HAMLET

-

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 4.

Kisvárdai Lapok 2010.

[2010. Jun. 26.]

Utolsó összeállítás a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megjelenő napilapból. Köszönjük a szerkesztőknek és a szerzőknek!

[fókusz] Magyar a Holdon – Tomcsa Sándor Színház Székelyudvarhely

Budai Katalin: A Hargitáról a Holdra

Mindent elönt a média... és a médiakritika. Kritizálni a mindent átható bulvárt, sztárocska-csinálást, feltűnősködést szinte ugyanolyan ciki, mint maga a globális, mindent benyelő műfaj. A magaskultúra beemeli, és azt hiszi, csak eltartja s finnyásan vizsgálgatja, holott osztozik vele a paneleken, s röpül vele lefelé maga is. Valamirevaló kortárs darab a Plazmától a Czukor Show-ig, színháztól a filmig, sőt szerzőként Tasnádi is többször használja (hasznot húzva belőle) ezt a „bekebelezettséget”.

Ismerős és sikeresen eljár a maga bolygó-tengelyén a Magyar a Holdon: még a viszonylag ritkán színházba tévedő is tudja, hogy a kibeszélő- és kvíz-sókban animátorok pezsdítik a nézőt, jelre megy az ütemes taps, az ujjongás. A hétköznapi ember már-már rutinosan keveredik média-közeli szituációkba, megszólítják, beszéltetik, irányítják ilyen-olyan játékmesterek. Eleve gyanút fogunk, mikor nyeremény-szelvényt kapunk, s hogy a Space Columbus program díjnyertesei vagyunk-leszünk. Olyan projektbe-adásba kerülünk a szakszerű bemelegítés után, amelynek végén természetesen az elkéső nézőpár kerülhet a legkivételezettebb helyzetbe: azaz ők lehetnek az első magyar telepesek a kiparcellázott Holdon. Életszerűen életszerűtlen.

A rutinos viszonynak hatása van a színházi szituációra is: már nem akkora meglepetés, hogy a tévébe kerülünk, az álságosság inkább színpadi álságosságnak tűnik, hiszen tudjuk, hogy színész játssza még a kameramant is, nemcsak a játékmestert. Ezért furcsán tudatos viszony jön létre: a néző tudja, hogy duplán néző és duplán résztvevő, s ezért talán készségesebb is (bár némi beépítettségre a kiválasztott plusz-pár esetében gyanakodhatunk). Természetesen az elkéső Császárék modellálják le a (nagy)magyar átlagot. Énektanárnő: bezárt iskolával. Üvegfúvó: megszűnt gyárral. Lakótelep, kártyás barát, titkolt alkoholizálás, gyanakvás, sunyiskodás, balfékség. Ami a korábbi Csákányi—Scherer—Mucsi—Katona László-féle, Árkosi Árpád rendezte lebőgető, honfibút és honderűt élesztgető, pénznyelő személyiség- és munkaerőpiac-fejlesztő revühöz képest kicsit más, az a „blokklakás”, az egy órával többet mutató pontos idő, a székely kesergő, a „román szomszéd” vagy a himnusz/zászló felerősített rezonanciái. Ez nyilván helyileg szervül, „adja magát”, s az alkotók nem állnak különösebben ellen neki. (Az is poén, hogy a színész-rendező Tóth Árpád játssza a játékmestert.) Szűcs-Olcsváry Gellért kisember-toporgása, Mezei Gabriella jellem-nagyáriái s Antal Csaba cyborg „Tuborg”-ja, azaz gépembere jó hármast teremt, hálás figurákkal. Dunkler Róbert műsorvezetője lassabb és elfogódottabb: de nem (csak) ezért bocsátják el. (Következetes a vég: nem jönnek ki tapsra, hiszen egy játékban voltunk.) A darabban bőven van (jobb-rosszabb) poén, színész-függő, ki mennyit érvényesít, a siker zsigerileg borítékolható: ugyanolyan biztonsággal, mint ahogy nem nyer az ember a „Gratulálunk, Ön nyert…” kezdetű levelekkel.

