HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

Gyűlöletes vagy esendő hősök

[2007. Jun. 26.]

Szópárbaj Zalán Tiborral, Katonák... Székelyudvarhelyről, szabadkai Sárbogárdi Jolán és Ibusár - a mai fesztiválnapilapból.

A tizenegyedik röhögés
Zalán Tibor nem szereti a hőseit
[Szepesi Krisztina interjúja]

A versenyprogramban mutatták be Zalán Tibor Katonák, katonák című darabját Pinczés István rendezésében. Az előadáson a nézőtéren ülők közül talán a szerző mutatta a legnagyobb lelkesedést.

– Végig nagyon jól szórakoztál. Úgy reagáltál, mintha életedben először láttad volna az előadást. Mindig ilyen feltétel nélkül élvezed a darabjaid színpadi változatát?
– Amikor írom, ugyanúgy végigröhögöm, végigszűkölöm és végignyafogom a darabot, ahogyan a hőseim teszik, és bár tudom, mi következik, ha jól előhozzák, robban bennem. Szeretek színházban nagyokat röhögni és nagyokat borzongani.

– De úgy röhögtél, mintha most hallanád először a szöveget.
– Ez a színészeknek, a színészi játéknak szólt. Ha megnézel egy Fernandel-filmet százszor, századszorra is röhögsz rajta.

– De azt nem te írtad.
– Annak ellenére, hogy megírtam a Katonák, katonákat, nekem is idegen anyag.

– Ezek szerint mint „élő író” szabad kezet adtál a rendezőnek és a színészeknek?
– Kénytelen voltam teljesen szabad kezet adni Pinczésnek, mert csak a főpróba napján értem oda. Igaz, hogy a változtatásokon együtt dolgoztunk, de hogy miként szólal meg egy mondat, hogyan alakul ki egy szituáció, nem tudtam elképzelni. A színészeket is csak arcról ismertem. Nagyon meg voltam elégedve az akkori játékukkal. Most úgy éreztem, hogy feszültebbek, halványabbak. A délutáni közönség hideg volt számomra. Mondtad, hogy sokat röhögtem. A közönség pedig keveset. Lehet, hogy igaz az a mondás, hogy a zsűris közönség mindig feszült. Az emberek ilyenkor mindig várják a vezérürük megnyilvánulásait. Meggyőződésem, ha nem ül benn egy kritikus sem, több lett volna a nevetés. És ha a ma délutáni előadáson az első tíz nevetés nem marad el, mert csak a tizenegyedik jött be, akkor a színészek sokkal felszabadultabban játszanak, sokkal dinamikusabbak és lendületesebbek lettek volna.

– Most jól ráfogtad az egészet a kritikusokra.
– Én csak azt mondtam, hogy a szakmai közönség mindig hidegebb.

Zalán Tibor: #i#Katonák, katonák#/i# (Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház) (Fotó: Molnár Cs. Attila)

– A darabról egyébként az jutott eszembe: öncélú perverzió. És az, hogy nem akarok ebben részt venni.
– Nagyon jó ezt hallani. Miért akarnál részt venni egy ilyen brutális szarságban?

– Felmerült bennem, hogy kell-e egy ilyen darab?
– Ezt a darabot konkrétan azért írtam meg, mert háború volt délen, és átlövöldöztek a határon. Két lányom van, és azon nyugtalankodtam, mi történik akkor, ha átterjed Magyarországra. Hogy én mint családfő, meg tudnám-e védeni a gyerekeimet és hogyan viselkednék. Nem volt ebben pervezió, épp ellenkezőleg. Még vissza is fogtam magam.

