HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

Két előadás nézőt keres

[2010. Nov. 14.]

V. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) - Arad

A cím senkit se tévesszen meg: a kézdivásárhelyi és a nagyváradi színház előadásán is telt ház volt az aradi szemlén. A rendezőkkel beszélgettünk.

Hétvégére begyűlt a közönség az Aradon megszervezett Interetnikai Színházi Fesztiválra: a Kézdivásárhelyi Városi Színház Don Quijote és a Nagyváradi Állami Magyar Színház Szigligeti Társulata Hat szereplő szerzőt keres című előadásán sem maradtak üres székek a teremben.

Csáki Csilla és Zakariás Zalán Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşCervantes regényét Csáki Csilla rendező alkalmazta színpadra, akit többek között arról kérdeztünk, mit üzenhet ez a történet a mai embernek. A Pirandello-előadás rendezője, Zakariás Zalán pedig egyebek mellett arról beszélt, milyen kérdések felvetésére adott alkalmat a próbafolyamat.

DON QUIJOTE ELLENTMONDÁSOS ANTIHŐS

– Legalább negyedórával hosszabb volt az előadás a műsorfüzetben jelzett időtartamnál – nem érezted úgy, hogy veszített a ritmusából?

Csáki Csilla: Lehet, hogy az improvizatív részek hosszabbak voltak – elég sok az improvizáció az előadásban –, de ezek nem szoktak unalmasak lenni. Talán amiatt történt így, hogy nagyon kevés alkalommal játszottuk: utoljára áprilisban, a húsvéti szünetben, és az volt a negyedik vagy az ötödik előadás.

– Nem lehet ennél többször játszani az előadást Kézdivásárhelyen?

– Biztosan lehetne, de közben bemutattak más produkciókat, és kicsi a város. Éppen azért választottam ezt a témát, mert arra számítottam, hogy mindenkit érdekelni fog.

– Úgy tűnik, hogy olyan színpadi nyelvet használsz, ami kiment divatból. Mégis itt, Aradon nagyon hálás közönségetek volt, aki minden poénra reagált...

– Az előadás stílusa általában olyan lesz, amilyen anyagot választok: ha Roland Schimmelpfennig Push Up-ját rendezném, nem is hasonlítana ehhez. Családi előadást szerettem volna csinálni, olyan produkciót, ahová a szülő elmegy a gyerekeivel, és mindenki talál benne valami érdekeset – így kötöttem ki a Don Quijote-nál.

Don Quijote egy beskatulyázhatatlan figura Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşUtoljára gyerekkoromban olvastam a regény rövidített verzióját, most viszont a hatszáz oldalas regényen rágtam át magam, mert az a két-három darab, amit találtam katasztrofálisan gyenge volt. Nem akartam én megírni a darabot, mert ahhoz nagyobb gyakorlat kell, így belemélyültem a regénybe, és rájöttem, mennyire más, mint amit az emberek általában gondolnak róla.

Olyan előadást kellett létrehoznom Kézdivásárhelyen, ami nem túl alternatív, emészthető, élvezhető. Négy színésszel, mert nincs nagy szereplőgárdám, és a regényben van vagy huszonnyolcezer szerep.

– A regényből származik minden szereplő, aki megjelent a színpadon, beleértve a nézőtérről közbeszóló szereplőt is?

– Teljes mértékben, még a közönségből bekiabáló nézőnek is megvan a precedense a regényben. Don Quijote és Sancho Panza a második kötetben találkoznak a sólymos úrhölggyel, aki meghívja őket a palotájába: úri dolguk van, de egyben hülyét csinálnak belőlük, és mindenféle szituációkba sodorják őket, hogy aztán jól mulassanak rajtuk.

Amikor először ebédelnek együtt, jelen van egy pap, aki az udvartartáshoz tartozik. Amikor látja, hogy az úrhölgy nevetségessé teszi a két bohócot, a pap azt mondja: ne haragudjatok, ez hülyeség, és ebből a beszélgetésből származik az, hogy a hercegnő odaadja a szigetet Sancho Panzának. Ez a szereplő jelenik meg a nézőtérről bekiabáló szereplőben.

– Nem tartod nagy kockáztatnak, hogy egy színész eljátszik egy nézőt, és még az is elhangzik, hogy szóljon hozzá más is? Mi történik, ha egy valódi néző egyszer beleszól?

Improvizáció az egész, én nem bánnám, sőt, nagyon élvezném, ha valaki beleszólna. Miért kellene olyan legyen, mint a templomban: hogy a pap beszél, te meg hallgatod? Miért ne lehetne párbeszéd?

