HAMLET

Hegyi Réka

UTE-FESZT 8

Két mai Shakespeare

[2008. Dec. 3.]

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

A 17. UTE Fesztiválon, kortárs szerzők művei között két erzsébetkori színdarab is: a kolozsváriak III. Richárdja és a szerb Velencei kalmár.

Két Shakespeare-darab, amelyiket össze lehet hasonlítani: sok közös pontot nehéz találni Tompa Gábor „hazai” III. Richárd rendezésében és Egon Savin A velencei kalmár előadásában, egy valami mégis közös nevezőre hozza őket: az aktualizálási szándék.

Savin és a nagyon precíz munkát végző Miloš Krečković dramaturg a múlt század 20-as 30-as éveibe helyezi a cselekményt, de a kisebbségekkel szembeni (in)tolerancia tematizálása a mai Szerbiában éppen annyira égető probléma, mint a második világháború előtti Olaszországban, illetve Shakespeare korában. A Jugoszláv Nemzeti Színház* előadásban a szerző által sejtetett faj- és idegengyűlöletet kibővítették a homoszexuálisokra és a transzvesztitákra is (bár ez az értelmezés is kínálja magát Shakespeare olvasása közben: különösen Antononio Bassanio iránti vonzalma evidens, de Portia és Nerissa nemi szerepcseréjét is megírta).

Jelenet #i#A velencei kalmár#/i#ból: Nerissa és Portia

Természetesen bármilyen koherens értelmezés és rendezői szándék meghíusult volna, ha a szerepeket nem egy nagyszerű társulat játssza. A Portiát játszó Dragan Mićanović egyszerűen elbűvölő volt, amint egy szeszélyes nő minden allűrjét elegánsan és túlzások nélkül viselte (csak érces hangja árulta el, de ettől még izgalmasabb nővé változott), és amikor a szerepnek köszönhetően férfiruhába bújt, akkor is azt láttuk, hogy egy nő alakít nadrágszerepet. Neki mindent el lehetett hinni ebben az előadásban.

Akárcsak Goran Šušljik-nak, aki egyértelműen a férfiakhoz (és Antoniohoz) vonzódik, de Portia pénzéért bármire képes. Nerissának kevésébé hiszünk: leszbikusnak gondolnánk, így Gratiano iránt támadt hirtelen vonzalma érthetetlen. Andjelica Simisć alakításában az udvarhölgy azért izgalmas mégis, mert Otto Dix Sylvia von Hardenről készített portréját mintázza meg, és akárcsak Kristina Ignatović többi jelmeze, nagyon egyértelműen az 1920-as évekbe helyezik a cselekményt.

#i#A velencei kalmár#/i# legerősebb jelenete kellene legyen, de nem az: Shylock kész Antonioba mártani kését, hogy megbosszulja sérelmeit

A többi szereplő alakításáról nem lehet áradozni, de talán nem is kell: mindannyian egy jó előadás ügyét szolgálták. Azt viszont még el kell áruljam, mielőtt elfogultsággal vádolna bárki, hogy ebben az öt éve bemutatott produkcióban is sok elvarratlan szál van még. A legzavaróbb a boldogtalanságát alkoholban pácoló Jessica (Tanja Pjevac) figurájának kidolgozatlansága, akire igen fontos szerepet bíz a rendező: az előadás utolsó képében vízbe öli magát, így a színmű nem a vígjátéki befejezés felé billen el.

A III. Richárd ezzel szemben egyértelműen tragédia, vérfürdő, a kolozsvári előadás mégsem nélkülözi a vígjátéki elemeket. Nem lehet mosoly nélkül végignézni például Lady Anna (Györgyjakab Enikő) bevonulását: a megjátszott gyász tanítható példája. Erzsébet királyné (Kézdi Imola) sem tragikus hős, amint legközelebbi rokonai masszírozzák karját és fejét. Természetesen ezek a szerepértelmezések kitűnően ellenpontozhatnák a tragédiát, csakhogy ebben az előadásban egyetlen nagy formátumú hőst sem láthatunk (a főszereplő, a fizikai-lelki nyomorék Gloster semmiképpen nem egy tragikus hős).

A #i#III. Richárd#/i# kolozsvári bemutatója (a Gyulai Várszínházzal közösen bemutatott produkciót a Shakespeare-fesztiválon mutatták be)

Tompa és alkotócsapata (Visky András dramaturg, Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervező) a média hatalmát helyezi célkeresztbe: Richárdból a manipulált televízió csinál politikai diktátort (bár nem derül ki, mivel tartja kezében ezt a fajta hatalmat a trónra törő Gloster), a színpad hangsúlyos pontját (bal, elől) egy kártyás telefon fülkéje foglalja el, a szereplők zöme mobiltelefonon (is) kommunikál.