– Hahaha.
– A főhősöm egy nagydarab ember, akinek van fegyvere és mégis kénytelen eltűrni, hogy a feleségével háljon egy kis mitugrász szarházi, és a lányát is majdnem megerőszakolják, szétrombolják az egész világát, de igazából fizikailag nem terrorizálják. Azért hentergettem meg a hőseimet a borzalmakban, hogy végre előhúzza valamelyikük a kést. Az én belső világomban, akármeddig hergeltem magam, még akár az öncélú perverzióig is – ha elfogadom a kategóriádat, ami egyébként nagyon jól hangzik –, akkor se került elő a kés. Nagyon szomorúan tettem le a tollat a végén, hogy nincs megoldás, nem vagyunk hősök, csak addig, amíg nézzük a Die Hard negyedik részét, és azt mondjuk: „én is leütném”. Ennek a darabnak nincs egyetlen olyan szereplője sem, amelyikkel azonosulni tudnék, de nincsenek antihőseim se.

– Tehát „nem veszel részt benne” és csupán külső szemlélő maradsz?
– Nekem életemben nem volt olyan szereplőm, akivel azonosultam. Nem tudtam szeretni, és nem tudtam elérni írás közben, hogy megjobbítsam őket. Úgy látszik, engem csak az a világ érdekel, amiben pusztulás és kilátástalanság van. Nem akarok olyan lenni, mint bármelyikük, de ha összegyúrjuk őket egy gombóccá, az a gombóc bennem van.

Zalán Tibor: #i#Katonák, katonák#/i# (Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház) Fotó: Molnár Cs. Attila

Dömötör Adrienne: Isten vele, Tizedes úr!
Zalán Tibor: Katonák, katonák – Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

A család – élén a közmegbecsülésnek örvendő családfővel – békésen éli megszokott hétköznapjait, amíg be nem robban kicsi, zárt világába, egyenesen a háborúból, a torzult személyiségű agresszor, hogy mindenen átgázolva saját képére formálja az életet. Ez a mondat akár a Tótékról is szólhatna – ám ugyanez a kiinduló helyzete Zalán Tibor ’90-es években írt darabjának is. Míg azonban az Örkény-műben átlátható az önkény működése, és a történet végén még egyszer szerephez jut az a bizonyos margóvágó, addig a Katonák, katonákban a testi-lelki terrornak nincs miértje és nincs gátja: a Tizedes dolgavégezetten távozhat. Az arra kiszemeltek lemészárolva, az élők megfélemlítve és megalázva. Cinikus moral insanity, aki még okoskodni sem átall? Skizofrén, közveszélyes őrült, aki két gyilkosság között az ő nagy lelkéről szépeleg? A kínzás és gyilkolás hidegvérű, aberrált élvezkedője, aki rálelt a számára legszórakoztatóbb időtöltésre (mint a későbbi film, Haneke Furcsa játszmájának békeidőben élő elitegyetemista szereplői)? S vele szemben a túlélési kísérletek – a mit milyen áron, és a lehetséges-e egyáltalán kimondatlan kérdései.

A darab Pinczés István rendezte székelyudvarhelyi ősbemutatójának legmeghatározóbb eleme a térkialakítás. Amikor a közönség belép, a széksorok előtti sávban vacsorához terítenek – a vendégek számánál jóval több tányér kerül az asztalra. Mi nézők is mintha hivatalosak lennénk az összejövetelre (az első sorra szinte rátolják az asztalt). Tőlünk karnyújtásnyira történnek tehát a borzalmak. A helyzet azonban elsősorban színházi értelemben rejt veszélyeket: a szereplők némelyik gesztusa alapján valóban jelen vagyunk, míg más megnyilvánulásaik szerint csak egymás között vannak. Azután megszólítanak minket. Tipikus mintha-szituáció, hiszen ha válaszolnánk, kezelhetetlen színpadi helyzet állna elő. Később a katolikus templom karzatára invitálnak bennünket; széksoraink ugyanakkor az oltár helyét foglalják el, de hiába a térhasználat felborításával járó igyekezet, a nézők közvetlen bevonásának szándéka feledésbe merül a katonák felügyelte ki-beközlekedésünk és leültetésünk befejeztével. Amikor pedig újra a család otthonában vagyunk, már nem is számolnak velünk, az asztal messzebbre került, a terítékek száma megfogyatkozott. A nyíltszíni sokkolás legfőbb eszközének szánt megoldás végleg kihátrált az előadásból.

