HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Negyedik nővér és Mese a halott cárkisasszonyról

[2005. Jun. 6.]

A mai lapszámban a marosvásárhelyi és a komáromi színház előadásairól cikkeznek a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztivája periodikájában.

Proics Lilla: Hogyan kell élni
[Janusz Glowacki: Negyedik nővér – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház]

„Egy minimális rendnek mégis kell lenni.”

A szélesvásznú színpadot hátul majdnem teljes szélességben zárja egy hatalmas nyitott polc, közepén üvegezetlen ablak, a polc régi holmival teli. Baloldalt családi méretű ágy, előtte jókora tévé a földön, jobbra asztal, elöl egy pad, alatta languszta. A Tábornok (Kárp György) szovjet katonai tiszti öltözetben, fején „protect” feliratú piros baseballsapka, pisztolytáskájában családi fotók. Bábuska (Balázs Éva) matrjoskafigura, akiből majd újabb és újabb szétszedhető baba kerül elő, ha kell, siratóasszony, ha kell bizniszvumen: ahogy a kor (na, nem az élet) kívánja. Isznak. A tábornok gurítósan: a poharat az arca szélétől a kívánt helyre, a szájáig gördíti, majd lehajtja a tartalmát. A tartalom pedig vodkában önt formát.

„Hozzá kell szokni a valósághoz.”

Forog maga körül a kerekesszékben egy fiatal hadirokkant – megidézve nem csak a Szovjetuniót. Kolja (Bodolai Balázs) a térképet először fordítva akasztja fel: a világ fejjel lefelé. Aztán helyükre kerülnek a dolgok. A három nővér krumplit pucol, a kommandóruhás Misa (Zayzon Zsolt) kalasnyikovot fog rájuk. Az egymásra utaltságuk, az összetartozásuk ugyanolyan erős, mint elődeiké. Meg se rezdülnek. Így készül a vacsora és így múlik a világ dicsősége.

Negyedik nővér (Marosvásárhely)

„Mi tragikusak vagyunk?”

A lányok mind fekete-rózsaszín csíkos ruhát viselnek, eleinte más színes, vidám ruhadarabokkal kombinálva. Tányáról kerül csak le a csíkos viselet, amikor – micsoda boldog nap – menyasszonyi ruhát ölt. Tánya (Darabont Mikold) egyébként balettozni tanul, Vera (Berekméri Katus) egy képviselő titkárnője, Kátya (Fodor Piroska) végzett jogászként cirkuszban tigrisgondozó, és osztozik gondozottja napi adagján. Tánya beleszeret Kosztyába (Sebestyén Aba), a bizniszmenbe (ami nyilván gengsztert jelent: magyarázzam ezt az ukrán határ közelében?), aki ellenállhatatlan – sajnos, a golyónak sem tud ellenállni –, de agyonlövik az esküvő előtt. Vera terhesen magára marad, egyre nagyobb hassal várja a csodát, Kátya pedig vissza, aztán beleszeret egy dokumentumfilm-rendezőbe, de hiába várja vissza a jött-ment amerikait.

Kolja is készül a világra, aztán előjön a piros cipőben. Az egykori utcagyerek felnő és a végén Jakob lesz. Kolja (amerikai) álmot látott. Ott járt, ahol az angyalok: a létrán fel és le. Néha, ahogy figyeli a világot, csak úgy lángol a tekintete.

„Az első nap lefeküdtem vele, mert féltem, hogy elhagy.”

Negyedik nővér Persze, játszik a sztoriban ez a mondat, de igazán a Csehov Három nővérével játszik. Az élet a szerelem és a menekülés körül forog. A történet annyiban érdekes, hogy korrajzként funkcionál, és leköti a figyelmet – úgy a színészekét, mint a nézőkét. A mobiltelefonok csengője pontosan leíró: a szovjet himnusz és a kalinka maja: a letölthető dallamok majdnem kitöltik a közel száz évet. A Tábornok hátborzongatóan gonosz macskakidobás-története a fiúprostitúciós jelenetet vezeti fel. A világ csak ismétli magát, kisebb-nagyobb módosításokkal.

„Az egész ország fejjel lefele.”

Kosztya is érzi az innen-el-fílinget, lázadni akar, de nem tudja, mi ellen, így inkább sajtótájékoztatót vágyik. Több ez, mint vicc, az előadás végiggondoltan jut el idáig: a szereplők mégis otthon vannak a korukban, ahol már megtörtént ilyen.

Aztán csak álmodjuk, hogy feje tetejére áll a világ: a lelőtt Kosztyát kárpótlásul Csehov közelébe temetteti majd Misa, aki tévedésből lőtte le. A halott fiú anyja közben alkudozik az opciókról. És jön a következő nemzedék, hogy az anyai ölből kibújva mindenkit lelőjön kalasnyikovval – mindezt azért, mert a kismama túl sok amerikai filmet nézett.