– Szerinted mit üzen ez a történet a mai embernek?

– Elsősorban azt, hogy érdemes odafigyelni a másságra, és nem szabad skatulyázni. Don Quijote egy beskatulyázhatatlan figura: nem mondhatod, hogy őrült, mert bizonyos értelemben logikus, amit csinál. De azt sem mondhatod, hogy normális – teljesen ellentmondásos antihős, szerethető, de gyűlölhető, nagyon modern figura.

Családi előadást szerettem volna csinálni Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem GomboşA történet mondanivalója a furcsasággal való szembesülés, az ahhoz való viszonyulás – amit én elfogadásnak érzek, de lehet, hogy valaki másképp fogja fel. Lehet, hogy valaki nem akarja befogadni: miért kellene egy pojácáról azt mondani, hogy érdekes?

– Fiatal színházzal dolgoztál együtt, ez az első fesztiválszereplésetek. Miért döntöttetek úgy, hogy Kézdivásárhelyre kell egy színház, miért döntöttél úgy, hogy hazaköltözöl?

– Gergely Lászlóval sok-sok évvel ezelőtt, tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kerültem kapcsolatba, a fortyogói rendezőtanfolyamok kapcsán, és azóta is tart a barátság. Aztán Laci Kézdivásárhelyre házasodott, és így elkezdett kötődni a városhoz. Én pedig egy évig Dániában voltam ösztöndíjjal, és miután hazajöttem, Laci azt kérdezte, hogy Kézdin színházat csinálnak, van-e kedvem ebben részt venni?

Amikor az ember külföldön él huzamosabb ideig, egy idő után felteszi magának a kérdést, hogy az ottaniak miért nem akarnak elmenekülni a saját országukból? A dánok például jól érzik magukat Dániában, köszönik szépen. Arra gondoltam, hogy akkor bárhol lehet élni – és milyen jó, hogy Kézdivásárhelyen lehet embereket toborozni, azt csinálni, amit akarok, úgy, ahogy akarom, frissen lehet indítani.

Aztán az egész dugába dőlt, mert egyéb tényezők is belekontárkodtak a terveinkbe. Most már nem vagyok a csapat része, csak felkértek egy rendezésre. Ez már nem az, amibe én beszálltam, most már a sokadik változatnál tartanak.

– Van-e olyan társulat, amelyikkel szeretnél együtt dolgozni Erdélyben?

Nem látok ilyent, ellenkező esetben már ott lennék. A főbb szempontok azok, hogy mit rendezek, milyen téma érdekel és kikkel. Januárban rendezek Kézdin egy újabb előadást, a Sóska, sült krumplit, azzal az alcímmel, hogy A meccs. Azt még nem tudom, hogy kikkel, mert olyan csapatot kell összeállítsak, akik ráérnek együtt próbálni, és később tudjuk együtt játszani, hogy ne járjunk úgy, mint a Don Quijote-val.

A SZÍNHÁZI PILLANAT VALÓSÁGA

– Hogyan esett a választás a Pirandello-darabra?

Zakariás Zalán: Én javasoltam a nagyváradi színháznak. Ez a Hat szereplő... arról szól, hogy mit is jelent a színházban dolgozó emberek számára a valóság, mit is jelent számomra színházzal foglalkozni? Mikor van egy színházi pillanatnak valósága, igazsága, és mikor nem – a kettő között óriási a különbség, lehet így is, úgy is csinálni. Pirandello arra ad lehetőséget, hogy ezt a kérdést értelmezzem, a saját ízlésem és stílusom szerint.

– Két embertől is hallottam ma, hogy mennyire nem szeretik Pirandellót. Vakmerőség a választásod?

Mikor van egy színházi pillanatnak valósága, és mikor nem Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş– Ha vakmerőségnek érezném, az nem emiatt volna. Nagyon szeretem Pirandellót, az egész abszurd színház, a Beckett-Ionesco-Mrozek vonal Pirandello darabjai miatt épült ki. Amikor megír egy szereplőt, új nyelvezetet, új dramaturgiai lehetőséget teremt meg, sokan rajta keresztül találják meg az utat az abszurd színházhoz. Úgy érzem, hogy Pirandello felezővonal: engem főleg az érdekel, ami utána van: mai, kortárs és 1920 után írt szövegeket szeretnék rendezni az elkövetkezőkben.

– Van-e olyan társulati tag, aki nincs a színpadon?

