HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Woyzeck és Tragoedia

[2005. Jun. 8.]

Ha kedd, akkor Kolozsvár és Szabadka - újabb két kritika a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiváján megjelenő fesztiválnapilaból, a szerzők és a szerkesztő jóvoltából.

Gabnai Katalin: Rekviem borsóevőkért
[Georg Büchner: Woyzeck – Kolozsvári Állami Magyar Színház ]

Nekem – gyönyörű. Akkor is, ha tudom, hogy az 1824-ben Lipcsében, nyilvánosság előtt kivégzett katonaborbély tragikus története nem olvasható ki akcióról akcióra abból a másfél órából, amivé Mihai Maniutiu – Kelemen Kinga dramaturgi közreműködésével – sűrítette Büchner négy drámatöredékét. Kiolvasható és megérezhető azonban belőle valami más: borsóevő alárendeltségünk mindennapi nyomorúsága, már említést sem érdemlő, állandósult félelmünk, megszokottá lett otthontalanságunk, s változhatatlan, kozmikus egyedüllétünk a világban. Jellegzetes második, sőt harmadik olvasat ez, azok örömére, akik részeket tudnak kívülről a darabból. Legyünk pontosak: nem is sűrítés történt. Az alkotók, a díszlettervező Mihai Constantin Ranin, a jelmeztervező Valentin Codoiu, a látványért felelős Mihai Bucsa és Claudiu Moisescu és a koreográfus Vava Stefanescu pikkelyesen épülő szerkesztett játékot hoztak létre drámatöredékekből. Így lett belőle közösségi szertartás, minket magunkat is a színpadra terelő, s azon nyomban nézni is kényszerítő rettentő rituálé, Woyzeck utolsó napjainak életérzését egyetlen szétrobbanó, óriás pillanatba szervező oratórium.

A rémlátásoktól gyötört emberpár mindkét tagja szüntelen remegésben éli perceit, hiszen a kisgyermekével kínlódó Marie (Kézdi Imola) ugyanúgy szenvedi az életet, mint a magát a depressziós Kapitánynak (Bács Miklós) és a félbolond Doktornak (Bíró József) garasokért kísérleti állatként kiszolgáltató Woyzeck (Bogdán Zsolt). A futásra való készenlét, a menekülhetnék állandó túlmozgást indukál. Woyzeck folyamatosan tapsol, irtja a semmit, amint lehet, szétveri a csöndet és az elviselhetetlen pillanatot, mintha újranövő buborékokat vagy molypilléket ölne. Marie pedig ringatva kábítja magát. Nem is tudják, ébren vagy az álom szélén járnak-e éppen, itt is, ott is ijesztik őket a közeli mutatványosbódé démonokká váló alakjai, s a rajokban támadó rémkatonák. Ütögetik testüket a földhöz, mint a hospitalizálódott állatok, hiszen már nem tudnak egymásban megkapaszkodni.

A hátsó fal hatalmas vetítővászna négyszer erősíti föl az elviselhetetlent: először, amikor Woyzeck szokásos kínzatásánál az ő eltorzuló arcát látjuk, másodszor, amikor az erotikus szertartássá váló hintalójátékba hergelik bele Marie-t a csorgó nyálú bakák, s Marie bűnbe szédülő, kéjtől torzuló szép arcát mutatja, harmadszor, amikor Woyzeck látja általa Marie-t, s negyedszer, a végjátszma valóságshow-víziója során, amikor – mint ahogyan mi a nézőtérről - férfiak lesik a gyilkosságot egyenes adásban a kivetítőn. Az egyébként teljesen üres játékteret fából ácsolt bakok, s ezekből ágyak-asztalok határolják vagy szűkítik le másodpercenkénti változásokkal. A magasból, akárha az eső rácsain ereszkednének alá, tarkán rothadó, halott katonák bábjai érkeznek. Lengenek kicsit, tettetvén, hogy élnek, s újra-meg újra visszahúzódnak a magasba. Mikor Marie-t elkapja az ezreddobos (Hatházi András), a lányon majomoverall van. Mikor Woyzeck rátalál, az árulkodó majomfej-álarc jelzi a bűnt.

A gyermeki nyüszítés szinkronhangja, s a játék legfontosabb idegszálát jelző, az egyedül lévő kisfiúról szóló betét-mese hidegrázós elmondója, a gyilkos kés átadója, az események szervezője az énekbeszédű, dúduló Bolond, Hatházi András nagyerejű alakítása.

Ő van otthon azon a transzcendens passzázson, képzelet és valóság határán, ahol a többiek csak rémülten támolyognak. Woyzecket már elhívták saját víziói. Gyermek módjára fogja meg szerelme kezét, s egy villanással átvezeti őt a halálba. Majd jő a Bolond, s megszúrja őt magát. Hogy szépen legyen vége.

