HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

A mai lapszám

[2007. Jun. 28.]

Interjú Barabás Árpáddal, gyergyószentmiklósi Rókajáték és kassai Fösvény.

A hideg hegyen túl
Barabás Árpád szerint valóságosabb, amit mozgással mond el
[Proics Lilla interjúja]

– Tudod, hol állsz, a magyar táncosok és színészek közt intenzitásban, figyelemben, könnyedségben?
– Egyrészt nem tudom, másrészt megpróbálom a dolgokat saját magam felől megközelíteni, ráadásul mindez, amit mondtál, szerintem bennem van, nem pedig csinálom. Kiskoromtól fogva ilyen vagyok.

– Milyen mozgási formákkal találkoztál?
– Sokáig versenyszerűen sífutottam, Gyergyóban van hegy is meg hó is. Aztán fociztam, tornáztam, és akrobatikát tanultam – ezt már Kolozsváron, a főiskolán, ahol a vívást is megkedveltem. A főiskola után 2001-ben a Figurához szerződtem, és ott András Lóránttal egy stúdió-előadásban pantomimet vittünk színre a Godot-ra várva című színdarabból. Ezután Uray Péterrel dolgoztunk, aki két előadásban – a Malomban és a Szaggatóban – rendezett minket és workshopokat is tartott nekünk. Ha nem kell, nem használok nagy szavakat, de őtőle fontos dolgokat tanultam, aminek csak a fele volt mozgás. A másik fele színészet. Uray Péter nagyon pontosan mondta meg az „érzetet”, nekem ezzel segített a legtöbbet. Az ő munkájára jellemző volt az is, hogy hat-hét este után derült ki az előadás atmoszférája, amikor már nem a technikára koncentráltunk. És utána hajnalig arról beszélgettünk, mit is játszottunk. Uray Péternél éreztem meg először, hogy bár nem szólok egy kukkot sem, érvényesen vagyok jelen. Azóta is úgy gondolom, hogy valóságosabb, amit mozgással tudok elmondani, mint prózával. A Vava Stefanescu rendezte előadással voltunk itt tavaly. Nagyon jól szerkesztett képekkel dolgozik, projektív, de nem köti meg a színészeket. A tiszta technika (pláne sok extrém zenével alápakolva) nekem üres esztétizálás. Bozsik Yvette az előadásaival a magasan iskolázott mozgásra építve gondolkodik.

#i#Rókajáték#/i# (Gyergyószentmiklós) (fotó: Molnár Cs. Attila)

– Alaposan figyelsz a játékra. Ezért kezdtél el rendezni?
– Azért rendeztem, mert volt az évadban egy másfél hónapos luk. Akkor csináltam két egyfelvonásost, a Medvét és a Leánykérést Csehov írása nyomán. Pont ki lehetett osztani hat emberre. Aztán volt egy Pilinszky verseire és naplórészleteire épített egyszemélyes darabom – amelynek kényszerűen lettem a rendezője is. Nem találtam senkit, aki dolgozott volna velem ezen. Legutóbb pedig a Fekete tej című darabot állítottam színpadra – amikor Pécsen láttam a Katona előadását, nagyon megtetszett a szöveg. Ráadásul Tompa Andrea fordította – aki jó barátunk, amióta dramaturgként dolgozott velünk –, és amint kértük, rögtön küldte nekünk. Egyébként ez is egy munka elcsúszása miatt keletkezett üres hónapunkat töltötte ki, és azóta is műsoron van.

– Ezek szerint többen alakítjátok az évadot.
– Gyergyószentmiklós kis város, húszezer lakosa van, kilencven százalékuk magyar, hideg van, hidegek a lakosok is. A színház pár éve, előzetes munka után ’90-ben alakult, a társulat is kicsi. Most hatan vagyunk színészek. Döntő szava az igazgatónak van – most Béres Lászlónak, azelőtt Szabó Tibornak –, és ő általában azt látja jónak, amit mi gondolunk. Minden évadban van mozgásszínházi előadás, de azért nem zárkózunk el a nézői igényektől sem. Persze nem a közönség mondja meg, mit csináljuk.

– Nem az számít, hogy a nézőknek tessen az előadás?
– Nekem kell, hogy tessen, aztán a néző eldönti, hogy tetszik-e neki az, ami nekem. Vannak persze előadások, amelyeket jobban kedvel a közönség. Ezt a Rókajátékot viszonylag szeretik. De azt is tudjuk, hogy a színész az előadás egy részét mindig lehazudja. Jó esetben van egy őszinte pillanata, és akkor annak az estének már volt értelme. Most elég nehéz volt játszani. Itt ugyanis hajlamos vagyok úgy érezni magam, mintha kikapták volna alólam a szőnyeget. Ez persze nem baj, mert az ember időnként azt hiszi, hogy jól megy neki. Ha meg kellene mondanom, hol állok – amit először kérdeztél – nem tudnám, mert csak tapogatózom előadásról előadásra.