– Nincs, azaz néhányan betegség miatt hiányoznak, de az aktív társulat jelen van.

– Hogy fogadták ezt a fajta darabot, hogyan viszonyultak hozzá? Volt-e bennük olyan ellenállás, mint a darabbeli színészekben?

– Nem volt semmiféle ellenállás, a tudásuk legjavát próbálták adni. A kérdés az volt, hogyan viszonyulsz egy olyan próbafolyamathoz, amelyben önmagadat játszod el színészként? Mindenki magába fordulhatott, és elgondolkozhatott azon, hogy ő, mint színész ebben a szerepben hogyan lehet önmaga.

– A darabbeli színészek ruhája hétköznapi ruházatként hat. Ez a civil ruhájuk, vagy jelmez?

– A civil ruhájukból kialakult jelmez.

– Elég sokat vágtál a darabból, és van egy monológ, amit nagyon sajnálok: Madame Pace hatalmas tirádája.

– Nagyon sok olyan szöveget hagytam ki, amiről úgy éreztem, ismétlődik. Teljesen más században vagyunk: a darab kilencven éve íródott, természetes, hogy akkor más ereje volt egy szónak, egy mondatnak. A mi napjainkban elég, ha egy dolog egyszer hangzik el, a néző abból már összegez a saját értékrendje szerint, nem kell négyszer-ötször elmondani neki mindent.

– Mennyiben a te ars poeticád ez a Pirandello?

– Nehéz megmondani. Annyiban ars poetica, amennyiben az ember gondolatai 28 évesen véglegesek: két év múlva más lesz. Ars poeticának azt nevezném, amit akkor csinálok meg, amikor a képességeim teljében vagyok. Most azt érzem, hogy fiatal vagyok és tapasztalatlan.

– A Sancho Panza-utalás így szerepel a darabban? A tiéd előtt ugyanis éppen egy Don Quijote-előadás szerepelt a programban, emiatt óriási poénként sült el.

– Nagyon sok olyan rész van, amit beraktunk játékból, a szöveg háromnegyede ilyen. Az utalás teljesen véletlen, ugyanolyan, mint amikor Kisvárdán játszottuk az És a csellóval mi legyen? című előadást, amelyben azt mondjuk, hogy ha így folytatja tovább az eső, akkor árvíz lesz.

Éppen két nappal azelőtt Kisvárdát úgy elöntötte az árvíz, hogy a központban mindenki gumicsizmában járt a térdig érő vízben – természetesen mindenki röhögött, és azt kérdezte, ezt most írtátok bele? De szó sem volt erről, csak jó időben, jó helyen játszottuk.

– Milyen céllal használod a mikroportot az előadásban?

– A mikroport az elidegenítést szolgálja, azt akarom éreztetni, hogy a hat szereplő nem földi ember. Akkor használom, amikor zene van: a hangos zene mellé hangos szöveg kell. Ordibáltunk egy darabig, de az megöli az intimitást, a finomságot.

– Az előadásban elhangzik, hogy gyereket nem szabad színpadra engedni, ennek ellenére két gyerekszereplő is jelen van...

Az az igazság, amit a gyerek tud képviselni, az nem színház, hanem élet Fotók: Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş– Nagyon sok mindennek az ellenkezője elhangzik a színpadon, ami éppen akkor történik meg. Az igazgató azt mondja, nem vállalja, hogy megváltoztassa a színt kétszer-háromszor egy felvonás alatt, de közben éppen ez történik: folyton változik a díszlet.

– Milyen volt gyerekszereplőkkel dolgozni?

– Zseniális: az az igazság, amit a gyerek tud képviselni, az nem színház, hanem élet. De tulajdonképpen a színház is sűrített élet. Elmeséltem nekik, hogy miről szól a darab, nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy ez nem valóság, ez játék, ez színház. Amikor a két gyerek megértette a történetet, sírtak mind a ketten, mert sokkolta őket – akkor megkérdeztem, hogy igazán el vannak kötelezve amellett, hogy ezt csinálják, nem muszáj. Azt mondták, igen.

– A fesztiválon visszatérő kérdés, hogy ki hogyan értelmezi, ha a néző a szünet után nem jön vissza az előadásra. Néhányan a te előadásodról is elmentek szünetben, mi a véleményed erről?

– Nem biztos, hogy minden előadás nézőre talál: úgy, ahogy a szereplő sem talál szerzőt, úgy nem biztos az sem, hogy az előadás talál nézőt.

kapcsolódó írások

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

» Korábbi cikkek