[fókusz] Tél - Figura Stúdió Színház

anikó: Akárki

A perspektivikusan szűkülő fehér tér, amiben két katona életének utolsó éjszakáját tölti, egyszerűsége ellenére számtalan asszociációt hív elő, amelyek egyaránt kapcsolódnak az előadás tematikájához és reflektálnak a színházi játékhelyzetre. Lehet (színházi) laboratórium (a katonák fehér jelmeze vegyvédelmi overallra hasonlít), gyereksátor, ahol a szabad fantázia formálja át a tárgyakat és idézi oda Hópelyhecskét, lehet belső, mentális tér, amiben szétszórva bukkannak fel különböző emlékek, és nem utolsósorban határtalan hómező. Nem furcsa hát, hogy Béres László szatmári rendezése után hat évvel ismét előveszi a fehér varázsdobozt – bár problematikus, hogy annak elemei változatlanul köszönnek vissza. Bizonyos értelemben ez brooki üres tér, ami a színészi játék erejére hagyatkozik, sőt, teremtő szabadságát alapozza meg. Ezen múlik, hogy a sokrét(eg)ű színházi asszociativitás, amit Griskovec szövege kódol, nem a néző rejtvényfejtői agymunkája révén bontakozik ki, hanem élő jelentéssé válik, színházi valóságként születik meg.

A Figura három fiatal színészének sajnos nem sikerült megszólaltatnia ezt a jelentésgazdag bonyolultságot. Nagyon kedves, szeretnivaló alakításaik révén elmesélődött egy halál-történet, de Griskovec kiszámítható drámájának nem ez az érdekessége, hanem a fagyhalálig tartó út apró pillanatai, etapjai. Ezen az úton a történetmondásnak különböző tétjei vannak: a sztorizgatás eleinte mindennapi, aztán az a (bajtársias és ösztönösen kényszerű) feladata, hogy ébren tartsák vele egymást, majd fokozatosan változik át az élettel „elszámoló”, deliráló lázálommá. Kőmíves Csongor és Kolozsi Borsos Gábor egytónusú alakításai inkább rögzítenek egy állapotot, mint lekövetnek egy belső változást. Enélkül nehéz megérezni a metsző hideget, a cigeretta utáni vágyat, a keserű érzést, hogy van, amit javíthatatlanul ellőttünk az életben.

Hópelyhecske alakja szintén több, ellentmondásos rétegből áll. Ő jeleníti meg a két katona szerelmeit, anyját, ugyanakkor rendező, bábjátékos, jótündér, a vágyakkal szemben tehetetlen istenfigura. Vajda Gyöngyvér alakításában a bájos mesefigura-karakter uralma ezek jelzésszerű felvillanásait engedi meg. De többek között épp ezek részletes kidolgozottsága, a kontrasztosság adna esélyt arra, hogy továbblépve a gyerekszínházi játékosságon, megjelenjen a (fagy)halál értelmetlen, metsző, könnyű kegyetlensége. Esélyt, hogy mindezt magunkra vonatkoztassuk.

[reflekt] Kör – Tér

Balogh Tibor kérdez, válaszol:

Szűcs Katalin Ágnes sok-sok éve válogatója a kisvárdai versenyprogramnak, és szervezője a szakmai beszélgetéseknek. Tapasztalod-e, hogy a színházak bevétel-érdekeltségének erősödése következtében kisebb a minőségi merítés lehetősége a válogatáskor?

Éppen az ellenkezőjét. Egyre határozottabb a minőség felé fordulás a határon túli színházakban, ami természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek gyengébben sikerült évadok, de a kereskedelmi színjátszás felé történő elmozdulást nem érzékelek.

A 2002-es évadban voltál POSZT-válogató. Látsz különbséget a két tisztség között?

Semmilyen különbséget nem érzékelek, nem teszek. Bárhova válogatok, egyetlen szempontom van, hogy hasson rám az előadás. Nincs tematikai vagy egyéb prekoncepcióm. Nyilván a határon túlról nehezebb válogatni, mert nagyon nagyok a távolságok, s útvonaltervet célszerű összeállítani, hogy legyen minél hatékonyabb egy-egy nekirugaszkodás.

Fenyeget-e a pénzhiány miatt annak veszélye, hogy elburjánzik a DVD-alapú válogatás?

