének 165. évfordulóját pedig a következő esztendőben ünnepeljük. Az irodalomtörténet szerint 1880-ban mutatták be először A proletárok c. társadalmi drámát. A cím ekkor még azt jelenti, pária, kaszton kívüli, érthető hát, hogy a történelmi változásokkal együtt változó szójelentés miatt a cím is más lett. „Az általános irodalomtörténet számára pedig egészen Mikszáthig ezzel a keserűen mulatságos játékkal lép a legnagyobbat a kritikai realizmus felé a magyar irodalom.”Olvashatjuk akár a világhálón is.

Lehet-e ma, a posztkommunista posztmodern korban érdekes a nemesség illetve a vagyonát vesztett dzsentri leleplezése? Alig 60 évvel ezelőtt mindenétől, nemcsak vagyonától, hanem önbecsülésétől is megfosztották az arisztokratákat, s nyilvánították őket osztályellenséggé, s boldogok voltak közülök azok, akik a kitelepítés után egyetemi diplomával segédmunkások lehettek, megtűrt páriák. Ezért is lehetne a darab mai címe a csandala, mert nem egy társadalmi osztályhoz tartozásuk miatt, hanem a törvények s a szellemi értékek világán kívüliek a darab figurái. Sajnos, talán a lány, Irén (Lőrincz Rita) és Borcsa szakácsné (Borbély Emília) kivételével közöttük egy sincs, aki igazán rokonszenves lenne, akivel együttérezhetnénk. Darvas Károly (Kiss Attila) már nem tartozik ide, mert nemcsak a múlt, de a jelen tapasztalatai is óvatosságra intenek a mélyszegénységből felemelkedők esetében. Ma már nem hihetjük, 20. századi történelemi tapasztalatainkat is figyelembe véve, hogy az értékességhez elegendő, hogy ne legyen vagyonunk.

A többi szereplő a gonoszok vagy nevetségesek kategóriába sorolható. Szederváry Kamilla (Szász Enikő) kisstílű Plankenhorst Alphonsine, azaz valaha az osztrákoknak kémkedett, majd egy vértanú özvegyeként pénzt csal ki a szabadságharcot még becsülő emberekből. Aztán hirtelen áldozattá válik, a leleplezéstől való félelmében enged a zsarolásnak, s Irént a lelkiismeretlen Zátonyi Bencéhez adja férjhez, akinek csak azért kell, hogy gazdag emberekkel hírbe hozza, majd a válásba nagy összeg fejében belegyezzék. Zátonyi gonoszsága, elvetemültsége László Péter előadásában gúnyos nyegleséggé silányul, nem kelt bennünk sem iszonyatot, sem megvetést. Nem is értjük, miért lakik külön feleségétől, hiszen a gonoszságához nagyon is hozzátartoznék, hogy férji jogait érvényesítse. A legzavaróbb talán a jók és gonoszok közti átjárás indokolatlansága: miért lesz Irénke bizalmasa Mosolygó Menyhért (Dukász Péter), a szélhámosságot gyakorló egykori ügyvéd, vagy miért baj az, hogy Szederváry Kamilla nem igazi anyja Irénnek.

A rendezői elképzelés nem segít a darab korszerűtlenségein. A játék egy kopár szobában játszódik, amelynek központi eleme a körbe-körbe fordítható, gördíthető, de közepén rögzített asztal, amely forog, akár a Föld, azaz akkor is forog, ha nem tudjuk, miért. Ajtók sokasága nyílik ebbe a térbe, talán csak azért, hogy a táncos nagyjelenetben minden szereplőnek jusson ajtó. A kettérepedt tükröt helyettesítő üveglap, amelyben megkettőződik s el-eltorzul a kép az egyetlen igazán sikeresen megvalósuló ötlet.

A jelmezek nagyrésze szürke, nem lehet tudni, miért visel utcai ruhát Elza (Tar Mónika), mikor mindenki más nagyestélyiben van. A jelmez- és díszlettervező Bartha József és a rendező Török Viola megoldásai közül is a leghatásosabb a menyasszonyöltöztetés volt. A fekete ruha, a függönyből lett fátyol, a szoknyát tartó váz a kényszeresküvő hangulatát maradéktalanul közvetítette. Hatástalanok maradtak viszont az előadásnak olyan eszközei, mint a kergebirka- tánc, amelyet a naív birkapásztorból meggazdagodott Timót (Bandi András Zsolt) járt el a nézők mulattatására, Irénke bizalmának megszerzése érdekében, avagy az amerikai stílusú , nyegleségjelképnek szánt, tegyük lábunkat az asztalra-megoldás. A feladatot jól csak Dukász Péter tudta megoldani, Szász Enikőnek és László Péternek azonban láthatóan nehezére esett. A nagyjelenetben felhangzó ária pedig olyannyira groteszk volt, hogy senki sem merte sem komolyan venni, sem kinevetni. A Szederváry-Mosoly Menyhért kettőse ígéretes kezdetnek mutatkozott, bár a markotányosnői gesztusok, dohányzás, ivás nem érték el a kellő hatást. Igazán nagy alakítást sajnos nem láthattunk, bár a kisebb szerepekben igen jól játszott Tar Mónika és Borbély Bartis Emília, s parányi szerepében igen jó volt Molnos András, Tokai Andrea és Aszalos Géza is.

Az előadás legizgalmasabb és legkorszerűbb eleme a zene volt. Könczei Árpád muzsikájában a népzenei elemek is remekül beépültek a kitűnő hangszeres szólók teremtette hangulatba, a tánc is stilizált mozdulataival pontosabban közvetítette a szövegben rejtve maradt bírálat fanyar ízeit, a keserűségből fakadó gúnyt, az azonosulás és távolságtartás kettősségét.

A szöveg Csép Zoltán újító munkája ellenére feszültségmentes és visszafogott maradt, a poénokat a közönség nem érzékelte. Nem volt sem nevetés, sem nyíltszíni taps. Félő, hogy az Ingyenélők is az öt évvel ezelőtti, szintén névadói jubileumra született előadás, Az ellenállhatatlan sorsára jut: a gyors és az önvédelemből fakadó felejtésnek nem sokáig áll ellen.

Ingyenélők