HAMLET

Zsigmond Andrea

A SŰRŰJÉBEN

Temesvári fesztiválnapló 2.

[2008. May. 16.]

Eurorégiós Színházi Találkozó

Melyben szerzőnk megpróbál csupa jót mondani az Eurorégiós fesztivál előadásairól, de nem mindig sikerül neki.

Ez a szöveg is kezdődhetne a szerző maga-mentésével, tudom ugyanis, hogy ejnye-bejnye, amiért a fesztiválon vasárnap megtartották a zárópartit, s én csak most hozom szóba az előadásokat. A jóindulat megnyeréséért idelinkelhetném mondjuk a köhögésem meg az orrfúvásom… aki elég közelről ismer, tanúsíthatja, hátborzongató mind a kettő. De nem ezzel akarom kezdeni, hanem egy még ide-nem-illőbb utalással: imádnivaló reklámot láttam a minap. Többé és kevésbé vidám élethelyzetek sorjáznak egymás után, csupa begipszelt karú illetővel, s a szpot végén ki-de-kiviláglik: a színházba járás juttatta őket ehhez a „maradandó élményhez”. Pontosabban a tapsolás gyakorlata. A berlini Deutsches Theater áll a merénylet mögött, amelynek két előadása is fut a szintén mostanság zajló nagy berlini színházfeszten.

A "szekrény": szuvenír Temesvárról, az Eurorégiós Színházi Fesztiválról Ez úgy jön ide, kérem, hogy nem nagy baj, ha egy színházi intézménynek vagy rendezvénynek eredeti a promóciója. A temesvárinak például, bájos ötlet, himnuszt írattak, nem is rosszat, ezért a szerző nevén is hadd szaladjunk át: Cári Tibor. Annyira jól sikerült az indulószerű kis dallam, hogy a színház talán megtartja magának. Nemcsak az elkövetkező Eurorégiós fesztiválokra, hanem úgy általában. (Persze elképzelhető, hogy tévedek, egy újságírónak sose higgyenek, az előző naplóbejegyzésben is nem lespanyoloztam az imádnivaló szerb színházi báros lányát?)

A hallvány után a látvány tervezője szintén legyen felsorolva, Fehérvári Zsolt, mert szinte ki tudta kerülni a síró-nevető álarcok csapdáját. Műsorfüzeten, plakáton ión oszlopfőt idéző csigák, fölöttük kalapként timpanon, alattuk oszlop, megcsavarva: női alakot idéz. Naná, hogy karcsút. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a nő, úgy látszik, vizuális elemként működik igazán, a verbális pozíciókat valahogy mindig férfiak foglalják el. A kiemelteket, az íróknak, rendezőknek meg kommentátoroknak fenntartottakat, a műsorfüzetben. Hoppá, találtam egy női rendezőt, sőt, egy szerzőt is, indítsunk velük. (Most ugrik be, hogy talán azért engedik előre a nőket, ahol igen… Próbálnák csak meg azt mondani, hogy „hátrányos” helyzetben vannak.)

Szelistyétől Portugálig

Kezdjük tehát Török Violával, annál is inkább, mivel a fesztivál is vele kezd. Meg A szelistyei asszonyokkal, amit A férfiak nélküli falunak álcáznak. (Mondtam, hogy verbálisan kiemelt pozíciókban a férfiak…) Török Violát rendezőként azért szeretem, mert Bocsárdihoz és Barabás Olgához hasonlóan közölni próbál valamit a közönséggel. A mai kisemberrel. Ebben az Ödön von Horváth-előadásban vannak dőzsölő nemesek (mai terminussal: állami hivatalnokok), van rosszul működő házasság, amit helyre kell hozni, vannak közösségi problémák… amikre egy nő sejdíti meg a választ. (Miután a király nem akar férfiakat telepíteni Szelistyére, mert ott tudvalevőleg csupa ronda nő lakozik, a grófné azt tanácsolja, küldjön hát oda ronda férfiakat.) A bemutató előadás mégis ritkán tud elmélyülni. Hol lassú, hol nagyot lépünk, a játék meg többnyire illusztratív. Mindent értünk, de semmit nem értünk úgy igazán. A nagyszebeni grófnak (Kiss Attila) sok arcát látjuk, mindegyik tiszta, de nem tudjuk őket összerakni. Miért áll ki olyan keményen a feleségéért, amikor az előző jelenetben még a fürdőslánnyal cicázott? Mátyás király (Balázs Attila) vibráló, összetett, az előadás legélőbb jelenetei azok, melyekben új nádorával (Mátyás Zsolt Imre) a női „mustrát” várja. De mi köze a grófnéhoz? Egyik percben az udvarnál marasztalja, a másikban túl könnyen engedi őt át a férjnek.

