HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

Fiatal színházak Aradon: új tempó

[2010. Nov. 13.]

V. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) - Arad

Fiatal színészek és rendezők (főleg) fiatal közönségnek szóló előadásait tűzték műsorra az Interetnikai Színházi Fesztivál ötödik napján.

A marosvásárhelyi Yorick Stúdió Gianina Cărbunariu Stop the tempo című színdarabja első magyar nyelvű előadását, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye a két évvel ezelőtti előadásuk kapcsán született Nóra reloaded-et, a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem színművészeti szakos diákjai pedig a Play Strindberg című produkciót mutatták be Aradon.

Stop the tempo! Anarchista színház romániai magyar tálalásban

Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni! – mondja egy graffiti, ki tudja, hány évvel ezelőtt. Szahar- mondja a színpadon Übü papa, 1896-ban. Láttuk a Bonnie és Clyde-ot, a Született gyilkosokat. Semmit sem változott a világ? Gianina Cărbunariu hősei 2003-ban egy olyan életérzést fogalmaznak meg, amiről sokat nem is kell mesélni. Vagy mégis? Lehet, hogy a mai fiatalokról nem is tudunk semmit?

Pedig most már a színházban is a pofánkba ordítják, a világ sok nyelvén, sok országban (a darab lenyűgöző nemzetközi sikernek örvend, tessék rákeresni interneten): szar, szar, szar. A konzumtársadalom, a divat, a menőzés, a klubok, a tévéműsorok, az egész ország. Egy igazi dolog van: pánikot kelteni. Hogy a sok szar felrobbanjon. Hogy legyen egy kis csend. Három fiatal életcélja lesz, kis időre. Nem állítják meg a világot.

Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni! Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşA Yorick Stúdió Marosvásárhelyen 2008-ban magyarul is bemutatta a darabot Sebestyén Aba rendezésében. Bizonyára azért, mert ugyanez az életérzés foglalkoztatta őket. Az eredeti szöveg dalbetétei helyett A. E. Bizottság dalokat használnak. (Ismétlem a kérdést: azóta semmi sem változott?) Nagy Dorottya helyett Kiss Bora játssza a 24 éves lányt. Sajnos színészi eszköztára még nincs olyan szinten, mint a Csíki Hajnalkáé és a Kelemen Barnáé, ezért kicsit veszít erejéből a produkció.

Ettől még erős, nehezen emészthető. Talán még erősebb lenne, ha a szöveg (Demény Péter fordítása) jobban igazodna egy mai szlenghez. Ez is részletkérdés. Az is, hogy kicsit eltorzul az egész előadás a maximumra tekert hangerő miatt. Na, de az már sok, nagyon sok, hogy az előadás utáni beszélgetésen vezető téma volt az előadás romániai magyarsága. Hogy abba ütközünk bele, miért beszélnek románul egy magyar előadásban. Mert persze, nem akarták máshová helyezni a helyszínt, de nem akarták Romániát szidni.

Ám a médiasztárok is lokalizálják a helyszínt, így ha az ország biztosítótábláját akarják felgyújtani, tudjuk, melyik országról van szó. Szomorú, hogy mai előadások fiatal alkotói ilyesmin akadnak fenn. Attól, hogy ezt a darabot egy román lány írta, és történetesen egy romániai magyar színház mutatta be, a felvetett problémák változatlanul ugyanazok, mindegy, hogy éppen lokalizáljuk vagy sem a történet helyszínét. Ugyanazok, mint abban a rengeteg országban, ahol már bemutatták a darabot. (Ismétlem, érdemes rákeresni.)

Sebestyén Aba, a darab rendezője válaszol

– Sokan tették fel a kérdést a fesztivál résztvevői közül, hogy miért nem a 20/20 című előadást hoztátok most Aradra?

– Azt az előadást játszottuk már Aradon, az Underground fesztiválon. A szervezők először a 20/20-at szerették volna meghívni, de utána jobbnak látták, ha valami mással jelentkezünk. Szerintem ennek anyagi okai is vannak, a 20/20 sokkal nagyobb költségvetésű produkció, és úgy tudom, hogy helyszínproblémák is voltak. Ahhoz nagy térre van szükségünk. Az Undergroundon a régi színházban játszottuk, ahol amúgy jó közönség gyűlt össze, jó tapasztalat volt.

– Kihívást jelentett számodra a darab szerzője, Gianina Cărbunariu rendezése után elsőként színpadra állítani a Stop the tempo-t Romániában?