Ebben a világban egy elég ködös identitású lénynek jut kiemelt, transzcendentális szerep: a rejtélyes Shore asszonynak (Skovrán Tünde), akit a többi szereplő utalásaiból egy szószátyár intrikusnak képzelhetünk el, viszont egyetlen jelenete sincs a darabban (ezért nehéz kitalálni, hogy ki ő valójában). Fekete és igen hiányos jelmezt, domina ruhát visel (vicces, hogy a harisnyakötőnek szolgáló kis szalagot nem vágták le, hanem rákapcsolták a mezre), a korona őre (a kezdőképben nála van, a koronázási jelenetben ő helyezi Gloster fejére stb.), aki a „választási” talk show asszisztense, de aki a halál angyalát is megjeleníti, hiszen fekete köpenyben a Szentírásból olvas Haistings, majd Richárd halálakor. Vajon a többi szereplő halálát miért nem kíséri mormogása?

Richárdot egy élőben közvetített tévéműsorban "győzik meg", hogy trónra lépjen

A rendezői értelmezés természetesen önkényesen bánhat el szereplőkkel, és kevésbé fontos személyeket kiemelhet a névtelenségből. Ez történik a Polgár néven feltüntetett szereplővel is. Senkálszky Endre alakítja, az élő legenda: néhány soros, az előadás többi részétől nagyon idegen szövege (Visky András dramaturg a polgárok párbeszédéből kovácsolta) és átvonulása a színen nyílt színi tapsot kapott. Egyértelmű, hogy nem az alakítás nagyszerűségét, hanem a színész életkorát (94!) és fizikai-szellemi frissességét tapsolták meg.

Sajnos ezzel az előadással is úgy jártam, mint a Három nővérrel. Az első részt nagy érdeklődéssel figyelemmel követtem, bár abban is elég sok fölöslegeset, üresjáratot, néha egyenesen hatásvadász pillanatot láttam (például Clarence/Hatházi András SMS-ezése a mobilon). A második részben viszont sűrűsödtek az ilyen jelenetek, egyre zavaróbb volt a sok fel-alá járkálás (egy jelenetben futkosás), a következetesnek vélt adaptáció kezdett sántítani: az első részben érteni véltem, hogy közel-keleti párhuzamot hangsúlyoznak az alkotók (a három LCD-képernyőn bejátszott híradórészletek, a terrorista mezbe öltöztetett katonák és őrök), de ezt később semmi sem indokolta. Igazából eldöntetlen marad, hogy hol és milyen társadalmi rétegben játszódik ez a mai rémtörténet.

III. Richárd: Bogdán Zsolt (fotó: Rudolf István)

Carmencita Brojboju díszlete lenyűgöző, de nem visz közelebb az értelmezéshez: hideg zöld plexifalak, a játékteret betöltő kiállítási vitrinek, amelyekben formalinban tartósított torzszülötteket őriznek (Varga-Járó Ilona munkái), boncasztalok, közönséges székek – ezek a fontosabb elemei a már említett telefonfülke mellett.

Talán ebben az előadásban a kevesebb több lett volna, vagyis kevesebb kellék és kevesebb poénos ötlet jobban ráirányította volna a figyelmet a lényegre, a sok lehetséges értelmezés közül egy vált volna markánsabbá. Az körvonalazódott ugyan, hogy a média nagyhatalom, de a szerepek nem illeszkednek ehhez a képlethez. Éppen ezért a színészek alakítására sem szeretnék most kitérni, mert az ő munkájuk nem értékelhető kérdőjelekkel. Bogdán Zsolt Richárdjával is zavarban vagyok, mert minden adott egy nagyszerű alakításhoz, egy-egy monológjában (különösen az utolsó jelenetekben) meg is mutatkozik a színész és a szerep ereje, mégis érezhető, hogy többre, nagyobbra lenne képes, ha... És itt leteszem a tollat, mert nem tisztem tanácsokat osztogatni.

--
* nem elírás, a történelmi tények ellenére az intézmény megőrizte nevét, mert vallja, hogy a régi legjobb színészeit, rendezőit és tervezőit foglalkoztatja

kapcsolódó írások

UTE-FESZT 1 UTE-FESZT 2 UTE-FESZT 3 UTE-FESZT 4 UTE-FESZT 5 UTE-FESZT 6 UTE-FESZT 7

» Korábbi cikkek