#i#Rudolf Hess tízparancsolata#/i# Jó ötlet volt temesvári előadással kezdeni a fesztivált, így már első pillanatban megmutatkozott a rendezvény kvintesszenciája: a színház múltját idéző régebbi színészek és az újak csoportképe látható benne. Ugyanez ismétlődött meg a záró gálán, ahol egy castingon „felvételüket kérték” a Csiky Gergely Színházba a valamikori munkatársak, akik most messze földön, Németországban, Svédországban, Magyarországon, Váradon élnek, netán ügyvédi (dr. Csiszér Lajos/Lala) vagy államtitkári (Demeter András) pályára tévelyedtek. Az idősebb színészeknek fiatalabb partner, jelenlegi társulati tag dukált – és vice versa. A terjedelmes „Főpróbát” nemcsak ez a barátságos kavalkád meg a zsűri rögtönzött, humoros ítéletei tették röpkévé, hanem az a rokonszenves egyenlősdi is, hogy egy valamikori színházi titkárnő épp olyan fontos (testreszabott) szerepet kapott benne, mint a nagy Varga Vilmos. A Főpróbát megelőző kötetlen beszélgetésen, az Emlékpróbán ugyanezt láthattuk: az öltöztetőnő ugyanannyit beszélhetett, mint a rendező. Ezek után nem meglepő, hogy az újdonsült örökös tagok között rendező (Kóra Ilona) és színészek mellett (Szélyes Imre, Kiss Erzsébet, Péterffy Lajos) ügyelő (Cseresnyés Irén) is akad.

#i#Emlékpróba#/i#

Egyes számú technikai megjegyzés: erre az estére megjelent egy Emlékalbum is, abból puskázom, hogy Péterffy hány „f”. Azaz ha rosszul írok valamit, ezúttal vígan másra mutogatok. Az Emlékalbum különben éppoly rokonszenves, mint minden más ezen a fesztiválon (ide visszajövünk!). Oldalanként egy-egy évad, előadáscímekkel, a főbb alkotókkal, meg egy fotó… igazán átlátható. Helyenként egy-egy történeti vagy szubjektív áttekintés, a végén társulati képek, díjak, névsorok, ahogy elő van írva.

Kettes számú technikai megjegyzés: a színészek nevét az előbb azért nem írtam névsor szerint, mert kedvezni akartam Szélyes Imrének. Igaz, hogy civilben karótnyeltnek tűnt (magamban sznobnak tituláltam), de az ő műsorszáma volt a legmeggyőzőbb. Egy Bernard Shaw-levelet mondott el, ha jól emlékszem, s bár szenvedély ebben is lehetett volna kicsit több, technikailag gyönyörűen csinálta. Na, ez most miért fontos? Egyrészt mert át tudta hidalni a generációs szakadékot: látványos volt a gálán, hogy a régivágású, jó kiállású, jó orgánumú művészek között, akik Wass Albert-et (kitalálták! Kiss-Törék Ildikó) vagy A vén cigány-t, esetleg operettslágert adtak elő, és a mai fiatalok között, hát, van különbség. Minden tekintetben.