– Eredetileg őt kértem fel, hogy rendezze meg, de nem vállalta. Miután megnézte az előadást Marosvásárhelyen, megismételtem a kérésemet, hogy rendezzen valamit a Yorickban: így született meg a 20/20.

Lehet, hogy a mai fiatalokról nem is tudunk semmit? Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşBevallom, először a saját előadásomat rendeztem meg, és utána néztem meg a Carbunariu-féle Stop the tempo-t. Vannak ilyen alkotói babonák, hogy jobb, ha az ember nem nézi meg, vagy olyan fázisban nézi meg a másik változatot, miután a sajátja már elindult.

Nagyon izgalmas volt, amit csinált. Én a Mészárosok bástyájára, a Yorick-térre terveztem sok mindent, és a szükség sokszor nagyon beindítja az alkotói fantáziát, így sikerült ezt a fajta szoros, feszes konstrukciót díszletben és színészi játékban megteremteni.

– Hogyan boldogultatok a fordítással?

– Igyekeztünk kissé eltérni a bukaresti trendiségtől, mivel Vásárhelyen állítottuk színpadra az előadást, próbáltuk kissé univerzálisabbá tenni. Boros Kinga dramaturg is dolgozott a szövegen. A változtatás legnagyobb hozadéka az intermezzókban tapasztalható: az eredetiben Marius Ianus három anarchikus verse szerepel. Próbáltuk ennek megfelelőjét megkeresni a magyar kortárs drámairodalomban vagy költészetben, és eljutottunk az A.E. Bizottság szövegeihez. Sikerült ezeket úgy megvalósítani és tálalni, hogy hozzátett az előadáshoz is.

Nóra reloaded

Bizony újratöltötték az előadást. Nem tudnám minden részletét felidézni a két évvel ezelőtti bemutatónak, nem is célom, nem is fontos, hiszen az alkotók új produkciónak tekintik a mostani Nórájukat. De nem tudok szabadulni az összehasonlítási kényszertől, ezért a számomra fontosat mégiscsak megemlítem: akkor felszabadultnak, könnyednek érzékeltem a játékot és kicsit agresszívnek a befejezést... A tér is változott, eltűntek a fehér oldalfalak, Aradon még takarás sem határolta két oldalról a játékteret. Most sokkal koncentráltabb a színészi játék, nagyobb a feszültség a színpadon, a karakterek kitisztultak, kiéleződtek.

A Nóra 1879-ben is egy házasság válságát helyezte a cselekmény középpontjába, de egyértelmű, hogy az akkori problémák mára átalakultak. Staicova Karina és a rendező, Patkó Éva olyan díszletet alakított ki, amely egyszerűségével lep meg: fehér tér, piros ülőalkalmatosságok – akár divatos szobabelső is lehetne –, hátul gördeszkás pályákra emlékeztető lejtő, háttérben kivetítővászon.

Sokkal nyersebbnek, karcosabbnak érzem Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşItt szinte minden egy más szögből, a jobboldalt, elől elhelyezett kamera szemszögéből jelenik meg: a házasságboncolást nem bízzák csupán arra a szempontra, ami a nézőtérre “lejöhet”. Minden szereplőnek van kamerába-beszélő jelenete. És ez a szöveg estéről estére változhat, tudjuk meg az előadást követő beszélgetésen: a színészek szabadon dönthetik el, hogy előre megtanult vallomást közölnek velünk, vagy olyan dolgokat, amelyek abban a pillanatban tűnnek fontosnak a szereplő bőrébe bújva.

A kamera miatt kicsit valóság-showra is emlékeztet az előadás. Kicsit feszélyező, hogy egy házasságba ennyire “belemászik”, ráadásul nem csak a filmezőgép van jelen, hanem egy operatőr is, akit a játék részének tekintenek. Nóra (Tompa Klára) például neki ajándékozza azt a gyöngysort, amit Rank doktortól (Korpos András) kap.

A beszélgetés során az is kiderült, hogy az egész előadás hangsúlya eltolódhat: némelykor a végén úgy érzik a szereplők és a nézők is, hogy Nóra és Torvald (Bányai Kelemen Barna) túllép ezen a krízishelyzeten, és nem kerül sor a válásra, más estéken pedig egyértelmű mindenki számára, hogy Nóra el fogja hagyni férjét. Mindezt pedig úgy valósítják meg, hogy az előadás változatai között időben egy perc különbség sincs.