#i#Rókajáték#/i# (Gyergyószentmiklós) (fotó: Molnár Cs. Attila)

Zappe László: Őrült játék, amelyben nincs rendszer
Rókajáték – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház

Ben Jonson 1605-ben írt Volponéja igazi angol reneszánsz dráma, dús, kalandos, némiképp zavaros cselekménnyel, merész ötletekkel, az ötletekhez igazodóan meglepő jellemfordulatokkal. Mondhatnánk, következetlenségekkel. Illyés Gyula 1954-ben kihúzta belőle az egyik szálat, és korrekt, szabályos szellemes olasz vagy francia vígjátékot írt belőle, igazi tételdrámát, amely világosan beszél a pénz hatalmáról, pontosan megvilágítja, szinte illusztrálja a pénzközpontú világ elidegenítő erejét, hatását. Nála Volpone a pénz virtuóza, s egyúttal az öncélú pénzszerzés bajnoka is. Mások pénzéhségéből él, de a pénz jellemtorzító hatalmának leleplezését önmagáért is élvezi. Áldozatai hatalmas drámákat élnek át. Corvino, a féltékeny férj a feleségét kínálja föl az örökség érdekében, Corbaccio pedig egyenesen a teljes vagyonát. A mindenkori uzsorás óriási belső konfliktusa az övé. A pénzéhség két változata küzd benne. A pénz iránti szenvedély egyfelől arra indítaná, hogy egyetlen garast se adjon ki a kezéből, a még nagyobb pénz reménye viszont arra kényszeríti, hogy teljes vagyonát kockáztassa. Ezek a drámák végül mind Volpone tragédiájában összegződnek, éppen olyan csapdába esik bele, mint amilyent Corbacciónak állított.

A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió művészei Rókajáték címmel az eredeti darabból készítettek tömörítvényt, melyet sorskomédiának mondanak. A pénz, az öröklés körüli huzavona ebben is fontos szerepet játszik, de ennél sokkal fontosabb a játékmód, a stílus, és nem utolsósorban az is, amit a történetből meghagynak, illetve összehordanak. Groteszk jelenetsor keletkezik, amelynek nemigen látni a mélyére. Egyfelől emberek találkoznak szükségképpen, hiszen vadásznak az örökségre, másfelől emberek találkoznak teljesen véletlenül. Emberek beszélnek céltudatosan, másrészt emberek beszélnek csak úgy, csak azért, mert éppen összehozta őket a sors.

#i#Rókajáték#/i# (Gyergyószentmiklós) (fotó: Molnár Cs. Attila)

Az átiratból nagyjából három szándékot lehet kihüvelyezni, bár az is bizonytalan, hogy volt-e bármilyen szándék. Fölöttébb korszerű módon vonul be a történetbe a női emancipáció. Mindjárt az elején nő az ügyvéd, korunk jól ismert, energikus üzletasszonyának fajtájából, később nő a bíró, az elnyűtt háziasszony típusból. A másik Volpone játékszenvedélyének felerősítése. Ő nemcsak a pénzzel bánás nagymestere, hanem valamiféle általános játékszenvedély rabja. Akrobata és bűvész, ha kell. Egy zavaros világ kiismerhetetlen képe kavarog a színen. Őrült játék, amelyben nincsen rendszer. A zűrzavar zűrzavar általi ábrázolása. Mindennek azonban némiképp ellentmond, és összekuszálja a darab szélsőségesen groteszk világképét, hogy az átírók találnak két igaz embert – ezúttal Corvino felesége és Corbaccio fia egyaránt tiszták, romlatlanok, a fiatalember még könyvolvasó diáknak is mutatkozik –, hogy az ő megaláztatásuk révén mégis csak tiszta drámai szituációban láthassuk e világ erkölcstelenségének feneketlen voltát.

A színlap nem tünteti fel, ki a szöveg fordítója, azt tudjuk, hogy a rendező Béres László, a dramaturg Ungvári Zrínyi Ildikó. A játékot lényegesen megszabja a díszlet – a rendező és Csiki Csaba munkája –, egy négyszögletes sátor négyféle színű függönnyel, meg egy létrás emelvény, az is elfüggönyözve. Stilizált, karikírozott, cirkuszi bohóckodástól sem visszariadó mókázás folyik száz percen át szakadatlan. A színészi energia, a kissé forszírozott, de vitathatatlan erőfeszítés, valamint Zénó Apostolache csúfondárosan fájdalmas, mélabúsan játékos zenéje kétségtelen értéke az előadásnak. Salat Lehel, Barabás Árpád, Veress László, Tóth Árpád, Blénessy Enikő figurateremtő készsége, művészi odaadása érzékelhető, de kibontakozásának a szöveg és a választott stílus útját állja.

A fösvény címszereplője (fotó: www.thaliaszinhaz.sk)

Karsai György: A homeless-Harpagon ödipális kalandja
Moliere: A fösvény – Kassai Thália Színház

Pedig a színpadkép annyi jót ígért! A nézőtér felé enyhén lejtő hajópadlós szobabelsőt hátul ormótlan, durván szegecselt duplaajtó zárja le, úgy uralva a teret, mintha egy trezorra vagy feltörhetetlen páncélteremre látnánk. Balra gramofon, jobbra repedezett, szebb napokat látott tükrös-asztal. Ebbe a térbe beleálmodható lenne Harpagon elbukásának, végletes-tragikus magányba torkollásának Moliere-nél komédiában elmesélt története.

Moliere a római komédiából, Plautus és Terentius műveiből merített ihletett vígjátékai jelentős hányadához – s ezzel, akár tudta, akár nem, a görög újkomédiáig (Menandroszig), sőt egészen Euripidész késői, besorolhatatlan műfajú, úgynevezett „jó végű tragédiái”-ig – tette követhetővé egy-egy történet-motívum genezisét. A motívumvándorlás-kutatásban a Moliere-hez vezető úton ma talán az Amphitrüón-történet számít a leglátványosabb bizonyítéknak. A fösvény „eredeti”-jének legtöbbször egy Terentius-komédiát, a könnyedén memorizálható Heautontimorumenos (görög szójáték: „a vagyonát reszketve féltő”, illetve „önmagáért reszketve aggódó”) címűt szokták tekinteni, amelyben egy fösvény, gonosz apa végül megbánja minden bűnét, önzését és boldogsághoz segíti eladdig zsarnoki uralmától szenvedő családtagjait.

Csakhogy Moliere a meglehetősen bonyolult – és fentebb majdnem karthauzi szűkszavúsággal összefoglalt –cselekményből nemcsak a pénz örök, minden emberi viszonyt tönkretevő, személyiségromboló és mindenfajta értéket elemésztő hatalmát emelte ki. Egy figyelmes, „mélyebb” színpadi olvasatban gyökerező rendezői értelmezés – amelyre azért a magyar színháztörténetben szép példákat találunk, hogy helyszűkében csak Zsámbéki Gábor Katona József színházi, ’90-es évekbeli rendezését idézzük – nyilván nem ragadhat le egy a drámai konfliktusokat végtelenül leegyszerűsítő, műfajtalan jelenetsornál. Mert Moliere nem fekete-fehér jellemű, ripacs-színészkedésre dresszírozott színészekkel előadandó jelenetfüzért írt. A gegparádévá silányított bohóckodást pedig egyáltalán nem ismerte.

Sajnos a Kassai Thália Színház Csiszár Imre rendezte előadásával kapcsolatos pozitív élmény a fentebb leírt színpadképben való gyönyörködésben ki is merült. Bocsárszky Attila Bartók zenéjére előadott, Hitchcock Psycho-jára hajazó, előadást nyitó jelenete – a homeless-nek öltöztetett, visszataszítóan koszos, kicsit Csontváry-prófétás, kicsit mózeses Harpagonja levágja egy székre ültetett guminő fejét, majd a hasából előcibálja pénzesládikáját – nem sok jót ígér.

Nem is csalódunk, mert ebben az előadásban ami csak zavaros és rossz lehet, az zavaros és rossz is lesz. A színészek meg sem kísérlik a megformálandó személy megértését, értelmezését, a jellemábrázolást, de végtelenül külsődleges eszközökkel élve, szigorúan kívülről tekintve a szerepre, csak véleményt mondanak a megformálandó alakról. Üdítő kivétel az Elise-t alakító Nagy Kornélia, aki riasztóan rossz kezdés után az előadás legjobbja volt.

Harpagonról például semmit sem tudunk meg ebben a mérhetetlenül leegyszerűsítő értelmezésben, miként az őt körülvevő család és háznép is jobbára egy röviden összefoglalható kategóriába tartozó emberekből áll: ez a komplett idióták háza. Ez természetesen nagyon hálás, közönségbarát megoldás; gondolkodni nem kell (sőt: nem szabad!), csak szívből kacagni, kacagni, kacagni. Hogy közben például a második felvonás első harmada rendezési szempontból maga a tökéletes összeomlás? Nem baj. Egyetlen szót nem lehet érteni Cléante és Marianne párbeszédéből (a színészek szövegmondása, katasztrofális hangsúlyaik elősorolása messze szétfeszítené e beszámoló kereteit), mivel a színpad baloldalán hamisítatlan burleszkjelenet köti le a nézők figyelmét.

Hosszan lehetne – és más körülmények között nyilván kellene is – sorolni az előadás hibáit, de itt és most csak azt tudjuk rögziteni, hogy rossz az az út, amelyen ez a társulat most jár.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK 3. KISVÁRDAI LAPOK 4. KISVÁRDAI LAPOK 5. KISVÁRDAI LAPOK 6. KISVÁRDAI LAPOK 7.

» Korábbi cikkek