Mindig létezett a DVD-s lehetőség. A határon túli színházak kevesebbet játszanak egy hónapban, mint a magyarországiak, olykor fizikai képtelenség, hogy eljussak mindenhová. Figyelembe veszem természetesen a színházak javaslatát, mi az, amit okvetlenül ajánlanak, vagy mi az, amit nagyon nem. Ha valamelyik előadást nem feltétlenül javasolja a direkció, azt érdemes megnézni. POSZT-válogatói élményemet tudom felidézni: a debreceni menedzsment nem ajánlotta Háy Jánostól A Gézagyereket, aztán a POSZT-ról indulva látványos nemzetközi karriert futott be az előadás.

Érzel-e premierfrászt, amikor a DVD alapján beválogatott produkció Kisvárdán színre kerül?

Abszolút. De megmondom őszintén, akkor is érzek premierfrászt, amikor az élőben nézett előadást látom viszont. Nem egyszer előfordult már a praxisomban, hogy ami a helyszínen nagyszerűnek látszott; itt az izgulás, a játéktér különbözősége és számos egyéb ok miatt meghalt. Ilyenkor a válogató is meghal a nézőtéren egy kicsit. A DVD-s szemlézés esetében persze ez fokozottan így van. Számomra a DVD esetenként még meggyőzőbb is lehet: ha egymagamban nézve azon kapom magam például, hogy tudok nevetni rajta, akkor az biztosan erős előadás.

Félted a beválogatott előadásokat a szakmai beszélgetésektől?

Önmagában a beszélgetéstől nem. Akkor sajnálom a szereplőket, ha egy itt meghalt előadás vesézésének vannak kitéve.

Urbán Balázs: egymást követő évadokban kerültél válogatói helyzetbe: tavaly Kisvárdára kerestél előadásokat, idén márciustól a POSZT-ra. Szinte folyamatosan járod hivatalból – szakmányban – a színházakat. Ugyanazt a munkát végzed?

Kisvárdára egyedül válogattam, a POSZT-ra hárman vagyunk. Most a határon túli kínálathoz hozzáadódik a magyarországi színházak felhozatala: jóval szélesebb körből kerülhet ki a pécsi tizennégy előadás. Tehát a nagy számok törvénye alapján könnyebb lesz a dolgom, mint tavaly volt.

Különbözik a kisvárdai ízlésed a pécsitől?

Tartalmi különbség nincs. Az én ízlésem elég régen kialakult, és nem befolyásolja a helyszín.

Az sem, hogy a program végső összeállításában az ízléshármasság is szerepet játszhat? Van munkamegosztás a válogatótársakkal?

Megállapodás nincs a feladatmegosztásról. Az elképzelhető, hogy a kritikusi edzettségem okán én tovább fogom bírni, ezért nagyobb lesz a személyes merítésem.

Fogod ajánlani kollégáidnak, hogy DVD segítségével pótolják a lemaradásukat?

Előzőleg szereztem erről tapasztalatot, inkább élőben nézzenek minden lényegeset, ha lehet.

Több-e a kommersz a színházak műsorában az előző évadokhoz képest?

Nem kerestem a kommersz előadásokkal való találkozást. Van minőségválaszték, a bulvárosodás nem veszélyezteti a fesztiválok színvonalát. Más kérdés, hogy az előző évad általában gyengébb volt az átlagosnál. A határon túli repertoárokról egyébként érdemben nem is nyilatkozhatom, hiszen egyetlen évad tanulsága nem lehet elegendő a tendenciák megfigyelésére.

Mostantól, eltérve az eddigi hagyománytól, egy hónappal korábban, március 1-jével kezdődött a válogatási szezon. Helyesled?

Meteorológiai szempontból, csöppet sem. Hogyan utazzunk januárban-februárban Erdélybe? Pedig muszáj, mert a gyakorlat az, hogy az előző tavaszi előadások nem élik túl az évadot, nem bírnak egy naptári éven át – értékállóan pláne nem – repertoáron maradni, s ez vonatkozik részben az aktuális évad őszi produkcióira is. Azt sem bánnám, ha még a mi munkánk idején visszaállna az eredeti rend.

Az előrehozott válogatáskezdés nyomán több színháztól érkezett meghívás, mint tavaly?