Maniutiu nagy zenéket használ, erős hatásokkal dolgozik. Nem újít, nem furcsálkodik. Irgalmat keres, mindannyiunknak. Bogdán Zsolt Woyzeckje nem állattá nyomorított véglény. Erős, tiszta, szenvedő ember. Egy közülünk, azok közül, akiken próbálgatják a borsóevés hatásait átmeneti Doktorok és beteg Kapitányok.

Woyzeck és a Bolond (Hatházi András) Fotó: Florin Biolan

Budai Katalin: Tragédia és morzsoló
[Bornemisza Péter: Tragoedia – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház]

1558-ban tulajdonképpen óriási dolog történt: egy görög sorstragédia átigazíttatott és magyari nyelven “az keresztény erkölcsöknek jobbításokra rendeltetett”. Csak dicséret illeti a Kosztolányi Dezső Színházat és Szloboda Tibort, hogy évi három bemutatójuk egyikének ezt a hihetetlenül dús nedvű, gazdag, zamatosságával felpezsdítő nyelvű darabot választották. Szloboda kedves Shakepeare-jére, a néhány évvel ezelőtt játszott Macbethre hajazó véres vadság a helyén van itt, ha a Bornemisza-szöveg hirdette keresztényi példaadás idegenül csügg is az előadáson. (A háncs-csutak kereszt túl direkt szimbólum, ha nem is rí ki élesen a puritán tárgyi környezetből.)

Mert nagyon szép a bruegheli színvilág a ruhákban, s a baljós sötétből kiemelkedő paraszti alkalmatosságok: szekér, taliga, kosarak, teknő, mángorló, kukoricamorzsoló (negyven évvel ezelőttről, nagyszüleim magtárából ismerős valamennyi). S játszanak is a tárgyak: a kényszeres fizikai cselekvések felerősítik a lélek háborgását, az indulatok kavargását. Vad kukoricamorzsolás, húscafat- és szappancsapkodás kettőzi az érzelmek kisülésének erejét. Összecsapnak a kaszák, majd Aegistust Oresztész a taligával szorítja halálra. Naturálisan van jelen minden: a véres mosóvíz, a megrakott tálak, zöldségek és csirkecombok, nyershús mint halotti áldozat. Éppen itt billen ki néha a mérték: a gyűlölség, az apagyilkolás miatti indulatok az anya, Clitemnestra ellen túlhabzanak, s a bosszúra éhező, megnyomorított lelkű Elektra maga is inkább fetrengő fenevad, mint igazságosztó. Valamilyen módon pedig itt mindenkinek igaza lenne: a gyávább és gyámoltalanabb Chrisothemisnek is megvan az élethez és a bűn túléléséhez a stratégiája, s Clitemnestrának is megvolt korábbról az oka gyűlölni férjét, Agamemnont, bár Jónás Gabriella kezdő nagymonológja kissé elsikkad, éppen mert még bele kell szoknunk a játékmód felkínálta helyzetbe.

A felfokozott, felpörgetett játék – Sz. Budanov Márta (Elektra) lendülete és G. Erdélyi Hermina (Chrisothemis) állatka-riadtsága – Csernik Árpád komótos és arányos Orestesében leli meg ellenpontját. Hasonló fékező és ritmust váltó szerepe lehet – bár ezt csak találgatni tudom, ehhez Szloboda Tibor nem ad fogódzót – a chaplini zenebohócos kettősnek, a Mester és Parasitus (Korica Miklós és Mess Attila) figuráinak. Utóbbi érdekes átigazításon ment keresztül: Aegistus szolgájából és kegyeltjéből itt keménykalapos és mókázó rezonőr lesz, nem játszódik le a köpönyegforgatás undoksága. Aegistus élveteg, claudiusi jellegű figurájából nemigen lehet elmozdulni, Katkó Ferenc nagy étvágyú öröm- és vagyonhajhász kezdettől a végéig. A bölcselő és kiegyensúlyozó kórus (Chorus) Gyermán Tibor megformálásában e paraszti-magyar udvarházi milliő megtűrt, csendesen cigarettázó öreglegénye.

A pontosan kiosztott szerepek, az Úri Attila és Szloboda Tibor által megteremtett színpadi világ a félelmes-sejtelmes zenével valóban büntető-ostorozó képet mutat, s szánandó, elnyomorított asszonyi teremtéseket. A keresztényi tanítás emelkedettsége verbális szinten jelen van ugyan, de Szloboda érzéki-nyers világából inkább az eredeti, görög szatírjáték kegyetlensége villan elő, és Sz. Budanov Márta nagy energiákat mozgató alakításából is a barbár indulat süt ki.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2 KISVÁRDAI LAPOK 2005/3 KISVÁRDAI LAPOK 2005/4

» Korábbi cikkek