Patkó Éva rendező válaszol

– Miért döntöttetek úgy, hogy két év szünet után újra előveszitek ezt az előadást?

– Akkor nem játszottuk sokat az előadást, abba is maradt, én elutaztam egy évre Amerikába. Egyértelmű volt, hogy fogjuk még játszani, és ennek most jött el az ideje.

– Miért kellett újratölteni?

– Közben egy csomó minden átértékelődött bennem is, a színészekben is, megértünk ebben az egészben. Sokkal nyersebbnek, karcosabbnak érzem.

– Hogyan fogadják be a nézők a mostani változatot az előzőhöz képest?

– Azt is szerették, de most több a visszajelzésünk, vagy lehet, hogy az a különbség, hogy nagyobb hangsúlyt fektetünk a visszajelzésre. Rendszeresen találkozunk a nézőkkel, előadások után közönségtalálkozókat szoktunk szervezni, és nagyon izgalmasak a visszajelzéseik.

– A legnagyobb változást az előadás végén érzékeltem az előző verzióhoz képest...

Kicsit valóság-showra is emlékeztet az előadás Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş– Én nem is beszélnék két különböző verzióról, mi tulajdonképpen egy új előadást csináltunk a másik kapcsán. Közösen újraírtuk a szöveget, újraszerkesztettük az egészet, más a vége, mások a hangsúlyok, más a színpadkép, változott a szereposztás: Vass Csaba vette át Krogstad szerepét, a cím is más – számunkra ez egy új előadás. Az előző sokkal joviálisabb hangulatban ért véget, ezt közvetítették a színészek a nézők felé, most pedig egyszerűen feltesznek egy kérdést – és ennyi.

– Milyen reakciókat váltott ki a nézőkből az, hogy az előadás végén hiányzik a tapsrend, a színészek nem hagyják el a színpadot?

– Volt olyan eset, hogy sírtak emberek... Az egyezség az, hogy amíg az utolsó néző ki nem megy a teremből, addig a színészek is ott maradnak. Nagyon ritka eset az, amikor ez egy meccsé alakul. Én nem meccsként fogom fel, hanem dialógusként. A legtöbb esetben, a nézők 99.99 százalékával ez össze is jön – ez a szép, számunkra is ez a kihívás benne.

Strindberg békaperspektívából

Előre szólnak: kevés hely van, engedjük az idősebbeket leülni. Pontosabban felülni, a székeket ugyanis magas pódiumon helyezték el, körbezárva a teret, amelyben a három színész mozog. A pódium előnye, hogy aki nem fér el fent, rákönyökölhet hátulról vagy bebújhat alája – az utóbbit választom. Elvégre játszunk: hasrafekve, térdelve, néha a színészeket követve arrébb menve nézünk színházat.

Odabent, a színpadon férj és feleség gyűlöli egymást, mindennapos háborújukba cseppet sem ártatlan szemlélőként csöppen be Kurt, Alice régi szerelme. Másfél órán át szedik ízekre egymást változatos módszerekkel, végig tudva, hogy csak a halál szabadíthatja meg egyiket a másiktól. De bármennyire is visszataszító ez a három figura, ugyanazzal a bűnös kíváncsisággal követjük minden mozdulatukat, ahogy az ember megáll bámészkodni egy autóbaleset helyszínén.

A Play Strindberg békaperspektívából is működik Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşA Play Strindberg békaperspektívából is működik. Sőt, megkockáztatom, hogy jobban működik, mint felülről. Mintha a gumicsizmák és papucsok szintjén erősebben érződne, mennyire élvezi Kelemen Csongor, Köllő Csongor és Vindis Andrea ezt a fekete komédiát, uralják, hajlítják, passzolják egymásnak, és néha egy-egy elpattant labda a közönségben köt ki – szerencsére akad, aki vissza meri ütni.

„Ez az utolsó előadás volt”, mondja Hatházi András rendező a végén. „Nagyrészt az én hibám, ugyanis fizikailag nincs már időm: én vagyok az előadás világosítója is. Mondtam, ha kapnak valakit, aki világosít és szervezi is, ám legyen, játszhatják, ameddig akarják – de én nem tudom tovább csinálni” – teszi hozzá. Szerencsésnek érzem magam: ezt az utolsó pillanatban csíptem el.

kapcsolódó írások

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

» Korábbi cikkek