A színházak vagy egyáltalán nem élnek jelölési jogukkal, vagy csak az utolsó pillanatban. Ismeretes, minden kőszínháznak lehetősége van egy nagyszínházi és egy kamara- vagy stúdióelőadást ajánlani. Ez az ajánlat a válogató részére kötelező megtekintést ír elő. A színházak azonban nagyvonalúak: ránk bízzák, hogy mazsolázzunk a repertoárjukból. Egy korábbi válogató úgy fogalmazott: kiszervezik a felelősséget. Majd meglátjuk, idén miként alakul.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 7. szám - teljes lapszám (.pdf)

[fókusz] Három nővér – Szatmárnémeti

nóra: Óra, mutatók nélkül

Olyan órát ismerek, ami tükörben jár, visszafele mérve az előre haladó időt. Olyat viszont, ami mánusok nélkül is folyton ketyeg, sőt, üt is, ebben az előadásban láttam először. Megmagyarázhatatlan és természetfölötti is ez a talán régmúlt idő mérésére szolgáló szerkezet – egyben az előadás legelső teátrális gesztusa. E kifejezés használata nem véletlen Keresztes Attila Három nővér-olvasata kapcsán. Sőt, meglehetősen kézenfekvő. Kezdetben csak ez az óra, ám hamarosan a természetellenes fehérre maszkolt szereplők közt megjelenő szőrmekucsmás Ferapont-bohóc, majd a Fedotyik-Rode szomorúbohóc-páros mutatványai jelzik: színházban (vagy kicsit cirkuszban is) vagyunk.

A három nővér elszigetelt világa hangsúlyozott vizualitású és teatralitású térben jelenik meg: a kezdetben elhanyagolt, a jólét nyomait néhány bútor erejéig magán viselő szalon fokozatosan „fogy el”, míg végül egy hintaszék meg a zongora marad csupán az üres színpadon. Ez egyszersmind a történet látvánnyá fordítása is: a kezdeti reménységet, a változás lehetőségét még tartalmazza a nyitott ajtón-ablakon beáradó napfény, ez azonban hamarosan hóviharrá válik. A második felvonás tűzvész-jelenete már a szobát csak jelzés-szerűen idéző előszínpadon játszódik – míg a teljes reménytelenség és kiábrándultság búcsú-mondatai a hatalmassá üresedett térben hangzanak el.

A szereplők is – néhány kivétellel – e leépüléssel párhuzamosan válnak önmagukba-zárkózóvá. A kezdetben létrejövő viszonyok  – a tolókocsis Szoljonij, illetve Tuzenbach kétféle rajongása Irina iránt, Mása és Versinyin kapcsolata, Andrej Natasa iránti „szerelme” – végül egyformán üressé, életképtelenné válnak. A záró felvonás Csehov párhuzamos monológjainak már-már didaktikus leképzése: a szereplők önmaguknak mondják replikáikat, nem csak a megértés, de a kontaktus legkisebb lehetősége is hiányzik.

Kivételt e (vissza)fejlődés alól leginkább az említett „mutatványosok” jelentenek: a kedvesen bumfordi Ferapont megjelenései mindvégig megmosolyogtatnak, Anfisza kívülálló fenségessége csodálatot kelt. A Fedotyik-Rode páros jelenléte teszi igazán idézőjelbe a látottakat: cirkuszi intermezzóik a nézőket célozzák, a játszók nem vesznek tudomást róluk. Bizonyos értelemben „belső” mutatványos Csebutikin is: ő a múltat mérő varázs-óra legfőbb csodálója, majd tönkretevője, ám őt sem hagyják érintetlenül az események.

Az eleinte jelenlévő szinte szokatlanul kedves humor – s az ebből adódó nézői jókedv és nézés-lendület – lassanként teret veszít. Az elmagányosodó szereplők sorsának eljátszása, követése (sőt, nézőként gyakran az elhangzó szövegek megértése is) egyre nagyobb koncentrációt igényel, így a kezdeti frissesség kimerülésével az előadás határozottan nyomasztó kicsengésűvé válik.