Szélyes Imre örökös tag

Másrészt azért kellett kiemelnem Szélyest, mert megmutatta a nézőnek, hogy monológot igenis elő lehet adni. Könnyedén, színesen, értelmesen. Mert egy átlagos előadásban az az úzus, hogy alig kezdődik el egy monológ, máris szétforgácsolódik a figyelem. Ez színészhez kötött: már tudom, hogy kire nem fogok legközelebb sem odafigyelni. Hogy Urbán András négyszemélyes társulatával példálózzunk, Béres Mártára minden pillanatban érdemes rátapadni, de Mikes Imre Elekben már nem bízom ennyire. Az aradi egyszereplős produkciót, a Rudolf Hess tízparancsolatát az előzetes bizalmatlanság ellenére érdemes volt végignézni; a szegedi színész, Harsányi Attila minden tekintetben pontos és erőteljes volt. Talán csak ott nem, amikor a volt náci tiszt heves karmesteri mozdulatokat tesz. Legalábbis arra emlékeztetőket…

A nyelvezetváltás egy előadásban ritkán zökkenőmentes. A férfiak nélküli faluban sincs eléggé összehangolva a szöveges rész a rituális körtáncra emlékeztető betétekkel (ráadásul énekelt beszéd és legényes is van az előadásban). A színészek sem egyformán játszanak: Szilágyi Ágota Szőke nője eszköztelen, Lőrincz Rita Fekete nője hozzá képest túlzóan adja a butát. Látványos különbség van emellett az idősebb színészek (Ferenczy Annamária, Mátray László, Higyed Imre) patinásabb és a fiatalabbak természetességre törő játékmódja között.

Magyar Attila a #i#Portugál#/i#ban

Ezen vitatkoztam a minap egy kedves színész ismerőssel: miért baj, ha a színészek különbözőképpen játszanak. Nem értette, hogy rontja az összhatást. Vegyük a Portugált: Huszta Dániel Retekje kiszúrja az ember szemét, nem lehet elmerülni tőle az előadásban. Mennyivel másabb a helyzet Csipesznél! Az embernek kedve támad rámutatni Magyar Attilára, hogy íme, a színész. Megejtő, hogy a színész, a figura, és az ember mennyire egyben van. Aztán milyen nagyszerűen, leplezetten káromkodik... Csipesz felesége esetében meg épp az a csodás, hogy jól belefekszik a káromlásba. Faragó Edit beszéde, reakciói, sorozatos esése a bicikliről, mind gyönyörűségesek – talán csak a járása… civil. Jó látni a műsorfüzetben, hogy ők ketten azok, akiknek juttattak már szakmai díjat: még a végén a díjaknak is hinni lehet. A harmadik színész, aki lenyűgözött, Jankovics Andrea volt Bece feleségeként, egyszerűen semmit nem hibázott el.

Faragó Edit alakítása azzal is lenyűgözött, hogy megmutatta, nem szükségszerűen korosztályfüggő a játékmód. Nagy István produkciója kíván idecsatlakozni a gáláról: ősz fejére simléderes sapkát, szálfa termetére Gáspárik feliratú bő tornamezt húzott, és elrappelte nekünk a Falu végén kurta kocsma modern változatát. S ki érti ezt, a negyvenéves hölgyek arra szavaztak a végén, legközelebb is inkább Eminemként, mint Mágnás Miskaként kíváncsiak rá. Közben meg biztosak vagyunk abban, Mágnás Miskája is irtózatosan jó. Mi történhetett?

Urbánusok, fokozatosan mellőzve

Nyugtalan voltam a kortárs magyar darabokat illetően. A Portugálnak egy szatmári, a Nézőművészeti főiskolának egy csíkszeredai előadásához volt eddig szerencsém, és hát azok nem azt bizonygatták, hogy íme a lehető legjobb Egressy- meg Tasnádi-darab. Egyikük viszont most átlendült a lécen.