Elolvasva a darabot egyértelműnek tűnik, hogy a műben ábrázolt modellhelyzet önmagában is képes éppen elég sokkolóan hatni. A mű remek szituációkból álló és néhány kiváló szerepet kínáló izgalmas előadás-alapanyag, amelynek azonban előnyére vált volna, ha egy szigorú dramaturg beavatkozása nyomán szikárabbá, tömörebbé válik.

Zalán Tibor: #i#Katonák, katonák#/i# (Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház) Fotó: Molnár Cs. Attila

A darab erőteljes hatása elsősorban a Tizedest alakító színészen múlik. Neki – és két közlegényének – kell a rettegés légkörét úgy megteremtenie, hogy mi, nézők átéljük a félelemből, zsarolásból és fenyegetésből fakadó szorongattatást. Dunkler Róbert Tizedese azonban nem mutat valódi erőt, sem démonit, sem hétköznapit, s nem ad súlyt az erőltetett mosolyú negédeskedő és a teljhatalmat gyakorló agresszor közötti oda-visszaváltásoknak; a közlegények pedig mintha sokszor a színen sem lennének. A szereposztás másik pillére a túlélő áldozat, Ács Mihály, aki Győrffy András alakításában a dráma leggazdagabb karakterévé válik; jószerivel minden, ami ebből az abszurdan reális játszmasorozatból átélhető, az ő játékának köszönhető. (A társulat eddig nem említett tagjai kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak, és több emlékezetes pillanatot teremtenek; ők azonban mindannyian jóval kevesebb lehetőséget kaptak az írótól.)

A székelyudvarhelyi előadásnak – minden ellentmondásosságán felülemelkedő –erénye, hogy Pinczés István rendező ismét útjára indított egy új magyar drámát. A mű színpadi életesélyei vitathatatlanul jók. Feltétlenül érdemes szurkolni neki.

Vicei Natália a szabadkai Ibusár című előadásban (www.szabadkaiszinhaz.com)

Időigényes színésznő
Vicei Natáliát háromszor láthatjuk Kisvárdán
[Jászay Tamás interjúja]

Vicei Natália tegnap Sárbogárdi Jolán jegyárusítói egyenruhájába bújt, ma este pályájától búcsúzó párizsi színésznőt alakít Bulgakov Moliere-jében, pénteken pedig a Negyedik nővér Bábuskájaként mutatkozik be.

– A ti Jolánotok az élet által elhasználtabbnak tűnik. Miért keserűbb a szokottnál?
– Nem szándékosan lett ilyen, hanem azért, mert én csináltam. Az, hogy Sárbogárdi Jolán milyen a színpadon, nagyban függ attól, hogy melyik életkorban találkozik vele a színésznő, és mit akar elmondani a segítségével. Huszonöt évesen hiába van az ember akármilyen nagy bajban, bízik abban, hogy még bármi történhet vele. Engem ez a szerep most, olyan korban talált meg, amikor ennek az esélye már egyre kisebb.

– Azt mondod, hogy erre a nőre már nem sok jó vár az életben?
– Az előadást keretbe foglaló vekkercsörgés azt üzeni, hogy bár egyetlen napra kitörhetsz abból, ami megköt és lehúz, de aztán rájössz, hogy nincs menekvés, minden folytatódik a régiben. Néhány éve itt Kisvárdán láttam Telihay Péter nagyon szellemes komáromi rendezését, amit gyakorlatilag végigröhögtem. Aztán amikor mi is műsorra tűztük az Ibusárt, az első olvasópróbán szembesültem azzal, hogy Jolán kifejezései, szóhasználata ugyan vicces, de amit mond, az egyáltalán nem az. Furcsa kettősség ez: nem tagadom, jó érzés, ha nevetnek rajtam. De a színpadon mégsem bújhatok ki a saját bőrömből, márpedig én nem találom Jolán sorsát nevetségesnek. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor Parti Nagy Lajos gondolatait olvastam a darabról, ahol arról beszél, hogy az Ibusár az öregedésről és a magányról szól. Azt is mondja, hogy Sárbogárdi Jolán ő maga – amikor próbáltuk, én pontosan ugyanezt éreztem. Úgy is mondhatjuk, hogy kihasználom a figurát azért, hogy elmondhassak valamit erről az életérzésről. Akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.