[fókusz] A nagyidai cigányok – Dunaszerdahely

Gabnai Katalin: Arany-idő

Három hihetetlen férfiúnak, az író Arany Jánosnak, a mesélő Gál Tamásnak és a hegedűs Bodonyi Andrásnak köszönhető, hogy az éjszaka közepén, csütörtökről péntekre virradóan elszabadul az élet a kisvárdai várszínház kamaratermében.

Van hozzá két sámliszerű szék, csak úgy beledobva a térbe, meg egy-két jól megválasztott tárgy. Középütt pár szépre száradt lopótök, csokorba rendezve, ezek mindegyikén egy-egy, a történet megszemélyesítését segítő álhaj, néhány bot, egy alkalomadtán a felvidéki Nagyida földrajzi elhelyezkedését is magyarázó foltos lepedő, mellények selyemből, dob, kanalak, meg egy piros vizes kanna.

A dunaszerdahelyi Epopteia Társulás Műhelyének képviseletében előadott kétszemélyes produkció egy 1556-os esemény felidézése, amikor Perényi kapitány, kifogyván ételből-italból, s ígérvén, hogy visszajön, odahagyta Nagyida várát, rábízván azt Csóri vajdára meg a Jóistenre. Ám a dolgok, nem akármilyen kalamajka után, végül rendeződtek. Csóriék elpukkantgatták az összes lőport, fölpróbálták az összes tarka hacukát, megvívták a kompánián belül esedékes, a csípési rendet, vagyis a hierarchiát újraalakító személyes csatákat, s Csóri vezetésével álmodtak egy nagyot. Puk Mihály, a labancok generálisa csak nézett!

Juhgége, a muzsikus kivételével, akit a magyar dzsentri kinézetű, ősz bajszú Bodonyi András alakít szemérmetes bájjal s virtuóz muzsikálással, minden szereplő Gál Tamás által jelenik meg. Öklén billegtetett, majd fejére tett kalappal ő a lassú nyelvű Csóri, s annak hatalmas termetű vetélytársa, a hatalomvágyó Diridongó, de még annak elkívánt felesége, a csatára sem rest, kócos Dundi asszony is, nem beszélve a hasát fogó közönséget is egzecíroztató labanc kapitányról.

Életveszélyes dolgokat old meg Gál Tamás: biztonsággal beszéli a cigány akcentussal csak leheletnyit elszínezett magyart, jól vált, s egy-egy jelzés révén jól lép be különböző szerepekbe, énekel, gitározik és dobol, s úgy és akkor játszatja meg a közönséget, amikor már mindenki már legalább egy centire lebeg a saját széke fölött. Emellett úgy rövidíti meg az alapszöveget, hogy a megmetszett változat is érvényes marad.

A késői időpontnak és az általános fáradtságnak köszönhetően sok helyütt pontatlanságot lehet találni. Sokszor nem ártana egy külső, egy rendezői szem. És mégis, ami itt történik, az rendkívüli valami. Gál Tamásból az a lebírhatatlan erő árad, amit eddigi életem során – s ezt, ősz hajjal bírván, én már nyugodtan mondhatom – csak a legnagyobbakkal való nézői találkozások során voltam szerencsés megtapasztalni. Nagy felelősséggel jár az ilyen adomány birtoklása. Lesz még munka vele. Sok szerencsét!

[fókusz] Szardínia – Szabadkai KDSZ

demKata: Sok bűnöző kis helyen is…

Megkerülhetetlen kérdés, hogy mi is ez a Szardínia. Földhözragadtan megfogalmazva: sziget, vagy konzerv? Kezdés után nem telik bele sok idő, mire a két rángatózó, túlzásokig karikírozott lány fölvezeti a történetet, és egy börtön-szigetre helyezi a cselekményt. De mi lesz a konzervvel? Nem kell csalódnom. A „börtönlakók” folyamatosan betöltik a színpadot. Egymás hegyén-hátán demonstrálják, szöveggel, zenével és tánccal, az összezártságot, a konzerv-feelinget.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a fegyház közössége az elnök látogatására egy előadással készül, a kocka el van vetve. Jó messzire. Ebbe a keretbe mindent belegyömöszölnek: társadalmat, egyházat, megváltást, művészetet, szexualitást és még sok mást. De legfőképpen az embert. Az embert mindenféle megközelítésben: a testtől a lelken át a lét kérdéséig. Persze a lehető legkomolytalanabb nézőpontokból. Van itt minden: homoszexuális börtönlakók és szappan, fitness-terem-feeling, idegbeteg őrök és skizofrén rendező. Úgy szidják a színházat, ahogy csak akarják. Nem szalasztják el az alkalmat. Végigjátsszák a zöldségeket, kiforgatják a szívfájdalmakat és ironizálnak az összes színházi klisével és megfogalmazással.