Urbán Balázs: „Miről ír az összes író?!”
[Nyikolaj Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról – Komáromi Jókai Színház]

Így mereng alkoholmámorban Nyikolaj Koljada darabjának szereplője, Vitalij. Merthogy szerinte az életről kellene írni, így aztán úgy dönt, kiviszi az „írónőt”, Nyinát az istállóba, hogy megismerhesse a potenciális irodalmi alakot, a tehénkét. (Az istállóban azután vélhetően nem irodalomóra zajlik, de ez más kérdés.) Rimma pedig arról ábrándozik, hogy ő maga lehessen egy irodalmi alkotás, vers, elbeszélés, de leginkább regény hősnője. Megidézi a halott cárkisasszonyról szóló mesét, magát képzelve Puskin mesealakjának helyébe. A megidézett mese később más helyzetben, más kontextusban tér vissza; Makszim „dolgozza át”: Rimma képzeletbeli ravatala felett költi át realitást és fantáziát vegyítő történetté.

A kilátástalan, alkoholbűzbe fojtott életek alig pislákoló lángja a művészet fényénél lobban fel, s ott is lobban el – e rémesen közhelyes félmondat némiképp adekvát Koljada írói eszközeivel. A sorssztereotípiákat a művészethez kapcsolódó közhelyek egészítik ki, s elegyük sem igen mutat túl az irodalmi banalitásokon. A mindennapi nyomorúságból kiemelő poézis toposza ahhoz elegendő, hogy stilizálja, irodalmibbá, következésképpen kevésbé hitelessé tegye az alaphelyzetet, de kevés ahhoz, hogy összetettebbé, rétegzettebbé gyúrja a figurákat és árnyalja egymáshoz való viszonyukat. A négyszereplős, túlbonyolított és túlírt dráma valójában amúgy is egyetlen szereplőre, Rimmára koncentrál; Makszim inkább katalizátorként, Vitalij és Nyina pedig dramaturgiai eszközként létezik. E három alak története (már az, amit megtudunk belőle) végképp a legkézenfekvőbb közhelyekből – megromlott házasság, pia, menekülés – áll össze. A Rimma alakját árnyaló közhelyek változatosabbak és kevésbé kézenfekvőek ugyan (a szüzességét még harminc éves korára is őrző, végtelenül magányos lány, aki állatok likvidálásával keresi kenyerét, saját életének végét kedvenc négylábújának halálával kapcsolja össze, s minduntalan mesevilágba álmodja magát), de igazán élővé és átélhetővé, hitelessé és izgalmassá tenni nem tudják a figurát.

A komáromi előadás rendezője, Czajlik József vélhetően nálamnál sokkal többre tartja a darabot; legalábbis ez szűrhető le abból, hogy nem próbál változtatni a szöveg és a szituációk kiszámíthatóságán. Nem teremt lepusztult közeget, nem kísérel meg nyomasztó légkört létrehozni, nem akar direkt rendezői megoldásokkal, effektekkel megdöbbenteni. Az előadás elemei a stilizálás irányába mozdulnak el: a Gadus Erika által tervezett tér éppúgy, mint a játékot poétikusan (vagy inkább poetizálva) megemelni próbáló zene, vagy a nem könnyen követhető világítás, melyről nekem nagyjából az jutott eszembe, ami Rimmának a darabbéli kis lámpáról (hol ég, hol nem ég, nem értem). Nem szeretnék igazságtalan lenni: létrejön így néhány valóban szép kép, de nem jön létre olyan atmoszféra, mely emocionálisan átélhetővé, megrendítővé tenné, esetleg lényegére csupaszítaná a történetet.

Nem változtatnak ezen a többnyire pontos, korrekt színészi alakítások sem. A mellékszereplők nem játszhatnak mást, mint a kézenfekvő sztereotípiákat: Szvrcsek Anita (Nyina) érzékletesen ábrázolja a folyamatot, ahogyan az eleganciát tettető „femme fatale” átváltozik közönséges cafkává, Fabó Tibor pedig a lehetőségekhez képest sok színből keveri ki az alkoholfüggöny mögül csak ideig-óráig kilátó Vitalij alakját. Tóth Attila leginkább a kívülállás attitűdjét hangsúlyozza Makszim szerepében, kevéssé hiteti el, hogy Rimma sorsa valóban megérinti. Szoták Andrea (Rimma) finom váltásokkal és természetes hangsúlyokkal dolgozik, a lány kilátástalan magányát helyenként szépen érzékíti meg; a poézisba kapaszkodás banalitását az ő játéka sem feledtetheti.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2 KISVÁRDAI LAPOK 2005/3

» Korábbi cikkek