– Szabadkán voltak ilyen reakciók?
– Akadt olyan, szerintem igazságtalan vélemény, miszerint az operettes vonalat teljesen ki kellene iktatni Jolán életéből. Valójában ebből elenyésző mennyiség jelenik meg a színpadon, az is csak azért, hogy megmutassuk: minden belül, az ő fejében történik. Nincs ebben semmi különös, én például gyerekkoromban sokat beszélgettem magammal, és a kérdéseimre mindig kaptam választ is. A lényeg persze ennél a szerepnél is csak annyi, hogy ne váljon magánüggyé: mindegy, hogy a néző nevet, sír vagy elgondolkodik rajta, de legyen hozzá valami köze.

– Arra nem is gondoltatok, hogy a darab egyszemélyes változatát add elő?
– Szerencsére nem. Régebben kosárlabdáztam, a színház pedig ugyanilyen csapatjáték, számomra elsősorban kollektív munka. A próbafolyamat arra szolgál, hogy két személy viszonyát pontosan tisztázzuk. Ha készen vagyunk a szituációval, akkor az abban szereplő figura önmagától kezd el mozogni és cselekedni. A monodráma az én szememben ennek a megvalósítására nem alkalmas.

– Sárbogárdi Jolán legnagyobb álma a színházi karrier. Bulgakovnál viszont Madeleine Béjart-t, az ünnepelt, pályája alkonyához közeledő színésznőt játszod.
– A színésznő is csak ember; Madeleine Béjart színésznősége csak egy körülmény. Valójában olyan nőt játszom a darabban, akinél egy rövid jelenetben, minimális felfutással meg kell mutatnom, hogy darabokra törik az élete. Kevés időm van rá, ezért jóval nehezebb, mint az Ibusár, ahol végig a színpadon ülök az operett alatt is. Sőt nem egyszerűen ülök, hanem folyamatosan írom mindazt, ami mellettem elhangzik.

– A Negyedik nővérben sem töltesz sokkal több időt színpadon, mint a Moliere-ben.
– Igen, másfél óra alatt négy nyúlfarknyi jelenetem van, miközben a darab eleje és vége között eltelik másfél év. Egyik szerepemmel sem birkózom meg könnyen, a Bábuskát a bemutatón még nem is sikerült teljesen megszereznem. Nem tudtam eleget próbálni, miközben nagyon időigényes színésznő vagyok. Egyébként kevés olyan szerep volt eddig a pályámon, ami rögtön megadta magát. Meggyőződésem, hogy egy-egy új előadásban hetekig nézhetetlen vagyok. Ilyenkor előjönnek a kamaszkori félelmek, úgy érzem, nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, képtelen vagyok viselkedni a színpadon. Időre van szükségem, mert nem én csinálom meg a szerepet, hanem hagyom, hogy a szerep csináljon meg engem. Távol áll tőlem a beképzeltség, de most már csak az érdekel, hogy magamnak maradéktalanul tetsszem. Mindegyik szerepben kell valami plusz, amitől az egyedi és megismételhetetlen lesz – legalább is nekem. Persze sokszor könnyebb lenne jót aludni, de csak akkor vagyok elégedett, ha sikerül ezt a pluszt megteremtenem.