#i#Nézőművészeti főiskola#/i#

Nem a Nézőművészeti. Bár Kapa meg Pepe, alias Mucsi és Scherer gyönyörűen dolgozott. Két élesen különváló karaktert, éles helyzeteket láttunk. Katona Laci azzal okozott viszont zavart körünkben, hogy utólagos szavazással sem tudtuk eldönteni, mindig-mindig Lacikája sírja el magát, vagy van, hogy Laci bújik potya-nevetéssel a tenyere mögé. A néző szereti, ha világos az ábra… Hát még ha kritikusnak hívják. De nem ez volt a bibi az előadással, hanem hogy kipukkadt. A fel-feldobott kérdések visszahulltak a földre, s az előadás még jócskán tartott. A figurák lélegeztették, nem a problematika.

Egressy Portugáljának viszont szerencséje volt, hogy találkozott az újvidékiekkel. Féltem, hogy idegesítően szocreál lesz, de ez csak félig jött be. A vajdaságiakban van egy jókora adag szeretet, meg metafizikai érzék, amitől minden felemelkedik. Mondjuk néha idegeltem, hogy most Masni ennyire szereti Sátánt? Szemrebbenés nélkül átöleli a homeless külső ellenére? Ha a szimatom jó: a társulaton belüli jó hangulat szivárgott be az előadásba. Ami ennek ellenére is, önállóan is villogott. Örültem például annak, hogy a figurák a végére mind kimutatják a foguk helyét. Meg annak, hogy nincs végül, mint Szatmáron, öngyilkosság. A kocsmaajtó függönyén át visszanéznek Masnira a férfiak: csupa szeretet és mély szomorúság.

#i#Murlin Murlo#/i#

A rendezés viszont nem pontos, annyira semmiképp, mint a szabadkai előadásoké. A technikai részletekben. Miért dúdol Masni más slágert, mint amit a zenegép teker? Ez a felütés. A Murlin Murlóban, bár egy kukkot sem értünk a szláv dalokból, tudjuk, hogy halálosan pontos minden. Kezdve a kinti zörejektől. Felfoghatatlanul jól van minden időzítve. A tér is részletekbe menően őrjítő, azaz jó meg pontos: az csak a feje, hogy a rózsaszín meg a zöld falú szoba hatása egy zöld-rózsaszín levelű szobanövényben kulminál. A széttaposott cipők sora a lépcső szélén vitán felül telitalálat. A darab, a színészi alakítások szinte hibátlanok, a kritikus szava elakad. (Naná, ha nem tud kötekedni.) Hogy mégis fogjuk valamire a hallgatást, legyen az, hogy régi bemutató, írtak róla elegen. (A Rudolf Hessnél is szerencsém van, Réka épp ma elemezte a Hamleten...)

Nyilatkoztassunk ki, egy jó nagyot, az mindig jólesik: Szabadka a legjobb az összmagyar színházi piacon. Kövezzenek meg, igazuk lesz... De addig is. Urbán András kicsiny Kosztolányi-társulata is ideértődik, bár ott néha a színészi kvalitás... Agyban viszont ők is nagyon ott vannak, és érzésben. Mi kell még?

Összefogás? Van. Lesz. Keresztül-kasul rendezik egymást az Eurorégióban, a színházak egymás mozgás- és drámaworkshopjait látogatják, temesváriak játszanak a vajdasági Tanyaszínház Pál utcai fiúk-jában (ez mesés, traktort az utánfutóhoz mindig a következő falu polgármestere küld), a békéscsabai színészképző a továbbképzéseket vállalja…

Ja, a legfontosabb. A budapesti minisztérium küldötte EU-s aranybányákról regél.

A diákok vetélkedője

Fotók: Antal Botond

kapcsolódó írások

NEGYEDIK INTERETNIKAI A LÉPCSŐN A fesztivál adatlapja

» Korábbi cikkek