A történések egyre jobban összegubancolódnak. Megjelenik a megváltó, a fény a sötétségben, akit lazán pakolásznak a színpadon jobbra-balra. Mindenki azt hisz róla, ami neki jólesik. Az igazság, hogy ő valójában egy részeges matróz, senkit sem érdekel.

A látogatás elmarad, az elnök meghalt. Ezt is csak úgy mellékesen közlik. Az alkotók erre összecsapják az előadás végét. Egy ilyen bonyolult hálóból, amibe becsalogatták a nézőt, különben is nehéz kievezni. Lehetne úszni benne a végtelenségig.

Ahogy az alcím is ígérte, az alkotók haldokló arckifejezéssel mágikusan tagadnak. Mindent és mindenkit. Még önmagukat is. Minden lehetséges és lehetetlen formában. S ami még kedvesebb: hogy mindenbe belelopják a ritmust.

Mi is akkor ez a Szardínia? Bravúros ötlethalmaz a szöveg és az előadás szintjén egyaránt. Lehet, hogy mindez kicsit öncélú. Az az érzésem, hogy a keret csak egy kifogás a játékra és temérdek mennyiségű poénra. Bűnözés ez? Nem hiszem. Az a néző, aki beadja a derekát ennek a formának, könnyes szemmel fetreng a nevetéstől – ilyen vagy olyan kínjában. Aki viszont ellenáll az előadásnak, az kiborul, és háborogva vonul el.

[reflekt]

barsi: Két háborús előadás

Tél-Lét

Szűcs Kati felvezetőjéből megtudtuk, hogy a gyergyószentmiklósi produkció egy sikeres békéscsabai vendégszereplés után került a kisvárdai versenyprogramba. A civil közönséget akkor sokkal jobban meghatotta a játékos előadás, az egyszerű történet. Két katona küzd a szibériai hideg éjszakával és készül teljesíteni a megbízatását, felrobbantani egy objektumot. Az időt beszélgetéssel töltik. Szóba kerülnek a kötelező olvasmányok, az első szerelmek, a bicikli mint ajándék, amire mi is vágytunk, de sosem kaptuk meg. (Én rollerra vágytam. Ezt a legtöbbünk által megélt „Mire vágysz?” élményt sokszor titkon megosztják a nézők a szereplőkkel az előadások után.)

Szebeni Zsuzsa egy túrázás közbeni, eltévedésből fakadó hallucinációs létállapotáról mesélt. A darab is megemlíti, hogy a fagyhalál előtti pillanatban az embernek gyönyörű, színes látomásai vannak. Itt a látomáskép alanya a bájos tündér-balerina-mesefigura-karakterű Hópelyhecske és az írásvetítőre kivetített pálcika-emberkés, csillagos rajzocskái mindenkit elvarázsoltak. Az üdeség és kedvesség mégis kevésnek bizonyult, mert a publikum reakciója szerint az előadás most nem sikerült jól. Gabnai Katalin az előadás kettős befejezésének érvényességét kérdőjelezte meg. Számára a vég a robbantó gomb megnyomásával következik be. De Béres László rendező másképp látja ezt, szerinte a fiúk a hidegben elszenderedve kerülnek a túlvilágra. És így már csak módosult tudatállapotukban végzik be a rájuk bízott harci feladatot. A szakmai értékelés szerint sok lehetőség van még az előadásban és a darabban is, ezért csak folytassák a harcot a Figurások.

Griskovec katonái és a Nagyidai cigányok

A szerző, Jevgenyij Griskovec neve kapcsán a Hogyan ettem kutyát című másik darabja és Gál Tamás abból készült monodrámája is szóba került (r.: Czajlik József). Abban a szövegben is középpontban a katonaság, a haditengerészetnél eltöltött három év áll, de felidéződnek a gyerekkor élményei is. Nem történeteket hallunk, csak történettöredékeket. A budapesti Kaleidoszkóp Nemzetközi VersFesztiválon díjnyertessé választott alkotást Szűcs Kati és aki látta, csak dicsérte. Sajnos jelen pillanatban nem látható sehol. Nem úgy, mint a szintén Gál Tamás által játszott, versenyprogramon kívül Nagyidai cigányok. Ezt az előadást jövő évadtól rendszeresen műsorra tűzik a Szkénében. Nézőket ígértünk!

Nánay István: Összegzésféle

Újságírók, színészek, rendezők, kisvárdai ismerősök és ismeretlenek kérdezgetik: milyennek találom az idei fesztivált. Többnyire kitértem a válasz elől, hiszen menet közben nehéz mérleget vonni. A szerkesztő unszolására most mégis valamiféle, erősen szubjektív összegzésre vállalkozom, még mielőtt a szombati két előadást láttam volna, s annak tudatában, hogy négy produkcióról ilyen-olyan okból lemaradtam.

Összességében 24 együttes 34 produkcióját láthattuk, tehát ismét igen zsúfolt kilenc napunk volt. Ezúttal is valamilyen jogcímen lényegében minden határon túli együttes képviseltette magát – persze a kolozsváriak kivételével, akik most is távolmaradtak. Jó, hogy az M. Stúdió, a Yorick, az Aradi Kamaraszínház és a Váróterem Projekt révén az alternativitás ismét erősen jelen volt. (De a Figura Stúdiót és a Kosztolányi Színházat is ide sorolhatnám.)

Sajnálom, hogy az előzetesen meghirdetett programhoz képest négy produkciót nem láthattam, amelyek néhánya bizonyosan befolyásolta volna a találkozó művészi összképét (a temesvári Rosencrantz…, a székelyudvarhelyi Ahogy tetszik, a szabadkai Veszedelmes viszonyok). E tény ismételten felveti: mi lesz az oly régóta húzódó színházépítéssel?

A művészi átlagszínvonallal sem lehetek elégedetlen. Idén csak néhány előadás végén távoztam teljes kétségbeeséssel (ilyen volt a Magyar a Holdon vagy a Szardínia). A 21 órás sávban is jó pár nívós produkciót lehetett látni (Ahogy tetszik, Figaro házassága, de a maga műfajában az Ájlávju is). Csaknem minden előadásban találtam remek részleteket, és keveset fogadtam el teljes egészében.

Néhány mű esetében akkor is nagyon fontosnak tartom, hogy Szűcs Katalin Ágnes beválogatta, ha ezeket valamilyen szempontból nem mindenben tudtam elfogadni. Bármi legyen a véleményem Az ember tragédiájáról, a Mizantrópról vagy a Liliomról, az kétségtelen, hogy formátumos, vitára ingerlő, a közönséget megosztó alkotások, tehát betöltik a művészet egyik funkcióját.

Nagyon jó, hogy Szűcs Kati két Vişniec-darabot és két Három nővért választott (s ezért kár, hogy nem fért be a színpadra az udvarhelyiek Ahogy tetszikje), mert a rendezői fogalmazásmódok összehasonlítására is lehetőség nyílt.

Amennyire egy fesztiválkínálatból meg lehet állapítani, a magyarországiakhoz hasonlóan, e színházak is kevés kortárs drámát játszanak, a találkozón tizenhárom került színpadra, közülük 5 és fél magyar szerző(k)től (a fél a 20/20). Izgalmas útkeresésnek tűnik az M Stúdió Hamletje, az aradi Lovak az ablakban, a szabadkaiak Safe House-ja, és a fiatal színészekből összeállt Váróterem Projekttől az Ismered a Tejutat?

Két előadás nyújtott maradéktalan és katartikus élményt: a felkavaró és elgondolkodtató 20/20, valamint Gál Tamás (Epopteia Társulás) és Bodonyi András frenetikus előadásában A nagyidai cigányok.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 8. szám - teljes lapszám (.pdf)

kapcsolódó írások

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 1. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 2. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 3. A sepsiszentgyörgyi Mizantróp nyerte a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválján a legfontosabb díjakat

» Korábbi cikkek