Jelenet az Ibusárból (www.szabadkaiszinhaz.com)

Papp Tímea: Keserű mézeskalács
Parti Nagy Lajos – ifj. Kucsera Géza: Ibusár – A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

Életkortól függetlenül minden nőbe bele van kódolva egy kis Sárbogárdi Jolán. Mert félünk az egyedül maradástól. Hajlamosak vagyunk hát kitalálni menekülési lehetőségként egy olyan világot, ahol mi vagyunk a főszereplők, és várjuk a szőke herceget. Ha eljön az igazi vagy legalább egy kompromisszumos kiadása, visszaránt bennünket a valóság. Aki aztán nem szükségszerűen szőke, még kevésbé herceg beosztású. Ha viszont nem jön, túlélési stratégiát kell kidolgoznunk.

Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja a szerzői utasítás szerint egy lestrapált, kortalan, nagyjából negyvenéves nő. Illetve húsz. Illetve hatvan. Ha húsz, akkor még karcosan dühös és türelmetlenül tehetetlen, mert Kleisermann lehetett volna az első és egyetlen férfi az életében. Lázadása a meg nem értett zseni reakciója. Ha hatvan, akkor apátiába hajló megkeseredettséggel él, teljesen feladva minden lehetőséget, hiszen józan ésszel már nem gondolhatja, hogy eljön érte bárki. Emlék- és reményfoszlányokból épített operettvilágában az elmúlt fiatalságot éli meg újra és újra. Ha e két életkor között van, mint esetünkben, az a lehető legszomorúbb alaphelyzet, amelynek csak keserűsége van, humora nincs. Bármi megtörténhet vele, akár még az is, hogy a püspökladányi presszósnőből kiábránduló Kleisermann visszatérhet hozzá, és Jolánka keresett bestseller-íróvá válhat.

Jelenet a szabadkai Ibusár című előadásból (www.szabadkaiszinhaz.com) A szabadkai Népszínház előadásában a joláni világok két teljesen különálló egységet, szinte két külön előadást alkotnak. Látszólag összeköti őket a Kleisermann-Bajkhállóy és a Vargányai-Talpighy szerepösszevonás, ám pontosan emiatt nem logikus, hogy Sárbogárdi Jolánt és Amália hercegkisasszonyt két színésznő játssza: ha Jolán saját életének vágyott verzióját írja meg a Bajkhállóy huszármentében, nem maradhat kívül az operetten. A választott rendezői megoldás kevéssé sikeres, a két világnak és a két énnek folyamatosan reflektálnia kell egymásra. A huszerettet eddig Darvas Ferenc zenéjével adták, a szabadkai előadáshoz azonban új muzsikát komponáltatott ifj. Kucsera Gézával Hernyák György rendező. (Valószínűleg a véletlen műve és a szöveg szinte adja magát, hogy a Talpra huszár, lóra dallama a megtévesztésig hasonlít a Darvas-félére.) Az ismert zenés színpadi művek dallamfoszlányai és az azokra írt variációk az operett-, illetve a musicalműfaj paródiájának hatnak. De olyan erősen, szinte erőszakkal, hogy a prózai jelenetekre is rátelepszenek.

A játéktér mindent egyszerre foglal magába. A legfontosabb helyszín, a jegyiroda – bár a dobogót kijjebb húzva – végig a színpadon marad. Ott az ibusári jegykiadó dalművét írja vagy annak plakátját rajzolja, mialatt középen a mézeskalács-zenemű eseményei zajlanak. Vicei Natáliát azonban nem világítja meg lámpa, sziluettje alig látszik. Csak a közel ülők érzékelhetik, hogy nem zökken ki Jolán már-már autisztikus világából. Abban a jelenetben, ahol belép az általa kreált világba, fél pár papucsban, fél üveg Hubertus után a padlón fekve az addig széttartó előadásban hirtelen megtörténik a csoda.

De nemcsak Jolán élete kilátástalan. Képtelenség kiröhögni Vargányai Gusztit. (Aki ebben az előadásban egyáltalán nem bácsi.) Szánalmas pitiánerségében, szétrohadt fogaiban, igénytelenségében van valami szerethető esendőség, hiszen a hidegben leheletével melegíti fel a Jolikának vitt almát. Mintha egy írói ambícióktól mentes férfi-Jolánt látnánk Péter Ferenc alakításában.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek